Mivel én még képtelen voltam a sokktól akár egy szót is kiejteni a számon, ezért Jungkook beszélt meg egy időpontot a nőgyógyászommal. Szerencsére már ma fogadott minket. Igen ritkán szokott előfordulni, hogy aznapra fogad az orvos valakit, ezért is lepett meg és már alig vártam, hogy Jungkook minél előbb leparkoljon az épület előtt.

- Jól vagy? - fogta meg kezem és szorította meg azt. - Nagyon remegsz.

- Csak izgulok. - hajtottam le a fejem, hiszen még mindig nehéz volt beszélnem. Tisztában voltam azzal, hogy Jungkook nem haragszik rám és ő is örülne a babának. Magam is bevallom, hogy én sem érzek másképp, csak elfogott a rettegés.

Ha tényleg terhes vagyok, jó anya lennék? Akármilyen fiatal is vagyok, az én felelőtlenségem miatt lesz egy gyerekem, akit évekkel később terveztem, mégis mintha mindennél jobban örülnék. Egyik részem boldog, másik pedig azt kívánná, bár ne lettem volna ennyire figyelmetlen. De mivel ez így alakult, muszáj lesz elfogadnom.

Szívem hatalmasat dobbant, amikor meghallottam a nevemet, majd csak akkor eszméltem fel, amikor Jungkook felsegített az ágyra.

- Mióta jelentkeztek a tünetek? - tette fel az első kérdést az orvos, miközben egy átlátszó zselét kent a csupasz hasamra.

- Már egy hete késik a menzeszem és alig két napja kezdődtek a rosszullétek - válaszoltam, ahogy visszaemlékeztem mindenre, majd a monitorra pillantottam, ahol eredetileg mutatnia kellett volna valamit de én semmit sem láttam.

Eközben Jungkook a kezemet szorongatva állt az ágy mellett és enyhén elnyílt ajkakkal figyelte ő is a monitort.

- Látják ezt az apró pontot? - mutatott a nő a képernyőre én pedig kissé hunyorítva, de megláttam azt, amiről beszélt. - Az a kis pont az embrió és ha jól számítom, akkor ön már két hetes terhes. Gratulálok! - pillantott felváltva rám és Jungkookra az orvos, én pedig ismét éreztem, hogy könnyeim mardosni kezdik szemeimet. - Szeretnének egy képet esetleg? Sokan egy kisebb albumot készítenek az első ultrahang képtől a legutolsóig.

- Igen, szeretnénk - szólalt meg először Jungkook, amióta beléptünk a terembe. Én már megint néma lettem és képtelen voltam megszólalni. Terhes vagyok és ahelyett, hogy magamat ostoroznám, mint pár órával ezelőtt, most meglepően boldog voltam és örömkönnyek áztatták arcomat.

Amint hazaértünk, legelső dolgom az volt, hogy a kanapéra száműzzem magamat és ismét átgondoljak mindent. Pénztárcámból elővettem az ultrahang képet, amin egy alig látható kis pont díszelgett, ami bennem kezdett el növekedni. Ő volt a gyermekem és ez még hihetetlen volt számomra, nehéz volt felfognom mindezt. Ujjaimmal végig simítottam a fekete fehér képen és percekig szemeztem vele, míg nem ismét eleredtek könnyeim. Féltem. Féltem attól, hogy ilyen fiatalon legyek szülő, hogy még ennél elővigyázatosabb kell legyek. Gondolkodásom Kook szakította meg, ahogy felpattant a kanapéra, fejét pedig az ölembe helyezte.

Mosolyogva simítottam meg füle mögött, hátradőlve eresztettem el egy halk sóhajt. Fel kellett hívnom a szüleimet, de az ő véleményüktől is rettegtem. Különösebben anyámtól. Apám megkérte Jungkookot, hogy vigyázzon rám és most miattam nem tudta teljesíteni apám kérését. Tizennyolc évesen terhes lettem. Átlagos életem kéne legyen, mint egy szintén átlagos velem egykorúnak. Kezem akaratlanul mozdult és vettem el magam mellől a telefont, hogy apámat tárcsázzam. Muszáj legalább neki elmondanom.

- MinJi? - hallottam meg apát, mire még jobban megeredtek könnyeim.

- A-apa - csuklott el hangom a kitörni készülő zokogásomtól. - Kérlek ne haragudj

- Mi történt? - hangján hallani lehetett, hogy aggódik és kétségbeesett. Minden bátorságomat összeszedve vettem egy nagy levegőt.

- Apa, terhes vagyok - mondtam el neki kertelés nélkül, mire hosszú másodpercekig néma csend állt be és már ennyitől is megijedtem. Felkészültem arra, hogy mérges lesz és lehord mindennek, majd rámcsapja a telefont, de nem így történt.

Hallottam, ahogy sóhajt egyet, de nem szólalt meg és ez megrémisztett.

- Kérlek ne haragudj - sírtam el magam hirtelen, mire kezeimet számra szorítottam.

- Mit tehetnék? Ez így sikerült és nem lehet ellene semmit se tenni - válaszolt, meglepően nyugodtan. Egy pillanatra abbahagytam a sírást. - Attól hogy sírsz és magadat hibáztatod, nem érsz el vele semmit. Jól tudom, hogy most félsz, ez természetes. De mivel ez megtörtént, össze kell szedned magad.

