Végül egy téren kötöttünk ki. Róma, sőt, egész Olaszország híres a tereiről, amelyeket különböző stílusban készült szökőkutak, illetve szobrok ékesítik. Számos térség a turisták egyik legkedveltebb célpontjainak számítanak, mi mégis egy kevésbé ismert tér egyik rozoga padján foglaltunk helyet. 

Csupán néhány ember lézengett fényképezőgéppel a kezében. Gyerekek kergették egymást, hangosan kacagva, anyukák a távolba óvó tekintettél figyelték csemetéjük minden mozdulatát. Idős bácsi galambokat etetett, bajsza alatt halvány, szomorkás mosollyal. Talán elvesztett feleségre, esetleg barátra gondolt. A kép idilli volt és kettősünk tökéletesen beleillett ebbe. Ott ültünk, talán túlságosan is közel egymáshoz, a vállunk összeért, de nem mozdultunk, csak bámultunk magunk elé szótlanul. Roppant zavarban voltam.

- Ööö... Kösz, hogy megmentettél - a hangom szokatlanul bátortalanul csengett, amit Ő is észrevehetett.

- Ugyan - lökte meg játékosan a vállamat a sajátjával és mosolyogva folytatta -, most már kvittek vagyunk. 

Bólintottam. Majd újabb csönddel teli percek következtek. Nem igazán tudtam, mit is kéne neki mondanom, de valamiért már az is jól esett, hogy ott ült mellettem.
Mindig is utáltam magamban az örökös kettősséget. Bármi is történt, valahogy nagyon nehezen tudtam csak a pozitív vagy épp ellenkezőleg, a negatív oldalát megélni az eseményeknek. Ezúttal is, minden józan gondolatom tiltakozott a fiú ellen, csakhogy ezzel ellentétben minden porcikám kívánta mi több, vágyott a jelenlétére és a társaságára. Ez pedig teljesen az őrületbe kergetett. 

- Tudod - Charles csendes hangja rángatott vissza a valóságba -, sajnálom, amit korábban mondtam. Rosszul fogalmaztam... És talán egy kicsit rajtad is töltöttem ki a frusztrációmat, de engedd kérlek, hogy elmondjak mindent.

Bólintottam. Ideje tiszta vizet önteni abba a pohárba, de beletellett néhány másodpercbe, míg összeszedte a gondolatait.

- Talán már mondtam, de tudom jól, hogy szégyenletesen viselkedtem veled decemberben, ... Hiába nem adtál rá különösebb okot. De könnyebb volt hibáztatnom téged mindenért, mint belátnom, hogy a jól működő dolgok is eltudnak egyszer romlani - már az elején kezdtem elveszteni a fonalat és ez alighanem az arcomra is kiült, mert rögtön magyarázatot adott. - Mikor először találkoztunk, bizonyára tudod, hogy nekem barátnőm volt. Még évekkel azelőtt találkoztam Giadaval egy esküvőn. Szerelem volt első látásra. Azonnal megtaláltuk a közös hangot és mivel ő is Monacoban élt, találkozgatni kezdtünk és rövidesen összejöttünk. Hosszú ideig az egyik legfontosabb ember szerepét töltötte be az életemben és úgy gondolom én is az övében. Mellettem volt a legnehezebb időkben is, akkor is kitartott mellettem, mikor apa halála miatt magamba zuhantam. Bármi is történt kettőnk között, emiatt örökké hálás leszek neki. Nélküle nem biztos, hogy végigtudtam volna csinálni. De mindezek ellenére, valami megrepedt közöttünk, ami egyre nagyobb gáttá nőtte ki magát. Nem tudom pontosan, hogy mikor kezdődött és, hogy egyáltalán miért, de egyre többet veszekedtünk. Csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez, olyanokat is, amelyeket koránt sem gondoltunk komolyan. Bántottunk egymást. Jóllehet, hogy még ekkor is szerettük másikat, de a mindent elsöprő szerelmünk halványodni kezdett és ezt nagyon nem akartam elfogadni. Odáig jutottunk, hogy szinte már nem tudtunk úgy kettesben eltölteni időt, hogy annak nem ordítozás lett volna a vége. Elhitettem magammal, hogy nem olyan mély az a gödör, amibe beleestünk és még könnyedén kimászhatunk belőle. Ketten együtt. Hiszen annyira szerettük egymást. Egészen addig hitten ebben, míg nem találkoztam veled... Aznap, mikor megmentetted az életem, nagyon összevesztünk Giadaval, biztos valami apróságon, mert már nem emlékszem okára, csak arra, hogy borzalmasan dühös voltam. Törni-zúzni akartam, de nem tehettem, nem engedhettem, hogy a családom tudomást szerezzen arról, hogy valami nincs rendben a kapcsolatunkban. Mindig is nagyon szerették a lányt, nem akartam nekik csalódást okozni egy esetleges szakítással. Így hát inkább elszaladtam a probléma elől és nem is figyelve a külvilágra, csak rohantam előre a vakvilágba... Aztán egy rántás. Egy csattanás... És ott voltál te, a hatalmas szemeiddel, a szétterülő göndör fürtjeiddel, az elnyíló ajkaiddal. Az volt az a pillanat, mikor rájöttem, nem a helyes úton járok.

