("Laura, lenne kedved elkísérni a Magyar Nagydíjra?")

Az idő, ami eddig is gyorsabban telt, mint szerettem volna, turbó fokozatra kapcsolt és már csak azt vettem észre, hogy apával Mogyoródra tartunk. Igen, volt kedvem elkísérni a monacóit a Nagydíjra... Persze, hogy volt kedvem.

Az, hogy újra láthattam sokkal nagyobb boldogságot okozott, mint azt előtte gondoltam volna. Erre pedig csak akkor jöttem rá, mikor a kora reggeli órákban apukám leparkolt a szinte még kihalt hungaroringi parkolóban, ahol Charles már várt rám és ahogy kiszálltam, szoros ölelésbe vont. Már-már olyanba, amely túl intim szimpla barátokhoz. Bár én élveztem, ellenben az ősömmel, aki szintén kiszállt a járműből és egy hangos torokköszörüléssel jelezte, igazán értékelné, ha a monacói elengedné egyszem, igen becsben tartott kicsi lányát. 
Charles, mintha csak ekkor érzékelte volna, hogy túlságosan is közel kerültünk egymáshoz, gyorsan elengedett és apa elé lépett, hogy bemutatkozhasson. Ugyan egyik szülőm sem beszélt kifejezettem jól angolul, se semmilyen idegen nyelvet, azért a nonverbális kommunikációban verhetetlenek. Ez legfőképp igaz a férfi családtagomra. Porondon volt a tipikus a csontot törős kézfogás, a szemmel verés és a másik fölé magasodás, hogy lássa, kivel is van dolga. Apa olyan természetellenesen állt, hogy azt hittem, kitörik a háta... De inkább nem szóltam bele és hagytam, próbálja csak éreztetni a dominanciáját. Vagy valami ilyesmi. Ám a monacóit sem kellett félteni. Bár láttam, hogy fehéredik a keze, mikor rászorítottak, de meg se nyikkant. Talán úgy gondolta, ha állja azt a nyűasznyi sarat akkor, ha csak kicsit is, de megkedvelteti magát. 

Az egész erőfitogtatás nem tartott tovább pár percig, mert apának mennie kellett dolgozni. Váltottak néhány szót, az én tolmácsolásomban, majd elköszönt tőlünk, azonban mielőtt beszállt volna az autóba, még megfenyegette a mellettem álló fiút, hogy letépi a golyóit hacsak egy hajam szála is meggörbül. Ezt végül inkább nem fordítottam le a monacóinak és csak kínos mosollyal hazudtam neki, hogy jó szórakozást kívánt nekem, neki pedig sok sikert. Kétlem, hogy elhitte, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy örült volna ha megtudja, hogy veszélyben a családi ékszer, ha nem vigyáz rám.

Miután a kocsi kihajtott a parkolóból, Charles a nyakamba akasztotta a VIP belépőmet, amivel szabad bejárásom volt a paddockba. Persze egyedül a Sauber istállójába volt engedélyem bemenni, de minek is mentem volna máshova. Nem ismertem senkit.
A reggeli időpontnak köszönhetően, majdhogynem csak a háttérben dolgozók voltak jelen. Se pilóta, se csapatfőnökök és, ami a legfontosabb, egyetlen egy fotós sem jött még ki a pályára. Mi pedig főleg emiatt érkeztünk meg idejekorán. Már korábban kifejeztem Charlesnak az aggodalmam, hogy nem biztos, hogy én annyira szeretnék TV képernyőre kerülni vagy éppen sportújságok búvár szekciójába kerülni, hogy mégis ki ez a lány Charles Leclerc mellett. 
Így mindent és mindenkit megkerülve, próbáltunk a lehető legkorábban érkezni, hogy a monacói mindent megtudjon mutatni, amit csak szeretne. Nagyjából egy óránk volt addig, hogy az élet beinduljon, ahogy az egy versenyhétvégén lenni szokott. A rendelkezésünkre álló időt a francia ajkú fiú bőségesen ki is használta. Csillogó szemekkel vezetett körbe és szinte be nem állt a szája. Mindenhez volt hozzáfűzni valója, elmagyarázta mi micsoda és igaz, ami igaz, a felét sem értettem annak, amit mondott, de már csak az örömet okozott számomra, hogy láttam, milyen lelkesedéssel próbál belevonni abba a világba, aminek a részese és, amelyet annyira szeret. Ez pedig többet ért nekem bárminél.