- De annyira félek az egész helyzettől - sírtam tovább, mire apa ismét sóhajtott egyet, lelki szemeim előtt pedig jól láttam, ahogy orrnyergét masszírozta.

- Jó anya leszel, MinJi - szólalt meg, mire szemeim nagyra tágultak. - Állj a talpadra és tegyél meg mindent azért a gyerekért, hiszen képes leszel rá. Tudod jól, hogy rám mindenben számíthatsz, de készülj fel, hogy anyád nem így fog reagálni.

- Tudom - mondtam magam elé meredve. Mindennél jobban el szerettem volna kerülni anyámat, de tudtam jól, hogy azt nem tehetem. - Köszönöm, hogy mellettem állsz.

- A lányom vagy, még szép hogy melletted állok - hangján hallani lehetett, hogy elmosolyodott, ami engem is mosolygásra késztetett.

Apámnak igaza volt és egyet kellet értenem vele. Össze kellett szednem magam és minden erőmmel azon lenni, hogy jó szülővé váljak a jövőben.

————

Egy héttel később, úgy ahogy megbarátkoztam a ténnyel, hogy babát várok és szinte óránként lestem rá a még lapos hasamra. Úgy éreztem, hogy kezd minden jó útra térni és innentől kezdve nem lesz több gond, ám valamiről nagyon megfeledkeztem. Mégpedig anyámról, aki megtudta, hogy terhes vagyok. Nem számítottam rá, hogy megjelenik nálunk, még azt sem tudtam, hogy honnan tudta meg Jungkook címét.

- Hol van a lányom? - rontott be hirtelen anyám, amikor Jungkook kinyitotta az ajtót. Én a kanapén ültem és az egyik sorozatomat néztem, amikor megéreztem, hogy társaságom lett. - Mit jelentsen az, hogy terhes vagy?

Ötig elszámolva, kellőképpen lenyugtattam magam, majd felálltam és anyámmal szemben megálltam. Jungkook a háttérben figyelt minket.

- Ez nem mehet így tovább, te nem lehetsz terhes, azt nem engedem! - emelte fel sokkal jobban a hangját, mire én hitetlenül pillantottam rá. Mégis hogy képzeli ezt? Hiába nyugtattam le magam, úgy éreztem, hogy ha tovább folytatja, robbani fogok. - Azonnal elmész abortuszra és elveteted azt a gyereket! Egy ilyen embertől te nem leszel terhes!

- Ne merd még egyszer a szádra venni Jungkookot! - léptem hozzá közelebb, egyre idegesebben. - Nem fogsz eltiltani az anyaságtól, azt nem teheted meg!

- Amíg az anyád vagyok, azt teszed amit mondok! - kiáltott rám, mire hátra hőköltem és hitetlenül elmosolyodtam.

- Akkor sem döntheted el! Ez az én életem és kész vagyok arra, hogy Jungkookkal felneveljem a babánkat. - közöltem vele tisztán és érthetően, mire láthatóan vörösödni kezdett az arca. - Az abortuszról pedig soha az életben nem szeretnék mégegyszer hallani és ezt nem kényszerítheted rám! Ennek a gyereknek olyan anyja leszek, mint amilyen te nekem sosem voltál. Szeretetben fogjuk őt felnevelni és nem fogom terrorban tartani, csakis azért, mert azt akarom hogy tanuljon! Ezt tetted velem és nézd mi lett belőle. Csakis magadnak köszönheted, hogy már nem élek veletek és nem tekintelek az anyámnak. Egy anya nem dobja ki a lányát csakis azért, mert együtt van valakivel, aki neked nem jön be! Ha nem tudod elfogadni a helyzeted, akkor felejts el!

- Akkor sem lehetsz terhes, te szégyentelen! - indult meg felém kinyújtott karokkal és szikrákat szóró tekintettel, mire ijedtemben hárálni kezdtem. Jungkook időben mozdult, és elém állt, ezzel megvédve engem anyámtól, aki addig ütött volna, míg el nem veszítem a babát.

Fejem zúgott és úgy éreztem, hogy menten elájulok, ha tovább hallgatom őt. Szerencsére Jungkook erősebb volt és ki tudta vinni a ház elé, majd rácsapta az ajtót és a kulcsot is kétszer elforgatta a biztnság kedvéért. Könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon és ha akartam se tudtam volna abbahagyni a zokogást. Ép ésszel nem tudtam felfogni, hogy anyám miért van ennyire Jungkook ellen. Megértem, hogy itt nem nézik jó szemmel a tetkós embereket, de akkor sem lehet ennyire előítéletes.

Hagytam, hogy Jungkook az ölébe húzzon és egy szoros ölelésben részesítsen. Nem vágytam másra, csak a közelségére, az illatára és arra, hogy fejemet simogassa, addig amíg le nem nyugszom.

- Ne sírj, mert azzal csak rosszabb lesz - húzott szorosabban magához. - Csak kikészíted magad idegileg, ami se neked, se a babának nem fog jót tenni.

- Annyira fáj - sírtam tovább, miközben fejemet a mellkasába fúrtam, még jobban összehúzva magam. - Miért nem lehet olyan, mint az apám? Miért nem tud támogatni és mellettem állni?

Jungkook nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Némán hallgatta, ahogy pólóját szorongatva és teljesen hozzábújva zokogom, hiszen semmit sem tudott tenni. Mégis többet segített rajtam, mert nekem csakis a közelsége számított és az, hogy ő mindig itt legyen velem.

Mivel érdemeltem ki őt?