Sziasztok!

Nem szokásom írni a rész elejére vagy végére semmit, csak ha valami fontos dologról van szó. És ez most NAGYON fontos dolog. Minden bizonnyal ti is megéreztétek a korona vírus okozta nehézségeket, legyetek iskolások vagy már dolgozók. Mindannyiunk közös érdeke, hogy minél hamarabb véget érjen ez az őrület, a lehető legkisebb áldozat és veszteség nélkül. Ehhez viszont az kell, hogy betartsuk a szabályokat.

Maradjunk otthon!

Tudom, hogy milyen nehéz ez. Alapvetően én egy otthon ülő típus vagyok. Minden alkalommal "belehaltam" egy kicsit, mikor valamilyen oknál fogva el kellett hagynom a kis kényelmes lakásomat. Most azonban, mikor úgy érzem, hogy megfosztottak valami olyantól, amire eddig nem is volt annyira szükségem, hirtelen azt érzem, hogy NEKEM MENNEM KELL. Szóval átérzem, srácok-lányok, de kérlek titeket, maradjatok otthon, biztonságban. Annyi szuper könyv, sorozat, film, társasjáték, számítógépes játék van a világon, amire eddig nem volt időtök. Hát most itt a lehetőség, hogy belevessétek magatokat. :) Ha van háziállatotok, szadizzátok őket a szeretetekkel, töltődjetek fel általuk pozitív energiákkal. Beszélgessetek, hallgassatok zenét, énekeljetek, még ha ezt mások annyira nem is díjazzák :D 
Rám is temérdek szabadidő szakadt, sajnos, így igyekszem a legjobb tudásom szerint, gyorsabban hozni az új részeket. Ki tudja, talán a Charlie Weasley-s pár részes kis szösszenetemet is tudom majd publikálni. :)

Tisztában vagyok vele, hogy a szavam nem mérvadó. Hisz ki vagyok én? Csak egy ismeretlen, arc nélküli, őrült wattys csaj. De sokat gondolkodtam azon, hogy írjam-e le vagy sem és arra jutottam, nem veszthetek vele semmit. Maximum beszélhetünk erről is egy jót, hogy megtudjam, ti hogyan vélekedtek erről az egész helyzetről, hogy viselitek és hogy élitek meg. 

Köszönöm, hogy itt vagy, köszönöm, hogyha elolvastad ezt és a legújabb részt is.
Nagyon vigyázzatok magatokra, a testvéreitekre, szüleitekre, nagyszüleitekre... Az aranyhalatokra is, természetesen :) Kitartást, túl leszünk ezen is! ❤

Ölellek titeket:
azosszenevfoglalt

("Elkaptam róla a tekintetemet és újra az autó irányába fordultam. A ragyogó tavaszi időben néhány másodpercnek el kellett telnie, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez és ne csak egy csíkon át lássam a világot. Ekkor azonban, méregdrága kocsi ajtaja kivágódott, a lábaim pedig abban a pillanatban megmakacsolták magunkat és nem mozdultak többet. Ott volt és egyenesen engem figyelt.")

Ott álltam, bambán, mint valami hülye, egyedül, mert a barátaimnak először fel sem tűnt, hogy lemaradtam tőlük. Camilla és Fabio meneteltek előre, továbbra is a tűzpiros autót bámulva, amiből az imént szállt ki tulajdonosa. Ő. Charles Leclerc. Azonnal felismertem, az iszonyú menő napszemüvege ellenére is, ami biztos, hogy egy havi fizetésembe kerülhetett. Lazán, zsebre dugott kezekkel támaszkodott a járműnek és nézett. Engem. Ebben teljesen biztos voltam. Ajkait egy apró mosolyra húzta. Nem viszonoztam, természetesen. Hogy is tudtam volna rá mosolyogni mindezek után?!

