*Jungkook szemszöge*

Mint minden átlagos reggel, a mai is korán kezdődött. Mostanában sok munkát hárítottam magamra, hogy minden egyes kis papírral kész legyek és ne maradjon másnapra. Ezért is túlóráztam annyit, így MinJit is magára hagyva, amiért magyon haragudtam magamra. Nyugtalanított a tény, miszerint valaki követi őt. Állítása szerint azt hallja, mintha fotóznák és néha követnék, amikor egyedül van. Kétség kívül, ez MinJoon. Nagyon jól tudtam, hogy ő az, hiszen SooHyun is ezeket élte át hónapokon keresztül. A saját hibám miatt halt meg, mert nem figyeltem teljesen, mert egy tudatlan tuskó voltam és nem vigyáztam eléggé a meg nem születendő gyeremekem anyjára, az első szerelmemre.

Ezentúl nem fogom annyiban hagyni, ha kell a saját életem adom azért, hogy MinJi és az ikrek jól legyenek. Nem hagyom, hogy még egyszer megismétlődjön az a szörnyűség, ami már a múltban is történt, ezzel évek óta rémálmokat gyártva elmémben.

Egy sóhajtás kíséretében helyeztem MinJi kezét a párnára, hiszen muszáj volt kiszállnom mellőle, még ha nem szerettem volna. Akármennyire vagyok a szalon tulajdonosa és egyben főnöke, nem hiányozhatok akkor, amikor a kedvem tartja. Úgyan úgy vonatkoznak rám is a szabályok, mint minden egyes alkazottamra. Miután elvégeztem a reggeli teendőimet és Kookot is megsétáltattam, gyorsan lezuhanyoztam, majd elkészültem az indulásra. Egy pillanatra visszamentem a telefonomért a szobába és még MinJi homlokára is nyomtam egy óvatos puszit, majd gondosan betakargattam. Szokása lerúgni a takarót.

———

Szemeimet dörzsölve kezdtem neki újra a rajz megalkotásának. Már órák óta ülök egyetlen egy lap felett és azon töröm az eszem, hogy miként tudnék többet vinni egy egyszerű rajzba.

- Ezt nem hiszem el! - gyűrtem össze, pontosabban a húszadik lapot, ami szintén a földön végezte a többiek között.

Kezdtem belefáradni ebbe. Nem rám vall az, hogy órákig üljek egy rajz felett, százmilliószor elrontva az, majd új lapot elővéve. Időközben MinJi is felhívott, hogy később beugrik hozzám és végre volt egy valami, ami színt vitt a mai napba. MinJi volt az és, ha jobban belegondolok, minden egyes nap csak jobban beleszeretek. Ahogy nézem őt, ahogy hallgatom a hangját, vagy csak egyszerűen amikor a közelében vagyok, mintha egyre jobban szeretném.

Órák teltek el, amióta egyetlen egy rajzot próbáltam kijavítani. Persze sikerült, hiszen sosem adom fel azt, amiben a legjobban hiszek, ezért is fogtam kezembe szélesen elmosolyodva a már kész rajzot. Nemsokára valaki ezt fogja kérni tetoválásként a bőrére, én pedig büszkén fogom felvarrni, mert tudni fogom, hogy én terveztem és tettem bele apait-anyait.

Telefonom hirtelen csörögni kezdett, egy ismeretlen szám világított a képernyőn. Homlokomat ráncoltam, hiszen sosem szoktak ismeretlen számról hívni, de ennek ellenére fogadtam a hívást.

- Szép napot, Jungkook! - szólalt bele egy túl ismerős hang, mire a szőr is felállt a hátamon. A kedvem egyik pillanatról a másikra romlott.

- Mit akarsz, MinJoon? - szűrtem fogaim között, hiszen kész hányinger volt a hangját hallani. A hívás után az lesz az első, hogy kimosom a fülem.

- Oh, semmit - nevetett idegesítően. - Csak szerettem volna tudatni veled, hogy úton vagyok elkövetni életem második, legjobb döntését.

- És ezt nekem miért kellene tudnom? - dőltem hátra a székben. Megfogadtam, hogy ha valami gyerekes dologgal jön elő, azon percben bontani fogom a vonalat.

- Tudod, van egy kedvenc mondatom - hangja szórakozottan csengett és már azon voltam, hogy bontsam a vonalat, de túl kíváncsi voltam a végére és arra, hogy miert is hívott fel. - A múlt megismétli önmagát.

Értetlenül pislogtam magam elé és próbáltam megérteni szavait, amiket nem volt nehéz értelmezni. Szinte sejtettem, hogy szemeim színe sötétebbé váltak, állkapcsomat befeszítettem és egy mély levegőt vettem.

- MinJoon! - ejtettem ki kimérten a nevét. - Ne merészeld! Különben...

- Különben mi? - vágott vissza, nem hagyva hogy befejezzem a mondatom. - Megfizetsz mindenért, amit velem tettél, az időt nem fordíthatod vissza!