A szabadedzést végül egy külön, a VIP vendégeknek fenntartott helyen néztem végig. Három dolog volt igazán jó ebben a teremben. A légkondi, az ingyen kaja és, hogy semmilyen médiában dolgozó személy nem léphetett be oda. Így annak az esélye, hogy bármilyen videó vagy képi felvételre felkerüljek, minimálisra csökkent. 
A nap, legalábbis számomra, gyorsan eltelt. Charles nem szerepelt a legjobban a szabadedzésen, de abból az autóból ez volt a maximum, amit ki tudott hozni a fiatal pilóta. Újoncként nem vártak el tőle sokat, Ő mégis folyamatosan megmutatta, hogy a sorozatos technikai meghibásodások ellenére, igenis van jövője ebben a sportágban és érdemes rá odafigyelni. Ki tudja, lehet jövőre már a Ferrariban fog ülni. Meg van rá minden esélye. 
Miután a pilóták számára szabadedzés véget ért, a monacói hosszas tanácskozásba kezdett a mérnökeivel. Ez idő alatt próbáltam magam elfoglalni, váltani pár szót azokkal, akiket nem hagyott teljesen hidegen a jelenlétem. A paddockban is körülnéztem újra, hogy lássam milyen akkor is, mikor bőven zajlik az élet. Hihetetlenül tetszett az a nyüzsgés, amit tapasztaltam és rájöttem, hogy én is szívesen a részese lennék ennek a kis zárt világnak, mint mérnök. Olyan mélyen beleringattam magam ebbe az álomképbe, hogy nem figyeltem merre megyek. Teljesen eltévedtem. Próbáltam felidézni, hogy merről jöttem, hol kanyarodtam el, de akkora volt a hely, hogy egyszerűen képtelenség volt, egy magamfajta kívülállónak, kiigazodni rajta. Végül addig kóvályogtam, hogy majdnem nekimentem egy molinónak, amely azt hirdette, hogy itt bizony már az F2-es versenyzők voltak. Mikor rájöttem, hol is vagyok, lehunytam a szemem és mély levegőt vettem... Ugyanis az egész kóceráj másik végén voltam, mint ahol lennem kellett volna. Ekkora már minden mindegy alapon kiszúrtam magamnak egy magas srácot és sietős léptekkel haladtam felé. Háttal állt nekem és valakivel telefonált, de már ez sem tudott érdekelni, megkocogtattam a vállát. 

- Szia - mosolyogtam rá kissé kétségbeesetten, mikor megfordult -, ne haragudj a zavarásért, de megtudnád mondani, hogy jutok vissza a Sauber istállójához? Kicsit eltévedtem.

A fiú majd' másfél fejjel volt magasabb nálam, ennélfogva bőven le kellett rám néznie. Hatalmas kék szemei voltak és olyan hosszú szempillái, amelyekkel akár nagytakarítást is lehetne végezni. A srác néhány pillanatig pislogott rám, majd beleszólt a telefonba, hogy majd visszahívja és kedvesen rám mosolygott.

- Biztos csak egy kicsit tévedtél el? - nevette el magát aranyosan. - A Forma 1-esek a paddock másik végén vannak. 

- Jó, talán egy kicsinél jobban tévedtem el - néztem rá kínosan. - De akkor megtudod mondani, hogy merre kell mennem? 

- Elkísérlek, úgyis be kell mennem a Mercedeshez. Legalább még kellemes társaságom is lesz odafele. 

Hálásan megköszöntem a segítségét és egymás mellett sétálva, bíztam teljesen rá magam a magas pilótára. Szótlanul lépdeltünk a célunk felé, többször is elkanyarodtunk és már vagy tíz perce elindultunk, mikor kifakadtam.

- Drága kenyér! Soha nem találtam volna vissza egyedül. Igazán kitáblázhatnák, hogy mi merre van, a fajtám miatt. 

- Ugyan, nem olyan bonyolult, ha már benne van az ember - kuncogott. - Apropó, kinek a vendége vagy?

- Charles Leclerc - a fiú hatalmas cinkos mosolyra húzta a száját, mire én értetlenül visszakérdeztem. - Most meg miért nézel így?

- Szóval te vagy az a lány, akiről annyit beszélt. Hát igen, most már mindent értek - dörzsölte meg az állát.

- Hát... Nem hiszem, hogy rólam beszélt...

- Laurának hívnak, nem? - bólintottam félszegen, mire kacagva átkarolta a vállamat. 