Lassan a kezem után nyúlt, ami kettőnk között, a padon nyugodott. Óvatosan, mintha attól tartana, hogy elrántom onnan, rákulcsolta az ujjait. Hüvelykujjával a a kézfejemet cirógatta, majd folytatta.

- De ezt az érzést, amely végigfutott a gerincem mentén, csak néhány röpke másodperc erejéig hagytam uralkodni a testem és az elmém felett. Ekkor került felszínre az a Charles, akit te megismertél. A seggfej. Ha bunkó voltam veled, egyszerűbb volt magamban tartani a gondolataimat. Az igazságot, hogy vége van valaminek, amit öröknek hittem és itt az ideje továbblépni. Azonban mindig is makacs voltam és nem engedtem a késztetésnek. Ezért bántam veled úgy, ahogy, de te nem hagytad magad és mindannyiszor, mikor lehetőséged volt rá, beleálltál a kötözködésemben. Ez egyszerre szórakoztatott és irritált. De tudom, hogy rengetegszer hoztalak kellemetlen és bántó helyzetbe és emiatt még mindig bűntudatom van. Nem lett volna jogom így viselkedni veled, pláne nem megalázni téged, mégis elvesztettem a józan eszem, mikor a közelemben voltál. Akkor is, amikor karácsony este lementem hozzád. Tudtam, hogy ott vagy, ugyanis azelőtti este is a recepción kerestelek - kínosan felnevetett és egy aprót szorított a kezemen, mire én egy halvány mosolyt engedtem meg magamnak. - Akkor, mikor hozzád tartottam, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Amikor pedig megengedted, hogy ott maradjak veled, megmagyarázhatatlan boldogság lett rajtam úrrá. Ugyanazt éreztem, mint ott, az aszfalton fekve. Sokáig dédelgettem magamban ezt az érzést. Igazán elgondolkodtam azon, hogy lezárom a kapcsolatomat, kerül, amibe kerül, hogy fejest ugorjak az ismeretlenbe... Egészen addig, míg el nem utasítottad a közeledésemet... Sokáig agyaltam rajta, hogy mit tehettem, mit ronthattam el... De nem jöttem rá.

Ekkor hirtelen rám nézett. Egyenesen a szemembe, amitől egy kicsit megugrottam. Egészen idáig alig-alig nézett rám. Vagy a földet pásztázta, vagy a távolba meredt, így kiadva magából minden gondolatát és érzését. De ezúttal tőlem várta a folytatást. Egyértelműen választ várt arra, hogy akkor miért küldtem el olyan durván. Én pedig mérlegeltem. Két lehetőségem volt, az egyik, hogy elmondom neki az igazságot, azt, hogy a testvére áll az egész mögött, ami további két lehetőséget szül maga után vagy nem hisz nekem és elküld az anyámba vagy hisz nekem, de akkor fennáll annak az esélye, hogy ez konfliktust szül közte és a bátyja között. A másik opció, hogy gyorsan megpróbálok kitalálni valamilyen hazugságot, amit talán el is hisz nekem.

