Megkértem Jungkookot, hogy pár háznál arrébb álljon meg, mert nem szerettem volna, ha a szüleim észrevennék, hogy egy számukra vadidegen hozott haza. Jungkook megígérte, hogy a ruháimat majd kimossa és tisztán visszaadja, amiért igazán hálás voltam. Pár percig még húztam az időt, de Jungkook biztosított arról, hogy nem lesz semmi gond, amit kétlem, de a biztató mosoly ami az arcára ült ki, egyfajta löketet adott ahhoz, hogy ténylegesen kiszálljak a kocsiból és hazaérjek.

Így hát enyhén remegő végtagokkal álltam meg a bejárati ajtó előtt, kezemben a kulcsommal, amit mielőtt a zárba helyeztem volna. Lassan és alig hallhatóan lenyomtam a kilincset, de szinte azonnal előre estem, ahogy bentről, valaki -ezesetben az anyám- úgy kitárta az ajtót, hogy csoda, nem esett le a helyéről.

- Nocsak-nocsak, a kisasszony hazatalált? - fonta keresztbe karjait mellkasánál, szigorúan méregetve. - Hol voltál? Tudtommal a könyvtár nyolcig van nyitva.

Nyeltem egy aprót és gyorsan átfuttattam az agyamon a lehetőségeket.

- Taehyungnál - adtam az egyszerű választ, ami legtöbb esetben bevált, de sajnos anyám se ma jött le a falvédőről.

- Miért van rajtad férfi ruha? - nézett végig rajtam, ujjai közé csippentve Jungkook felsőjét.

- Egy bolond véletlenül leöntött kólával és Taehyung adott tiszta ruhákat - vontam meg a vállaim és már léptem volna el, hogy felmehessek a szobámba és aludhassak egy jót, de anyám úgy gondolta, hogy tovább csesztet.

- Add a telefonod - kérte nyugodt hangnemben, mire én ökölbe szorítottam kezeim. - Nem hallottad?

- Ez már a magánszféra megsértése, ha nem tudnád - közöltem vele a lehető legközönyösebben, amiért meg is kaptam a napi adagom, a csattanó pofont. Szánalmasan felnevettem, majd anyám szikrákat szóró szemeibe néztem. - Ennyitől még nem adom meg magam - újból megpróbáltam elsétálni mellette, de hajamnál fogva visszarántott, ami miatt nyekkentem egyet. Döbbenten néztem anyámat, aki inkább nézett ki egy szörnyetegnek azokkal meresztett szemekkel és vörös fejjel.

- Ha azt mondom, hogy ide adod a telefonod, akkor ide adod szó nélkül, megértetted? - sziszegte fogai között, aminek láttára nehéz volt nem elnevetnem magam.

Jobb kezemmel zsebembe nyúltam és elővettem a telefonom, hogy átadjam anyámnak.

- Ezzel aztán sok mindent elérsz
- szóltam még neki, mielőtt fel nem trappoltam a szobámba, aminek ajtaját a lehető leghangosabban csaptam be.

A szobámban fel-alá járkáltam és egy hajszálon múlt, hogy ne pakoljak össze és költözzek el Taehyunghoz. Tudom jól, hogy ő bármikor befogadna és még a szülei is örülnének nekem. Mindig is csodáltam az ő családját. Taehyungéknál sem volt minden tökéletes, de a szülei sosem estek túlzásokba, sosem pofozták le Taet és sosem erőltettek rá olyan dolgokat, amiket Taehyung nem szeretett volna. Megértőek és próbálják éreztetni a legjobb barátommal, hogy bennük bízhat. Tisztában vagyok azzal, hogy a szüleim jót akarnak nekem, de amit anyám csinál, az már túlságosan is a határon túl van.

Sosem értettem azt anyámban, hogy neki miért olyan jó azt nézni, ahogy a lányából egy élő robotot csinál. Igen, egy élő robot voltam, hiszen mindent megcsináltam, amit kért. A lehető legjobb dőntésem volt az, hogy áttérjek a saját utamra. Ha találnék egy olyan munkát, ami tetszik és jól is fizet, azonnal megpályáznám és annyi pénzt tennék félre, hogy vegyek magamnak egy saját kis apartmant, ahol a saját életem élhetném anélkül, hogy más beleszólna és irányítana.

Mély gondolataimból egy hangos kopogás zökkentett ki, majd az ajtó kilincsének lenyomódása és kissé nyikorgó hangja. Már ennyiből tudtam, hogy apa szeretne bejönni, de per pillanat semmihez sem volt kedvem.