A hirtelen jött közelségétől finoman szólva is zavarba hozott. Az arcom nagyjából úgy nézhetett ki, mint a paradicsom, de a fiú ezt nem különösebben vette észre. Vagy csak nem érdekelte. 

- Jaj, de bunkó vagyok - továbbra sem engedett el -, még be sem mutatkoz...

- Georgie! - vágott a szavába egy mély hang, mely Charleshoz tartozott. A tekintete a fiúról, ezek szerint Georgeról, rám és a vállamon pihenő kézre tévedt. Ekkor tűnt el a pilóta érintése. - Laura, már mindenhol kerestelek. 

A hangja feszült volt. Sokkal feszültebb, mint azt a helyzet megkívánta volna. Nem tudtam, hogy rám haragszik-e, hogy eltűntem vagy egészen már miatt lett ilyen.

- Bocsi, kicsit eltévedtem, de George kedves volt és segített nekem visszatalálni - mosolyodtam el szélesen, hátha oldani tudom a hirtelen beállt fagyos hangulatot. Nos, nem sikerült.

- Aha. Hát legközelebb hívj fel és majd én segítek neked.

- Jobb dolgod is volt, mint engem pesztrálni - vontam vállat hanyagul, mire a monacói nem mondott semmit, így inkább a mellettem álló megmentőmre néztem fel. - Nagyon szépen köszönöm a segítséged. Nélküled sosem találtam volna vissza.

- Szívesen máskor is - mosolyodott el George.

Ezzel egy időben Charles átfogta a vékony csuklómat és finoman, de annál határozottabban maga felé húzott. 

- Gyere - nézett rám határozottan -, hazaviszlek.

Minden nemű ellenkezés hiába való lett volna, a monacói elhatározta, hogy márpedig mi elmegyünk és kész. Ez pedig bosszantott. A viselkedése és, hogy ilyen bunkó volt szegény sráccal. A végén még hátra is kurjantott neki.

- Kösz Georgie, leköteleztél. Mellesleg, üdvözlöm az asszonyt.

És már be is kanyarodtunk. Feltűnésmentesen eljutottunk az autójáig, ami bár igen kényelmes és szép volt, nem tudtam vele igazán törődni. Sokkal jobban idegesített a mellettem passzívan dühöngő fiú. Egy szó nélkül írta be az útvonaltervezőbe az általam diktált címünket és ugyanígy indultunk útnak. Egészen gyorsan haladtunk egy ideig, ám valamilyen baleset miatt beállt az autópálya és csak araszolva gurultunk előre. Nagyjából negyed óra hallgatás után untam meg az egész szituációt.

- Elmondanád, hogy mi bajod van? - fordultam felé, amennyire csak a biztonsági öv engedte.

- Nekem semmi bajom sincs.

- Látom...

Újból hallgatásba burkolóztunk mindketten. Én inkább az ablakon kifelé bámultam és halványan elmosolyogtam, mikor megpillantottam egy aranyos kutyát a mellettünk vesztegelő autó hátsó ülésén. Mennyivel szívesebben ültem volna át, hogy jól megdögönyözzem azt az aranyos szőrgolyót, mintsem a kormányon feszülten doboló Charles mellett, aki szigorúan csak előre fele nézett. Sóhajtottam egy nagyot, arra gondolva, mégis, hogy a fenébe tud ilyen gyorsan és egyszerűen elcsesződni egy fantasztikus nap. A monacói is megérezhette a csalódottságomat és egy mély levegő után szólásra nyitotta a száját.

- George Russell egy nőcsábász. Rendes gyerek, barátok vagyunk, de akkor is egy szoknyapecér. Én csak... Nem szeretném, hogy sérülj... Ennyi az egész. Ne haragudj, hogyha megbántottalak vagy elrontottam a kedved. De legközelebb inkább hívj fel engem, hogyha segítségre szorulsz...

- Nem akartalak zavarni a munkád közben. Ezért nem hívtalak. George pedig ott volt, ezért kértem meg őt. Nem tudom miért dühít ez téged ennyire.

- Nem is dühít - vágta rá kapásból. 