Az egész jelenet csupán néhány másodperc alatt zajlott le. A barátaim is észrevették magukat, vagyis jobban mondva engem, hogy már nem slattyogok mellettük. Értetlenül visszasétáltak hozzám és kérdezgették, hogy mégis mi bajom van, miért álltam meg, miközben folyamatosan köztem és a Charles között kapkodták a tekintetüket. Nem vettem le Róla a tekintetemet. Az az idióta, magabiztos félmosoly még mindig ott ült az arcán. Azonban ez abban a pillanatban lelohadt az arcáról, mikor Fabio hirtelen a hátamra simított, bizonyára azért, hogy végre nekik szenteljem a figyelmemet. A monacói nem állt annyira messze tőlünk, hogy ne vegyem volna észre, mikor egy mély levegőt vett. Az önbizalom végre visszatalált hozzám, hozva a cimboráit is, a gúnyos gondolatokat. Csak nem egy kis féltékenységet láttam átsuhanni az arcán? Alighanem nem ilyen jelenet játszódott le a kis fejében. Megtehettem volna, hogy közelebb simulok az olaszhoz, esetleg még meg is ölelhettem volna. De nem tettem. Nem Charles vagy miattam. Egyszerűen csak nem volt szívem kihasználni a barátomat. Nem kezelhettem egy eszközként Fabiot, hogy féltékennyé tegyek olyasvalakit, aki egyszer valamikor, ha csak kicsit is, de tetszett nekem. Nem utolsó sorban pedig, volt barátnője, akit szeretett és noha a lány valószínűleg soha nem tudná meg, hogy egy kicsit incselkedtem a jóképű fiújával, Fabionak bűntudata lett volna. Bármennyire is Casanovának mutatja magát, az igazán fontos dolgokban nagyon lelkis. Így hát csak rájuk emeltem a tekintetemet és egyenes Camillának intéztem a szavaimat.

- Nem ismerős neked valahonnan? - ejtettem meg egy kínos mosolyt.

Barátnőm nézte egy darabig, oldalra fordítva a fejét, pont mint a kiskutyák, akik nem értenek egy-egy bizonyos szót. Majd egyszer csak, mint aki égből jövő megvilágosodást kapott, egy hangos "Ó" felkiáltással tudatta velem, rájött, kinek az autóját bámulják már percek óta. A lány elsötétült tekintettel nézett újra, a még mindig minket figyelő fiúra és egészen furcsa hanggal motyogott az orra alatt valamit. Igazából fogalmam sincs mit. Talán megátkozta. Kinéztem volna belőle, néha elég ijesztő tudott lenni. 

- Itt az alkalom, Laura... - még mindig a monacóit figyelte. - Elkapom és úgy elverem, hogy senki nem fog ráismerni a cuki pofijára - eszeveszett tekintettel fordult ismét felém.

Kissé hisztérikusnak hatható nevetéssel nyugtáztam az ajánlatát és megráztam a fejem. Camilla csalódottan sóhajtott egyet, talán tényleg reménykedett benne, hogy ráugorhat a fiatal férfira, de erről az vágyáról le kellett mondania. Fabio csak értetlenül állt kettőnk között, őt nem avattuk be a téli szünet történéseibe, hisz semmi értelme nem lett volna, nem volt hírértéke. Egészen mostanáig. 

Mindeközben Charles még mindig mozdulatlanul támaszkodott az autójának. Várt. Nyilvánvalóan rám, ám nekem nem igen akaródzott beszélgetni Vele. Végül erőt vettem magamon, a barátaimtól elbúcsúztam és lassú, de határozott léptekkel elindultam Felé.

- Laura! - szólt utánam Fabio, olyan hangosan, hogy Charles is biztosan meghallja. - Ha bármi van szólj és jövök - a hangja szokatlan és fenyegető volt, még engem is kirázott tőle a hideg. Mosolyogva bólintottam egyet, majd az olasz fiú még utoljára végignézett rajtunk és a barátnőm után ment. 

Még néhány lépés megtétele után, tisztes távolságban megálltam az autóversenyző előtt. Ridegen, karba tett kezekkel álltam ott, miközben Ő nagyon lazán a feje tetejére tolta a méregdrága napszemüvegét. Szánakozó gondolatok süvítettek végig az agyam hátsó szegletében, amelyek egy gúnyos mosoly formájában ültek ki az arcomra. 