Az utóbbi mellett voksoltam. Ha hinne is nekem, hogy a testvére tépte ki tőből az éppen csak bimbózó barátságunkat, nem akartam, hogy miattam vesszenek össze. Nekem is vannak testvéreim és nekem se esne jól, ha megtudnék róluk olyan dolgokat, amiket álmomban sem tudtam volna róluk elképzelni. Így hát tartottam a szám, vállalva, hogy talán megint én leszek a szarfej.

- Hát tudod... - hebegtem - Akkor úgy gondoltam, hogy ez a helyes megoldás. Nem akartam, hogy esetleg a barátnőd félre értsen valamit és aztán miattam veszekedjetek. Nekem úgy tűnt, hogy jól megvagytok...

Válaszként csak hümmögött egyet, de, hogy el is hitte azt, amit mondtam, nem derült ki. Az alsó ajkát rágcsálva meredt a távolba, látszólag nagyon agyalt valamin.

- És Arthur? - kérdezte félve.

- Arthur? Az öcséd? - bólintott. - Mi van vele?

-Én is ezt kérdezem. A végén nagyon egymásra találtatok...

- Ő csak kedves volt velem - vontam meg a vállam. - Annak ellenére is, hogy a családod nem igazán kedvelt meg... - nevettem fel kínosan. Még elég finoman is fogalmaztam. Szerintem még most is kirázza őket a hideg, hacsak feldereng előttük a képem.

Ha az emlékezetem nem csal, anno, mikor a liftben ragadtunk, akkor is felhozta a fiatalabb testvére és köztem vélt kapcsolatot. Akkor azt mondta, hogy zavarta, hogy ennyire jóban lettem vele. De... Ennyire bökte volna a csőrét, hogy ennyi idő elteltével újra rákérdezett mi is volt közöttünk? Talán csak az én szemszögemből is akarta hallani és az öccsét kifaggatta már erről. Teljes meggyőződéssel nem állíthatom, hogy így lenne, hisz a válaszomra semmilyen reakció nem érkezett, ami erre utalt volna. 

A keze még mindig az enyémen pihent, melyre, pár némán eltöltött perc után, levezette a tekintetét. Egy apró mosolyra húzta az ajkait.

- Miért nem kerestél meg? 

Ezzel az egyetlen kérdéssel gyakorlatilag meggyilkoltam a pillanatot. Hatalmas tenyere elhagyta az enyémet és visszahelyezte a saját ölébe. Kellemetlenül hideg érzés maradt a helyén. Nem tetszett.