Megmosolyogtatott a viselkedése. Talán... Talán féltékeny lett volna? Szégyen vagy nem, azért jól esett, hogy meg van a valószínűsége annak, hogy azért viselkedett ilyen lehetetlenül, mert piszkálta a csőrét, hogy egy másik fiúval látott, aki ráadásul még a vállamat is átkarolta. Próbáltam a legélethűbben bólogatni, hogy persze, elhiszem, hogy nem ez bőszítette fel, de mosolyomat nem tudtam elrejteni. Végül Charles, hogy terelje a témát, érdeklődött afelől hogy hogy éreztem magam. Én pedig nem cukkoltam tovább és  gyermeki lelkesedéssel adtam át az érzéseimet és talán a vágyaimat, hogy egyszer majd én is a Forma 1 csapatához akarok tartozni.

Egész hazaúton be nem állt a szám és annyira beleéltem magam, hogy először fel sem tűnt, hogy már haza is értünk. Ugyan felajánlottam a monacóinak, hogy nyugodtan jöjjön be, udvariasan visszautasította az ajánlatomat. Végül egy szoros öleléssel és két arcra puszival váltunk el egymástól. Aznap este végig fülig ért a szám, amit anyáék somolyogva meg is jegyeztek.

A szombati nap is hasonlóan telt számomra, mint az előtte való nap. Annyi különbséggel, hogy nem érkeztem annyira korán, illetve a biztonság kedvéért nem csatangoltam el a paddockban. Szépen megültem a fenekemen az időmérő végéig, amin Charles, mindenki legnagyobb bánatára már a Q1-ben kiesett. A futamon a tizenhetedik rajtkockát foglalhatja el, míg csapattársa, Marcus Ericsson, a tizennegyediket. Ez a felállás a vasárnapi versenynapon sem változott. Olyannyira nem, hogy a monacóinak már a legelső körben fel kellett adnia a versenyt, valamilyen technikai meghibásodás miatt. Megint. A kamera végig mutatta, hogy milyen csalódottan szállt ki a félreállt autóból, majd jött vissza a boxutcába. 
Gondolkodás nélkül álltam fel a helyemről és hagytam ott a VIP helyiséget és mentem az öltözője ajtajához, hogy ott várhassam meg. Amikor megpillantott, egy szomorkás mosolyra húztam az ajkaimat és kitártam a kezem, hogy magamhoz öleljem. Csüggedten fonta körém a még mindig a tűzálló overallba bújtatott karjait és egy mélyet szippantott a hajamba. Hosszú másodpercekig így álltunk, majd egy sóhaj után ellépett tőlem és behúzott az öltözőjébe. Egy szó nélkül leültem  a kanapéra, míg Ő elrohant lezuhanyozni.
Mondhattam volna neki, hogy sajnálom vagy, hogy ne aggódjon, majd a következő futamon jobban fog teljesíteni, de teljesen hasztalan lett volna. Ezt magában kellett lerendeznie, én csak jelenlétemmel tudtam Őt támogatni és úgy érzem, Neki ennyi is bőven elég volt.

A fiú pár perc alatt végzett a fürdéssel és mámoros illatfelhő közepette jött vissza a kicsi öltözőbe. Egy pillanatra megszédültem a kellemes illattól, de összeszedtem magam és felálltam a  helyemről. A lábaim kissé kocsonyásak voltak, de magabiztosan megálltam előtte.

- Jobb egy kicsit? - válaszul csak hümmögött. - Este elmegyünk inni? - vigyorogtam rá eszelősen.

- Az rám férne - nevetett fel. - A futam utána srácok úgyis terveztek valahova beülni, jó lenne ha mennénk mi is. Csak most ünneplés helyett, búfelejtő lesz számomra.

Így történt, hogy miután Charles mindent átbeszélt a mérnökeivel, hazavitt, ahogy azt az elmúlt két nap végén mindig tette, elbúcsúztunk, ahogy mindig, talán annyi különbséggel, hogy az ajkai, mikor puszit adott, közelebb volt az enyémhez, mint azt egy hétköznapi barátságba belefért volt. De talán mi nem is voltunk csak egyszerű barátok.

