Igaza volt Jungkooknak, másnap reggel Taehyung már ott állt a folyosón, arra várva, hogy intsek neki és bejöjjön. Szélesen mosolyogva szelte át a köztünk lévől távolságot és a mellettem alvó barátommal nem törődve ölelt át szorosan. Aprót szisszentettem fájdalmamban, ugyanis nem igazán volt kellemes, ahogy Taehyung megszorongatott, de mivel nagyon hiányzott már, nem érdekelt, hogy mennyire is fáj.

- Annyira örülök, hogy jól vagy - dünnyögte a mellkasomba, mire én mosolyogva simítottam vörös hajába.

- Már megint befestetted a hajad? - túrtam ujjaimat a vörös tincsei közé, amik csak úgy rikítottak. Elég extrém lett.

- Ja, pont akkor festették, amikor Jungkook szólt, hogy mi történt - válaszolt, majd az említettre pillantott, aki a szemeit dörzsölve ásított egy nagyot. - Azt hiszem, felébresztettem. - suttogta Taehyung, mire elnevettem magam.

Annyira jó volt látni és addig ölelgetni, ameddig csak akartam. Pár napig nem láttuk egymást, de nekünk már ez is szinte az örökkévalóságig tartott.

Később megkértem Jungkookot, hogy hozzon valamit enni, mert már szinte éhen haltam. Addig Taehyung maradt velem, Jungkook pedig megparancsolta neki, hogy vigyázzon rám és figyeljen engem minden egyes pillanatban. Valójában már sokkal jobban éreztem magam, az ágyat is kicsit fentebb állították nekem, hogy félig ülve feküdjek rajta, ami sokkal kényelmesebb volt. Taehyunggal nagyon belemerültünk a beszélgetésbe, amit a kintről lévő zaj szakított félbe.

A zaj okozóját pár pillanaton belül meg is pillantottun, anyám személyében. Mögötte apa lépett be a szobába, arca pedig azt tükrözte, hogy nagy nincs ínyére anyám viselkedése. Ugyanis szülőm kiabálva és kétségbeesetten kezdett el engem tanulmányozni és úgy viselkedett, mintha a halálomon lennék. Amint Jungkook értetlen arckifejezéssel belépett a szobába, kezében egy tálcával, anyám szinte azonnal megváltozott és barátommal kezdett el ordibálni.

- Te miattad fekszik itt a lányom! Fel kéne jelentselek téged, amiért kórházba juttattad a terhes lányomat! Kinek képzeled magad? Meg sem érdemled, hogy itt legyél, azonnal takarodj el innen és a lányom életéből!

- Anya - emeltem fel én is a hangom, mert magyon nem tetszett, ahogy így beszél azzal a személlyek, akit szeretek és, aki engem megmentett. Egyáltalán nem kellett volna bejönnie, ugyanis kidobott otthonról és a babáknak is ártani akart. Fel sem tudtam fogni, hogy mennyi büszkeség kell ahhoz, hogy betegye ide a lábát.

- Jiyeong! - apám hirtelen jött mély hangjától olyannyira megijedtem, hogy Taehyung kezére szorítottam, miközben ijedten megrezzentem. - Fejezd be ezt a cirkuszt, vagy ne akard, hogy én tegyek itt rendet!

Anyám szemeiben láttam a meglepettséget, mégis csendben maradt, ugyanis apám elég ijesztő tudott lenni, amikor nagyon mérges és ezt anyám is tudja nagyon jól. Még egyszer rámpillantott, majd Jungkookot kikerülve kiviharzott a szobából.

- Apa - szólítottam meg szülőmet kissé bizonytalanul.

- Jól vagy? A babák? Jungkook elmondta, hogy ikreket vársz - lépettoda hozzám, majd leült a székre, kezemet az övébe helyezve.

- Mindhárman jól vagyunk - válaszoltam egy halvány mosolyt elresztve. Jungkook letette a tálcát és Taehyungnak intve mindketten kimentek.

- Lehet nem fogsz örülni, de elválok anyádtól. - sohajtott gondterhelten, mire én értetlenül figyeltem továbbra is. - Elviselhetetlen, ahogy viselkedik veled és a barátoddal. Nem tudom felfogni, hogy valaki, akit én annyi éven át szerettem, most így viselkedik a saját lányunkkal, aki az unokáinkkal terhes.