- Ez... Elég bonyolult - sóhajtott fel. - Hidd el kérlek, hogy én tényleg megszerettelek volna keresni. Már hamarabb... De sok minden közbejött. Le kellett zárnom a kapcsolatomat, ami meg is történt és bár az elején úgy tűnt, hogy ez könnyen ment, mégis elcsesződött minden. Még januárban leültünk Giadaval megbeszélni a dolgokat, szakítottam vele és azt hittem ezzel vége az egész történetnek. Nem haragban váltunk el, ő is érezte már, hogy ez nem működhet tovább. Amellett, hogy fájt a tudat, hogy elvágom a köteléket egy olyan személlyel, aki évekig meghatározó szerepet töltött be az életemben, boldog voltam, hogy ennyire simán ment. Aztán elmondtam a családomnak... És akkor kezdődött az őrület. Se anya, se Lorenzo nem értette meg, hogy már nem akarok egy olyan kapcsolatban élni, amiben nem voltam boldog. Folyamatosan azt fújták, hogy esélyt sem adtam arra, hogy rendbe hozzuk a dolgokat, hogy ez nem így működik és, hogy ostoba vagyok, hogy eldobtam magamtól. Sokáig hallgattam ezt. Túl sokáig. De úgy voltam vele, hogyha kötöm az ebet a karóhoz, akkor leállnak és ez így is lett. Legalábbis azt hittem. Az egyik reggel, mikor kimentem a konyhába, ott ült Giada, anyám társaságában. Kérlelt, hogy kezdjük elölről, mert a testvéreméknek igaza van, túl hamar feladtuk és helyre lehet hozni mindent, csak akarnunk kell. De azt elfelejtették, hogy én már nem akartam ezt... Nem őt akartam. Ám nem akarták megérteni. Egyetlen ember állt ki mellettem és az az öcsém volt. Arthur volt az a személy, akinek őszintén megnyílhattam és elmondhattam, hogy mennyire elkeseredett vagyok. Többek között miattad is. Most már tudom, hogy egy idióta voltam és nem így kellett volna kezelnem, de akkor ezt láttam a helyes döntésnek. Nem hallgattam az ösztöneimre és nem kerestelek már rögtön az elején, pedig el sem tudod képzelni mennyire vágytam rá. Mégsem akartam, hogy belekeveredj ebbe az egészbe, mert abban biztos voltam, hogy hamar rájöttek volna, hogy máris más lány társaságát keresem a szakításom után nem sokkal. Belegondolva, elég gyáva voltam és ha az  öcsém nem lenne, mi sem ülnénk itt. Folyton biztatott, hogy hívjalak fel, de túlságosan is sok idő telt el december óta. Nem mertem... Így míg én csatáztam az anyámmal, a bátyámmal és a volt barátnőmmel, addig Arthur a tudtom nélkül elkezdte kideríteni, hogy melyik egyetemre járhatsz. Amikor azt mondtam, hogy nehezen találtalak meg, valójában nem volt igaz. Nem nekem volt az, hanem neki. Fogalmam sincs, hogy derítette ki, de az egyik este az orrom alá dugott egy cetlit, az iskolád nevével és címével. Azt, hogy mit kezdek az információval, már teljes mértékben rám bízta. Én pedig kockáztattam és jöttem. Többször is... Pontosabban nyolcszor és ma volt az első alkalom, hogy végre újra láthattalak. Te pontosan úgy reagáltál, ahogy számítottam rá és habár maximálisan megértettem, hogy miért viselkedsz úgy, ahogy... A számomra kedvezőtlen szituációkat mindig rosszul kezeltem, ezért támadtam és ezért mondtam olyan dolgokat, amelyeket nem feltétlenül szerettem volna.

Sokáig nem szóltam semmit. Meg kellett emésztenem a mondandóját, de akkor hirtelen csak egy dolog maradt meg.

- Azt hiszem... Hálás vagyok Arthurnak - néztem rá féloldalasan és egy széles mosolyt eresztettem meg felé, amit egy bólintással viszonzott, egy magabiztos vigyorral az arcán. - És most mi a helyzet otthon?

- Anyáék rengeteg veszekedés árán leállították magukat, de továbbra sem hagyja őket nyugodni ez az egész. Bár Giadat már többször visszautasítottam, még mindig tartja a kapcsolatot a Lorenzoékkal, akik minden bizonnyal erősen támogatják, hogy ne adja fel és nálam ez most csak egy szeszély. Tudom, hogy szeretnek és csak jót akarnak nekem, de azért lassan megunhatnák, mert én már torkig vagyok vele - vont vállat sóhajtva.

Nem igazán tudtam erre, mit mondani és valójában nem is akartam. Neki kell megküzdenie velük és csak reménykedem benne, hogy a nehezén már túl van. Amíg csendben ültünk egymást mellett, gyorsan végiggondoltam a hallottakat és be kellett látnom, lehet, hogy tényleg jobb, hogy nem keresett. Ha elég eszelős az anyja meg a testvére, a végén még engem is megtaláltak volna a hülyeségeikkel. Jobb volt ez így, bármennyire is volt szar ez az időszak.

