Komolyan mondom, megőrültem! Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy valaki követ, hiszen nem hiába hallom a fényképező gép kattintgatását. Nem hiába látom és hallom, hogy valaki folyamatosan követ és egy perc nyugtom sincs az utcán. A ház elé sem merek kimenni, mert félek. Félek, hogy valaki előugrik és elrabol, netalán rosszabb is történik. Nem érzem magam biztonságban és akármennyire is vagyok tanácstalan, én hülye, Jungkooknak sem szóltam semmiről.

Olyan sok munkája van, folyamatosan csak dolgozik és ki sem lát a munkából. Nem szeretném, hogy aggódjon, de mégsem hagyhatom annyiban a dolgot. Szerencsére már levelezésre váltottam az egyetemen, ezt is Jungkook beszélte rám. Ugyan még így is be kell mennem két hetente és sokkal bonyolultabb minden, de nem bánom, mert így legalább nem vagyok kint és nem vagyok veszélyben.

Két hét után eljött az idő, hogy bemenjek az egyetemre, még ha nem is szerettem volna. Jungkook már rég dolgozott, így nem tudott volna elvinni engem. Muszáj volt tömegközlekedést használnom és pár utcát gyalogolnom, hogy időben beérjek az intézménybe.

- MinJi! - alig, hogy beléptem az épületbe, azonnal meghallottam legjobb barátom kiáltását, mire halványan elmosolyodva fordultam felé és viszonoztam ölelését. - Annyira hiányoztál.

- Te is nekem, Tae - bújtam mellkasába. Két napja láttuk egymást utoljára, de nekünk az is egy örökkévalóságnak tűnt.

- Ideje lenne már egy közös programot szervezni, nem gondolod? - vetette fel az ötletét, miközben fellépcsőztünk a második emeletre. - Hány órád lesz megtartva?

- Azt hiszem, csak három - egy pillanatra kezembe vettem a telefonom, hogy lecsekkoljom, igazan volt-e vagy sem. - Igen, csak három.

- Szuper, mert nekem is - vigyorodott el a megszokott tégla alakú mosolyával. Hogy nekem mennyire hiányzott már ez a fiú. Egész nap rajta lógnék, egy percig se hagynám nyugton. Taehyung olyan akár egy élő plüss maci, amit kedvedre ölelgethetsz egész nap. - Akkor muszáj lesz beüljünk a szokásos helyünkre. - célzott a pizzázóra, ami már nagyon régóta a törzshelyünk lett. Tulajdonképpen azóta, amióta ott kóstoltuk meg a hawaii pizzát.

- Na és milyen pizzát... - tettem volna fel kérdésem Taehyungnak, miszerint milyen pizzát szeretne enni, de valaki félbeszakított azzal, hogy erőteljesen nekem jött. Méghozzá hátulról, így elkerülni se tudtam volna azt, hogy a földre csapódjak.

- Nem látsz?! - kiáltotta Tae. - Egy terhest löktél a földre, annyi a minimum, hogy bocsánatot kérsz!

- Tae, hagyd...

- Bocsi, MinJi - szívem kihagyott egy ütemet, amikor meghallottam az ismerős hangot. MinJoon volt az. - Nem tudtam, hogy te vagy az, sajnálom.

- S-semmi baj - remegtem. Ezt a vak is észrevenné. - Előfordul az...az ilyesmi.

Egy hatalmas sóhajt hallattam, amikor MinJoon eltűnt szemeim elől. Szemeimet lehunyva számoltam el tízig, majd Taehyung segítségével felálltam a földről.

- Ez meg mégis mi volt? - kérdezte legjobb barátom, mire magamban elmormogtam egy káromkodást, hiszen teljesen kiment a fejemből, hogy Taehyungnak elmeséljek mindent, amit MinJoonról megtudtam. Hogy lehetek ekkora hülye? Hónapok óta történt minden és Taehyung még nem tud róla.

- Mindent elmondok, de majd az órák után - vettem fel táskámat, hogy kivegyem a telefonom belőle, de azt sehol sem találtam. - Nem láttad a telefonomat?

- Most, hogy mondod, mintha ez a MinJoon gyerek a kezébe vette volna - gondolkodott hangosan, mire szemeim nagyra tágultak, majd körülnéztem magam körül, de a telefonomat sehol sem találtam. - Itt van a földön, te butus!