- De apa, gondold ezt át még egyszer és..

- Ezen már nincs mit átgondolni - vágott szavamba, mire én kétségbesetten néztem rá. Akármennyire is viselkedik így anyám, nem válhatnak el. Ők a szüleim és nem szeretném, hogy ez történjen. - Még csak ma döntöttem el, hogy így lesz. Lehetséges, hogy beszélek a fejével, hátha megérti. De nem fűzök hozzá sok reményt.

- Beszéld meg vele, kérlek, ez lenne a legjobb megoldás - mondtam neki visszatartva a könnyeimet, amiket nem akartam addig elreszteni, mígy apám ki nem megy.

- Majd értesítelek - állt fel lassan a székről, kezemet elengedve. - Vigyázzatok magatokra.

Amint kilépett az ajtón, könnyeim szinte azonnal potyogni kezdtek, ezzel elárasztva az arcomat. Kezeimet szám elé helyeztem, hogy ezzel is ne hallják meg, ahogy sírok. Jungkook jött be a szobába, ám Taehyung nem követte, lehetséges hogy hazament. Barátom kétségbesett tekintetétől csak még jobban sírni kezdtem. Nem akartam ezt az egészet. Nem akartam, hogy megsajnáljon, nem akartam, hogy aggódjon értem.

- Minden rendben lesz, kicsim, csak ne sírj mert árt az egészségednek - ölelt magához óvatosan, mire én fejemet a mellkasára helyeztem, kezemmel pedig pulóvere szélét szorongattam.

- Annyira hihetetlen, hogy ez történik velem - szólaltam meg rekedtes hangon a sírástól. - Annyira fáj, miért velem történik mindez?

- Hé! - vette kezei közé arcomat. - Figyelj rám, kincsem. - próbálta letörölni könnyeimet, ám hiába, mert újabb és újabb folyt le arcomon. - Ne sírj, mert nincs értelme. Gondolj a jó dolgokra, például, hogy túlélted ezt az egészet, MinJoon a börtönben van, és ikreket vársz. Itt vagyok veled és segítek neked mindenben, csak ne sírj, mert azzal nem csak az egészségeteknek ártasz, de nekem is rossz látni. Mosolyogj, mert neked az áll a legjobban és szard le a negatív dolgokat! Egy erős és független nő vagy, az én szerelmem! Ne hagyd, hogy más tönkretegyen! Megértetted?

Szavait hallgatva egyet kellett vele értsek, hiszen igaza volt. Teljes mértékben igaza volt, mint mindig és próbált megvígasztalni, erőt adni. Hálás vagyok amiért egy ilyen férfi az életem része.

- Hm? - emelte fel a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek.

Aprót bólintottam, miszerint megértettem, amit mondott, mire ő egy mosoly kíséretében húzott magához egy ölelésre.

- De azért ez nagyon érdekes.. - toltam el magamtól, hogy beszélni tudjak. - Anyám kidobott otthonról mondván, hogy többet nem vagyok a lánya, mégis ma képes volt eljönni.

- Csak hogy jelenetet rendezzen - ingatta meg fejét Jungkook, mire én leintettem.

- Jó, de te nem láttad, hogy azelőtt milyen volt. Tökre kétségbe volt esve, mintha tényleg törődne velem - gondolkoztam el rajta, de hiába annak a sok kérdésnek a fejemben, egyikre sem kaptam választ. - De mindegy..

Szemeimet lehunyva dőltem vissza a párnára, hogy pihenhessek a történtek után. Kissé megfájdult tőle a fejem és mintha a lábam is jobban sajogna.

- Nem kérsz fájdalomcsillapítót? - kérdezte Jungkook a hajamra simítva, mire megráztam a fejemet. Nem éreztem szükségesnek, ugyanis nem fájt annyira, mint akkor, amikor először felébredtem a baleset után.. - Szeretnél aludni? - egy bólintással válaszoltam, majd Jungkookhoz bújva öleltem át derekát, mire továbbra is a fejemet simogatta nyugtatásképpen, ami be is vált. Ugyanis nem kellett sok, hogy elaludjak ölelő karjaiban.

———
Sok sikert az érettségizőknek❤️