- Mit csinálsz a hétvégén? - törte meg hirtelen a csendet. 

- Szerintem csak egész nap punnyadni fogok, azon nyafogva, hogy mennyire haszontalan az életem - nevettem fel. - Miért?

- Gondoltam csinálhatnánk valamit... - vakarta meg a tarkóját.

Végül egy ebédben és városnézésben egyeztünk. De őszintén? Nem fűztem hozzá túl sok reményt, azonban Charles rácáfolt minden rossz gondolatomra. 

Még aznap, mikor már kezdett hidegre fordulni az idő, hazavitt és rá fél órára, miután elváltunk egymástól máris keresett. Majd másnap is és azután is. Aztán találkoztunk, ráadásul eddigi életem legszebb és legélvezetesebb délutánját töltöttem vele. A hetek teltek el, majd hónapok, mi pedig egyre szorosabb kapcsolatba kerültünk. Már nem telt el úgy nap, hogy valamilyen formában ne kommunikáltunk volna, akár naphosszat is. Rá kellett jönnöm, amellett, hogy piszok jóképű, rendkívül jó humora van. Valami olyan szintű aura árad belőle, ami mindenkire hatással van. Még a barátaimra is, akik persze mindig mindenről akartak tudni. Egy idő után találkoztam is Vele ámbár igaz, Camilla és Fabio az elég fenntartásokkal kezelték Charlest, végül nagyon jól kijöttek egymással. Nem lettek barátok, de nem is volt kifogásuk az ellen, hogy mi viszont azok lettünk.

Csak barátok.

Az eltelt hónapok alatt rengeteg mindent megtudtunk egymásról, ami csak erősítette a köztünk lévő köteléket. Azonban soha nem alakult úgy, hogy a kapcsolatunkat egy szinttel feljebb emeljük. Magam sem tudom, hogy ez miért alakult így. Vonzódtunk egymáshoz, ez teljesen egyértelmű volt, de egy ölelésen vagy egy-egy arcra puszin kívül, intimebb helyzetbe nem kerültünk. Talán így volt ez jól és minket nem egymásnak teremtettek. 

Úgy telt el a félév, hogy szinte észre sem vettem. A vizsgáimat letudtam, június végén hazautaztam Magyarországra, Camilla társaságában, hogy végre bemutassam őt a családomnak és Boginak. Beni és Máté álla a földet súrolta, mikor meglátták az olasz lányt, de egy-egy tarkón csapás után már normálisan kezdtek viselkedni. Többnyire.
A két barátnőm gyakorlatilag öt perc után úgy viselkedtek, mintha mindig is ismerték volna egymást. Újra rákellett jönnöm, hogy milyen fantasztikus személyiséggel rendelkezik mindkettő és, ami a legfontosabb, mennyire szerencsés vagyok, hogy ők a barátaim.

Olasz barátnőm csupán másfél hetet töltött nálam. Azzal váltunk el egymástól, hogy augusztus végén találkozunk Szicíliában, hogy onnan majd együtt utazzunk vissza Rómába.
Ezután a nyár sokkal gyorsabban telt, mint szerettem volna. Úgy éreztem nem tudok elegendő időt tölteni mindenkivel, mert nincs olyan, hogy elegendő idő. Persze előfordult, hogy egymás idegeire mentünk az öcséimmel vagy éppen a szüleimmel, de ez melyik családban nem fordul elő?!
Bogival is rengeteg időt töltöttünk együtt, muszáj volt bepótolnunk mindent. Még azt is, amit nem lehetett. 

Július végét tapostuk, Charlessal pedig még mindig nem szakadt meg a kapcsoltunk. Amennyire pesszimistán álltam hozzá az elején, annyira természetes most, hogy csak random elküld mindent, ami őt szórakoztatja vagy éppen jár a fejében. Csakhogy arra még én sem számítottam, hogy egyetlen egy üzenet, milyen lavinát indít el a későbbiekben.

"Laura, lenne kedved elkísérni a Magyar Nagydíjra?"

2020. 04. 22.