Kaderin nem tudta volna megmondani, mennyi idő telhetett el, csak arra eszmélt, hogy puha ágyon feküdt és vastag, meleg takaró vette körül megviselt testét. Nagyokat lélegzett, kellemes illat szökött az orrába, arcára enyhe mosoly kúszott, mikor megérezte az arcába nyilalló fájdalmat, ezzel együtt pedig az idilli hangulatnak is vége szakadt.

Olyan gyorsan rázta ki a fájdalom a kellemes érzést a fejéből, mint Rebell első pofonjai egy évvel ezelőtt.

Lassan nyitotta ki a szemét, ismerősnek tűnt a szoba, a puha takaró túl csábító volt, hogy kikászálódjon onnan, szíve szerint örökké ott akart maradni, látszólagos biztonságban, de aztán eszébe jutott, hogy mégis hol van és kikkel. Nagyot sóhajtva ült fel az ágyban, nem is emlékezett, mikor feküdt le oda.

Homlokát ráncolva nézett végig magán, sötétkék póló volt rajta, semmi más, de ez a póló legalább kétszer akkora volt, mint Kaderin maga. A hideg futkosott a hátán a gondolattól, hogy az a Wayne nevű fickó felöltöztette, de aztán eszébe jutott az is, hogy a férfi egy ujjal sem bántotta, persze leszámítva azt az alkalmat, mikor egymásba ütköztek a kerítésnél.

Kaderin őszintén nem tudta, hogy most mi lesz, vagy mi vár rá. A férfi valamiért nem akarta elengedni, miközben a lány haza akart menni a családjához. Egyszerre viaskodott benne két érzés, amiből az egyik azt súgta, hogy mielőbb menjen haza, próbálja meg kiharcolni magának ezt; míg ezzel szemben a másik mélyen tudta, hogyha haza is tudna jutni, az lenne az első hely, ahol Rebell keresné, akkor pedig nagyon nagy bajba keverné a családját. Nem szerette volna, ha nekik bántódásuk esik, így is volt épp elég bajuk nélküle is.

Gondolatai közül a zár kattanása, majd az ajtó surranása térítette észhez. Wayne lépett be csendesen, egy pillantást vetett rá csupán, aztán az asztalra helyezett tálcára, amin gőzölgő étel és valamilyen üdítő volt.

– Enned kellene.

­– El fogsz engedni? – nézett Kaderin Wayne sötét tekintetébe. A férfi arcáról egyszerűen képtelen volt olvasni, csak a teljes közöny tükröződött vissza róla.

– Meggondolom – felelt a férfi, becsukva a háta mögött az ajtót, végig Kaderinen tartva a tekintetét. A csukott ajtónak támasztotta a hátát, mellkasa előtt karba fonta karját. – Most viszont egyél!

– Nem vagyok éhes.

– Pedig enni fogsz. Vagy magadtól, vagy én foglak etetni, de te azt nem akarod! – A hangsúly, az a sötét tekintet hátborzongató volt Kaderin számára. Ismerte már ezt a pillantást, talán mégsem volt annyira különböző Wayne és Rebell. Kaderin várt még, egy lélegzetvételnyi ideig nem mozdult, szinte farkasszemet néztek Wayne-nel, aztán a lány feladta. Éhes volt, ez nem kétséges, bár nem túl jó szájízzel állt neki a kapott étel elfogyasztásának, miután kikecmergett a puha takaró alól.

Talpa lágyan érintette a szőnyeget, lassan tette meg azt a pár lépést az asztalig, eközben végig magán érezte Wayne tekintetét, ahogy minden mozdulatát figyelemmel kíséri. Kaderin leült az asztal melletti székre, fájt minden mozdulat, mégis szó nélkül tűrte, aztán lassú, kissé esetlen kéztartással kezdett el enni. Fájt a csuklója, nem emlékezett, hogy mikor sérülhetett meg, de voltak sejtései.

Wayne csendben, még mindig karba tett kézzel állt az ajtóban, egészen addig, amíg Kaderin meg nem ette azt a pár falatot és ivott is hozzá a furcsa, nagyon édes italból. Nem a lány szájízének való volt, túlságosan édes volt, amit szóvá is tett.

– Uh. Nem kaphatnék inkább csak vizet, ez túl édes?