- Bejöhetek? - dugta be fejét kíváncsi tekintettel.

- Persze, gyere - intettem egyet a kezemmel, majd leültem az ágyamra és törökülésbe helyeztem magam.

Apa halványan elmosolyodott és teljes egészében belépett a szobámba, maga után bezárva az ajtót. Lassan, ráérős léptekkel közelítette meg az ágyam, amire lassan leült. Pár percig csak csendben ültünk, kiélvezve a nagy csendet. Apám szétnézett a szobámban, ujjaival a térdén dobolva. Az elején kellemesen ható csend kezdett unalmas és idegesítő lenni számomra, így jobb lábamat kinyújtottam és kissé előre hajoltam.

- Szeretnél valamit mondani? - kérdeztem meg apát, hogy ezzel is beszédre késztessem.

- Nekem elmondod, hogy hol voltál? - nézett rám halvány mosollyal, ami kicsit megnyugtatott, ám nem igazán tudtam, hogy az igazság hallatán mit fog tenni. - Nem fogom anyádnak elmondani, nyugodj....

- Azzal a fiúval voltam - vágtam a szavába összeszorított szemekkel. - Jungkookkal voltam, azzal a fiúval, aki a tetkómat is csinálta.

Apa nagyot sóhajtva lehajtotta a fejét. Szinte hallani lehetett, ahogy az agytekervényei forognak, az arcára volt írva, hogy erősen gondolkodik valamin.

- Megkértelek, hogy tartsd magad távol tőle, de te nem hallgattál rám - hangja szigorúan hasított szobám csendjébe. - MinJi! - emelte fel kissé a hangját. - Hányszor mondjam már el neked, hogy ne találkozz azzal az idegennel?

- De nekem már nem idegen! - emeltem fel a fejem, ugyanis mindvégig csak lógattam, hogy elrejtsem a kitörni készülő könnyeim. - Szerinted más hogyan ismerkedik? Mindenki idegen a másiknak még az elején és amit mondasz az igazságtalan! - fakadtam ki könnyeimet hullatva, aminek láttán apám tekintete alig észrevehetően meglágyult. - Apa, Jungkook annyira törődő és figyelmes velem!

- De hiszen tudtommal csak tegnap óta ismered - válaszolt halkabban. - Ennyi idő alatt nem lehet ezt megállapítani! Nem fogsz többet vele találkozni és ezt én tiltom meg! Téma lezárva!

- Apa, kérlek! - sírtam fel keservesen, hiszen épp ezt akartam elkerülni. Ha lehet, még jobban rettegtem, hiszen akármennyire is engedékenyebb az apám, olyannyira szigorú az ilyen helyzetekben. - Kérlek ne tilts el tőle, könyörgöm - tettem össze mindkét kezem, közelebb ülve szülőmhöz. - Jobb fiút nem is találhatsz nekem, ő még azt is felülmúlja! Apa, kérlek! - sírtam megállíthatatlanul, folyamatosan apámat kérlelve, míg nem egy hangos és gondterhelt sóhajtás nem hallgattatott el.

- Biztos jó hozzád? - hangja halk volt, alig lehetett hallani kérdését, de mivel közel voltam hozzá, tisztán hallottam.

- Igen - válaszoltam azonnal. - Nagyon jó hozzám és még kutyája is van!

- Kedveled őt? - kérdezett rá, mire én megállás nélkül bólogattam. Apám sóhajtva végig simított a fejemen. - Rendben van, úgy látom, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy ezt eldöntsd. De anyádnak egy szót se!

Hangosan felsírva ugrottam apa nyakába, amit nevetve, de viszonzott és szorosan megölelgetett. Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen érzések kavarogtak bennem, de azt tudtam, hogy apám a leges legjobb és mindig is tudtam, hogy jobb ember bárkinél.

- Annyira szeretlek - szorongattam meg.

- Én is, de most már nyugodj le és aludj egy jót - törölte le könnyeim, majd felállva belepuszilt a hajamba és lassan elhagyta a szobám.

Őrülten vigyorogva kezdtem el az ágyamon fetrengve rángatózni, egy-egy sikítás kíséretében. Miután kellőképpen lenyugodtam, kezembe vettem a törülközőm és pizsamám, hogy minél hamarabb lezuhanyozhassak és ágyba bújhassak, hogy aludjak egy jót ezután az őrült, mégis a legszebb nap után.