- Szia - szólalt meg lágyan. Nem válaszoltam neki. - Úgy látom a barátod nem igazán kedvel engem... - nevetett fel pár pillanattal később, ám ezúttal is csak egy szemöldökfelhúzást kapott válaszul.

Kínos volt a számára, ez tisztán lerítt róla. A tarkóját masszírozta, a lábain billegetett és ide-oda tekintgetett. Piszkosul jól szórakoztam a nyomorán, de az örömöm nem tarthatott sokáig, újra szólásra nyitotta a száját, csakhogy beléfojtottam.

- Minek jöttél ide? - kérdeztem kimérten. 

- Én csak... - sóhajtott fel - Én csak látni szerettelek volna... - a földre szegezte a tekintetét. 

Hangos nevetés tört fel belőlem, mire szorosan összeszorította szemhéjait.

- Aha... Szóval látni akartál - a gúnyos hangom csattant kettőnk között. - Látni szerettél volna, annak ellenére, hogy bármikor lett volna alkalmad megkeresni. De ugyan, az bizony nem Charles Leclerc stílusa. Ellenben az milyen jó ötlet, hogy három hónap elteltével idetolod a képedet a csilivili verdáddal, a lezser stílusoddal és az idióta mosolyoddal, abban az álomképbe ringatva magad, hogy én majd készségesen állok rendelkezésedre mindaddig, míg unatkozol. Csak gratulálni tudok mindehhez.

Hosszúra nyúló csend állt be közénk. A monacói egyszer sem mert a szemembe nézni, én pedig úgy gondoltam, nem igazán van több mondanivalóm Neki. Pont, mikor már eluntam a várakozást és leléptem volna, rám emelte smaragd íriszeit, amiben többfajta érzelem is csillogott. Megbánás és talán egy csipetnyi düh is. 

- Nézd Laura, tudom, hogy elcsesztem... Nem így terveztem, de rengeteg minden közbejött - rázta meg a fejét. - Viszont... Nem értem a szemrehányásod okát - na, megérkezett az a srác, akit megismertem. - Hiszen nem ígértem neked semmit. Nem mellesleg pedig, tudod milyen nehéz volt megtalálnom?!

A korholó szavai megdöbbentettek. Igyekeztem, minél inkább megtartani a semleges arckifejezésemet, de nem volt könnyű dolgom. Talán hálásnak kellett volna lennem, hogy volt olyan nagylelkű és megtisztelt a személyével? Talán örülnöm kellett volna? Minden bizonnyal ilyen érzéseket kellett volna kiváltania belőlem, de mindezek helyett csak a színtiszta méreg lappangott bennem.

- Igazad van - szerencsére nem remegett meg a hangom. - Nem ígértél nekem semmit. Köszönöm, hogy eljöttél, de most már mehetsz is. Ne gyere ide többet és ne keress - azzal pedig jobbra vettem az irányt és öblös léptekkel elsétáltam onnan. 

A monacói tányér méretűre nőtt szemekkel tekintett le rám, mikor otthagytam, de pár másodperccel később meghallottam magam mögött siető lépteit. Folyamatosan szólongatott és bizonygatta, hogy Ő nem úgy gondolta és várjam már meg. De nem figyeltem rá, ahogy semmire sem. Talán kellett volna... Mihamarabb átakartam jutni a kereszteződésen, hogy a parkon átvágva elérjem a buszom, ami elvisz a boltba, ahol dolgozom. Azonban a szar, ami elöntötte az agyam, nem csak a látásomat és a hallásomat tette szelektívvé, hanem a józan eszemet is béklyóba zárta. Körültekintés nélkül léptem le a biztonságot adó járdaszigetről.

A következő pillanatban pedig már csak egy hatalmas csattanást éreztem, fülsüketítő dudaszó kíséretében.

2020. 03. 22.