- MinJoon, az már évekkel ezelőtt történt, még mindig az bánt, amiért én lettem a banda feje? - kérdeztem tőle egyre felháborodott hangsúllyal. Síri csend keletkezett a vonal végén, csakis azt hallottam, hogy MinJoon a kocsiban ül és valamerre hajt.

- Ennyi volt, Jungkook - válaszolt kis idő csend után, majd szonnal bontotta a vonalat.

Gondolkozás nélküls álltam fel és hagytam el a lehető leggyorsabban a szalont, hogy megakadályozzam MinJoon tervét. Útközben felhívtam Minjit, aki már azon volt, hogy elmondja, már nem sok van hátra és a szalonhoz ér.

- Egy tapottat se mozdulj, MinJi! Hallod?! Maradj ott, ahol vagy! - ordítottam egyre kétségbeesetten, ám ekkor megláttam őt az út közepén, nem messze pedig egy szürke autót, ami szélsebesen száguldott az úton, nem törődve, hogy a lámpa már piros, az nem lassított.

Tudtam, hogy MinJoon az és midennek vége, ha nem futok gyorsabban és érek hamarabb MinJihez, mint MinJoon. Soha nem gondoltam volna, hogy újra átélem mindezt. Mir tettem, hogy ezt érdemlem? Tán ennyire jó azt végignézni, hogy a terhes barátnőmet síratom?

Saját szemeimmel láttam, ahogy MinJoon elgázolja MinJit, a lány ledig eszméletét elveszítve zuhan a betonra.

- MinJi! - ordítottam, miközben letérdeltrm elé. - MinJi, térj magadhoz!

Remegő kezekkel öleltem át a lány apró testét, majd hajába fúrva a fejemet sírtam tovább, arra kérlelve őt, hogy ne hagyjon itt, ne hagyjon magamra. Rettenetesen megijedtem és már a korházba menet közben is azon kattogtam, hogy mi lesz, ha...ha meghal. Ismét az én hibámból történt mindez. Nem tudtam rá vigyázni és így kapom meg a büntetédem cserébe. Könnyeim szüntelenül potyogtak, még a korterem ajtaja előtt is. Fel s alá járkáltam, némán sírva és arra várva, hogy vége legyen a műtétnek.

Nem akarom őt is elveszíteni. Mihez kezdek én MinJi nélkül? Egy senki vagyok és egy senki is leszek, amíg MinJi nincs mellettem. Ő tartotta bennem a lelket és adott okot arra, hogy miért érdemes minden reggel felkelni. Ő tanított meg arra, hogy milyen ismét szeretni és szeretve lenni. Ő segített legyozni a félelmeimet, ő segített minden egyes kis apró dologban, ami nekem nem sikerült. Mindent neki köszönhetek, erre pedig az élet-halál között lebeg csakis azért, mert én egy figyelmetlen barom vagyok.

Bárcsak a mi életünk is olyan átlagos lenne, mint azoknak az embereknek, akik minden egyes nap elsétálnak mellettünk az utcán.

A műtét két órán át tartott, én pedig képtelen voltam lenyugodni addig, míg az orvossal nem beszéltem. Mintha az illető meghallotta volna gondolataim, azonnal kinyílt az ajtó és kilépett rajta az orvos, néhány nővérrel az oldalán.

- Ugye él? - támadtam le azonnal a legfontosabb kérdéssel. Ajkamat harapva néztem felváltva az orvos szemeibe, arra várva, hogy beszéljen.

- Nyugodjon meg, fiatalúr - helyezte vállamra a kezeit. - Mindhárman jól vannak, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a babákat is megmentsük. A kisasszony állapota jelenleg stabil. Lehetőleg ne nagyon zavarják, nagyon sok pihenésre van szüksége neki és a babáknak is. Lehetségesnek tartom azt is, hogy az ébredése után nem fog emlékezni a balesetre, ezért ne hozza fel neki rögtön, nehogy feltaklassa őt a hír. - hevesen bólogatva reagáltam az orvos minden egyes szavára, de legjobban az maradt meg bennem, hogy életeben van, pontosabban életben vannak.

Egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, majd a lehető legmélyebben hajoltam meg az orvos előtt. Könnyeim ismét eleredtek, ami jelen pillanatban nem érdekelt csak is az, hogy látnom kell MinJit.

- Nemsokára átszállítják őt egy csendesebb helyre, ahol nyugodtan pihenhet - szólalt meg ismét sz orvos. - Gondolom, vele szeretne maradni, amit egész nyugodtan megtehet, de tartsa be azokat a dolgokat, amiket az imént elmondtam.

- Így lesz, még egyszer köszönöm! - hajoltam meg ismét és miután az orvos eltűnta folyosó végén, erőtlenül térdre borultam. Nem győztem törölgetni a könnyeimet, amik teljesen eláztatták az arcomat.

MinJi él. A babák is jól vannak. Csak is ez a fontos.

———
Na mizu?