Estére szépen kisminkeltem magam, mondván, csak nem lesz már annyira meleg, hogy leizzadjam az életemet is, ruhának pedig egy sima fekete, rövidnadrágos overallt választottam, fehér vászoncipővel. Elköszöntem anyáéktól és sietős léptekkel haladtam a buszmegálló felé, mely bevisz a belvárosba. Charles és több pilóta egy nagyobb, nyüzsgő kocsmába foglalt asztalt. Mikor megérkeztem, a monacói egy szoros öleléssel üdvözölt, majd bemutatott a többieknek, akiknek a nevét szinte abban a pillanatban elfelejtettem, ahogy kimondták. Sokkal inkább lekötött, hogy a francia ajkú fiú tenyere még mindig a derekamon pihent. 
Egész este igyekeztem bekapcsolódni a jó kedélyű társaság beszélgetésébe és ez az alkohol hatása miatt egész könnyen is ment. Kimondottan jól éreztem magam és, ahogy elnéztem Charles arcát, Ő is. Már nyoma sem volt a korábbi rossz kedvének, teljesen átadta magát az élménynek és sorra gurította le egymás után a csapolt söröket. Ennek eredménye nagyon hamar az lett, hogy piros pozsgás arccal, mámorosan csillogó szemekkel bejelentette, elmegy hugyozni. 

Mosolyogva megráztam a fejem és az ajkaimhoz emeltem a fröccsel teli poharat, mikor valaki lehuppant mellém. Oldalra pillantva szembe találtam magam George hatalmas mosolyával. A társaságból ő és Charles volt az egyedüli, akivel korábban is váltottam néhány szót, azonban esélyem sem volt beszélgetni vele is, ugyanis a monacói igyekezett mindig úgy helyezkedni, hogy messze kerüljek a másik fiútól. Ez azonban megváltozott, mikor úgy döntött leül mellém és beszélgetést kezdeményez velem. Alig néhány perc jutott nekünk, de a fiú, akiről időközben kiderült, hogy brit származású, folyamatosan egy irányba nézegetett. Én is többször odafordultam, de nem pontosan tudtam, hogy kit szemelt ki magának.

- Kit nézel ennyire? - nyújtogattam a nyakamat, hogy rájöjjek, ki kötötte le ennyire az érdeklődését.

- Mi? - nézett le rám, mint aki nem hallotta, mit kérdeztem, így megismételtem. - Ja, látod azt a két lányt ott? - nem messze ült tőlünk két barna hajú lány, egy-egy üveg ciderrel maguk előtt és nevetve beszélgettek.

- Aha - válaszoltam kurtán. - Melyik tetszik?

- A piros fejpántos. Vajon tud angolul? - tette fel a költői kérdést.

- Neked amúgy nem barátnőd van?

- Hát... Egészen tegnapig így volt... De jobb ez így mindenkinek - szavai közben végig a lányokat, de főleg a hajpántosat mustrálta, aki egyre többet és többet pillantgatott felénk, a szemüvege mögül.

- Akkor hát, mi tart vissza, hogy odamenj hozzá és bemutatkozz? Nem úgy tűnik, mintha nagyon ellenére lenne az érdeklődésed iránta. 

A brit ajkain egy kínos görbület jelent meg, megvakarta a tarkóját és vállat rántott. Férfiak... Gondoltam magamban és felálltam a helyemről, majd megindultam a lányok felé. Még hallottam, hogy megszeppenve kérdezi tőlem, hogy mégis mit csinálok, de nem érdekelt. Ő lenne a nagy nőcsábász, akit Charles leírt korábban, miközben nem mert egy lányt leszólítani?! 

- Sziasztok - érkeztem meg a két lányhoz, egy nagy mosollyal az arcomon. - Ne haragudjatok a zavarásért, Laurának hívnak, leülhetek egy picit?

- Persze - válaszolt magabiztosan az egyik lány. - Mit szeretnél?

- Nos, biztos, hogy feltűnt az a hangos társaság a másik oldalon - egyöntetűen bólintottak mindketten. - Nem tudom, hogy ismeritek-e őket...

- Forma 1-es pilóta a legtöbb - vágott a szavamba kissé lelkesen a fejpántos lány. - Tudjuk, nagyon szeretjük mindketten az autósportot.

- Ez remek hír! Nincs kedvetek odaülni hozzánk? 

- Miért tennénk? - kérdezett vissza a hosszabb hajú lány.

- Az igazság az, hogy nagyon tetszel az egyiknek - mondtam a szemüveges csajnak és közben George felé böktem, aki a szeme sarkából mustrált minket. Mikor odanéztem, láttam, hogy már Charles is visszaért is kérdő tekintettel bámult rám. De most Ő foglalkoztatott a legkevésbé.

- Ha annyira tetszik neki a barátnőm, miért nem ő maga jön ide - vágta rá kapásból a másik. Kemény dió, de teljesen igaza volt.