Egy megkönnyebbült sóhajjal a kezembe vettem a készüléket, de még mindjg nem hagyott nyugodni a tény, miszerint MinJoon hozzá nyúlt. Biztosan akkor történt, amikor elestem, így nem igazán tudtam másra figyelni. Még gyorsan felhívtam Jungkookot, hogy elmondjam neki, ma Taehyunggal pizzázni megyünk, aztán bemegyek a szalonba, majd alsó ajkamat harapdálva elköszöntem Taehyungtól, hogy végre elinduljak órára, de minden lépésemnél a hátam mögé pillantottam.

Mikor lesz már ennek vége?

————

- Hogy micsoda?! - emelte fel Taehyung a hangját, miután mindent elmeséltem neki. - Az a görény tényleg elütötte Jungkook volt barátnőjét, aki méghozzá terhes volt?

Egy aprót bólintottam, majd tovább ettem a pizzám. Taehung teljesen le volt sokkolva és el is hiszem, hogy így reagál. Imádja a gyerekeket, ez a történet pedig kissé megérintette. Szerencsére nem sértődött meg a feledékenységem miatt, megértette a helyzetem. Ezért is volt annyi bátorságom, hogy elmondjam neki azt, amiket a napokban tapasztaltam.

- Nem hiszem el, hogy ez az idióta fasz követ téged! - szemeim a kétszeresükre tágultak, miután meghallottam Taehyung káromkodását. A nem messze ülő anyukára pillantottam, aki két gyermekével volt és szúrós lillantásokat vetett felénk, amit meg is értettem. Kínosan elmosolyodva hajoltam meg, ezzel is bocsánatot kérve tőle. - Te meg olyan hülye vagy, hogy nem szólsz Jungkooknak! Mi az anyám kínjáért tartod magadban, te idióta?

- Maradj már csendben! - csitítgattam, de sajnos sikertelenül. - Jól van, ma elmondom neki, ha befejezed ezt a viselkedést. Mindenki minket néz, okoska!

Később Taehyung ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjen engem egy darabig. De sajnos minden jónak véget kell venni, mint most annak, hogy elbúcsúzzunk. Pár nap múlva úgy is látjuk egymást, mi mégis szinte könnyes búcsút tartottunk. Mosolyogva integettem neki, majd elindultam az ellentétes irányba. Olyan furcsa előérzetem volt és az sem tetszett, hogy ma a MinJoonos eseten kívül semmi sem történt.

Ezt nevezik vihar előtti csendnek?

Amint megálltam az egyik jelzőlámpa előtt, épp abban az időben kezdett el csörögni a telefonom, a képernyőn pedig Jungkook neve világított, így egy hatalmas mosollyal vettem fel és szóltam bele.

- Már úton..

- Maradj ott, ahol vagy! - szakított félbe azonnal, mire értetlenül ráncoltam szemöldököm. Félszemmel láttam, hogy zöldet jelez a lámpa, így leléptem az útra. Már csak egy utca volt hátra, miért akarja, hogy ittmaradjak? - Egy tapottat se mozdulj, MinJi! Hallod?! Maradj ott, ahol vagy! - ordított kétségbeesetten a telefonba, amit nem értettem. Egy pillanatra felnéztem, így nem messze, a másik oldalon megpillantottam Jungkookot, aki őrülten rohant felém. Most már végképp semmit sem értettem.

- Mi a baj Jung...

Azonban mondatomat nem tudtam befejezni, hiszen egy éles fájdalom hasított bele oldalamba, ami átterjedt lábaimra is. Úgy éreztem, mintha hirtelen repülnék, aztán egy kemény felületre zuhantam, mégsem éreztem semmit. A fülem sípolt, homályosan láttam és forróságot éreztem az egész arcomon. Akármennyire is ért mindez váratlanul, még sosem voltam ennyire nyugodt. Mintha a lelkem lassan eltávolodna a testemből, ezzel minden erőmet elveszítve. Füleim még mindig sípoltak, mégis meghallottam azt a fájdalmas ordítást, egy nagyon is ismerős hanggal vegyítve.

- MinJi!