- Férfi - válaszoltam egyszerűen. - Szerintem mindannyian ismerjük, hogy milyen a legtöbb. Egészen addig tökösek, míg le nem kell szólítani egy csajt - az akadékoskodó lány felnevetett, hogy igen, ismeri ezt a fajtát. - Hogy hívnak benneteket?

- Engem Fanninak - válaszolta a hajpántos. - Őt pedig Zitának.

- Mindketten Pestiek vagytok?

- Én igen, de Fanni nyíregyházi. Épp nálunk nyaral.

- Szuper, Nyíregyháza csodaszép. Sokat jártunk ott régebben a családommal, mikor még gyerek voltam. Remélem tetszik a főváros.

Fanni szélesen mosolyogva válaszolta, hogy imádja, majd újra feltettem a kérdést nekik, hogy volna-e kedvük hozzánk csatlakozni. Zita ránézett a barátnőjére, hogy ő mit szeretne, de az szinte azonnal felpattant, hogy menjünk, hátha válthat pár szót Georgeval. Úgy tűnik, rajongóval van dolgunk. De ezt a megjegyzést megtartottam magamnak és szélesen vigyorogva sétáltam vissza a hangos társasághoz, a két lánnyal az oldalamon. Fanni a brit mellett foglalt helyett és pár kínos pislogás után, a srác szóba elegyedett a lánnyal. Az angolja nem volt tökéletes, de elboldogult vele és az est hátralévő részét szinte csak egymás társaságába töltötték. A másik lánynak, Zitának is volt kivel beszélgetnie, bár ahogy elnéztem, minduntalan elhárította a rámenős fiúk közeledését. 

Visszaérkezve, gyorsan leültem Charles baljára, aki közelebb húzódott hozzám. Sokkal közelebb, mint az este folyamán bármikor. Éreztem a testéből áradó hőt, a combunk és a karunk folyamatosan összeért. Néhányszor rásimított az ölemben heverő kézfejemre, küldött felém egy szívdöglesztő mosolyt és már vissza is fordult a barátaihoz. Berúgott. Nagyon. De nem úgy tűnt, hogy beszeretné fejezni a vedelést. Így rásimítottam a kezére, hogy lehet jobb lenne indulni, mielőtt hányás lesz a vége. Ez utóbbi megjegyzést már csak magamban tettem hozzá. A monacóit bár egy kicsit győzködni kellett, végül azt füllentettem, hogy kezdek rosszul lenni. Ekkor felpattant, majd vissza is tántorodott a hirtelen tett mozdulattól. Ha nem fogom erősen a karját, biztos ráborult volna az asztalra. 

Nagyjából hajnali négy magasságában távoztunk a helyről. Addigra már sokan otthagyták a helyet, de a kemény mag még maradt. Feltehetőleg zárásig. Mi ketten a kihalt utcákon sétálgattunk és igyekeztem elérni, hogy Charles egy kicsit kijózanodjon. Kézen fogva meneteltünk egymás mellett és őrült baromságokat hordtunk össze egymásnak. Kis túlzással, de tőlünk zengett az egész kerület. Az idő előrehaladtával a részeg fiú kezdett jobban lenni, ez abból is látszott, hogy nem akadt össze folyamatosan a nyelve és már nem kellett annyit támogatni, nehogy orra bukjon.

- Mindjárt felkel a nap - nézett fel hirtelen a még csillagos égboltra. Nekem pedig támadt egy remek ötletem.

- Van kedved látni valami csodálatosat? 

Charles miután bólintott egyet, hogy naná, elkezdtem magam után húzni. Kicsit sietnünk kellett, nehogy lekéssünk. Majdhogynem az utolsó pillanatban huppantunk le a Gellért-hegy egyik üresen árválkodó padjára és ámulva figyeltem, ahogy a nap feltűnt a távoli horizonton, ezzel világosságot adva a még alvó városnak. 

- Hát nem csodaszép? - kérdeztem megbabonázva.

- De, az. 

Egészen addig azt hittem, hogy Ő is a napfelkeltéről beszél, akárcsak én. Ám mikor rápillantottam, Charles smaragd színű szemei csakis engem kémleltek. Ezután már nem érdekelt a különböző színekben pompázó égbolt, se a város. Teljesen elvesztem a fiú tekintetében. Csak Őt láttam, Ő pedig engem. Éreztem az érintését a kezemen, a meleg leheletét az arcomon.

A szívem abban a pillanatban felrobbant a boldogságtól, mikor ajkai rátaláltak az enyémekre.

2020. 11. 30.