– Izotóniás ital. Segít az elveszített elektrolitjaid pótlásában, idd meg! – jött a felelet, így Kaderin eleget tett a parancsnak, mert ez parancs volt. Úgy tűnt a számára, a férfi leginkább így kommunikál, kivéve azt a másikat odalent. Vajon ő is itt volt még, vagy ketten voltak a házban az elrablójával?

Megannyi kérdés kavargott Kaderinben, de aligha érkezett bármelyikre is válasz, közben az ital is elfogyott. Óvatosan tette le a poharat a tálcára, az ételből maradt még bőven, de képtelen volt ennél többet enni, egyszerűen nem ment, azonban fájó gyomrának ez a kis mennyiség is jót tett, ahogy az izotóniás ital is vagy micsodának hívta Wayne.

– Elég volt?

– Igen, köszönöm – felelt Kaderin, Wayne pedig végre elmozdult az ajtótól, hogy magához vegye a tálcát és a maradékokat. – Tényleg el fogsz engedni? – Wayne megállt a félig nyitott ajtóban, úgy nézett vissza Kaderinre.

– Még meggondolom. – Kattant az ajtó, ahogy a férfi becsukta maga után, majd fordult a zár is egyből utána. Kaderin nem igazán bízott abban, hogy Wayne el fogja engedni.

Újra körülnézett a puritán módon berendezett szobában, próbált valamit kitalálni, nem akart itt maradni, haza akart menni a szüleihez. A szobában ott volt az egyszemélyes ágy, amiből nem olyan régen kelt fel és ami annyira hívogatóan vibrált, hogy kedve lett volna újra visszabújni a puha paplan alá és elfelejteni mindent, kizárni fejéből a rossz gondolatokat és emlékeket, és csak aludni és aludni, nem törődve semmivel.

De egyelőre tekintete tovább siklott, az ágy bal oldalán volt a fürdőszoba ajtaja, ahova Wayne bevitte még este, míg az ágy jobb oldalán csak egy kis éjjeliszekrény volt, rajta lámpával. Ahogy lassan felállt és fordult, úgy akadt meg szeme a befüggönyözött ablakon. Ezt eddig hogy nem vette észre? Halk, mégis gyors léptekkel sietett, hogy széthúzza a nehéz sötétítő függönyöket. Odakint még sötétség honolt, de a távolban már hajnalodott, enyhe fény és vörös, narancsszínben játszó fénysugarak szökelltek el a fák lombjai felett. Nem tudta, hol lehettek, de nem is érdekelte.

Hevesen dobogó szívvel fordította el a kallantyút, nem számítva semmi jóra, de mikor az kattant és engedett ujjai parancsának, hirtelen boldogsághullám söpört végig megkínzott testén. Nem gondolta, hogy lehet ilyen szerencséje, de nem tétlenkedett tovább. Óvatosan és amennyire csak lehetséges volt, kinyitotta a keskeny ablakot. Alatta egy emeletni mélység volt, kihajolt a hűvös levegőre és körülnézett. A párkány mellett vékony sávban kiszögellés húzódott végig, egészen addig a futónövényig, ami felfutott a házra. Innen távolról úgy tűnt, hogy el fogja bírni a súlyát, de nem érdekelte már semmilyen veszély. Menekülni akart innen, a szabadság íze túl csábító volt ahhoz, hogy jobban megnézze magának a futónövényt. Felhúzta magát a párkányra, felült kilógatva lábait, megkapaszkodott egyik kezével az ablak szélébe, majd óvatos mozdulattal a kiszögellésre helyezte először kis súlyát, vajon tényleg elbírja az.

Apró reccsenést hallott, de nem történt semmi egyéb. Nagy levegőt vett, másik lábát is ráhelyezte a kiszögellésre, ismét körülnézett a biztonság kedvéért. Nem volt itt senki sem közel, sem távol. A ház hátsó udvarának tűnt alatta a terület, ami az erdő irányába nézett. Óvatosan felhúzta magát és teljes súlyával a kiszögellésre nehezedett, egy lélegzetvételnyi ideig visszatartotta a levegőt, várt, mi lesz, de nem történt semmi. Elbírta a súlyát az épület, így a falhoz lapulva lassú mozdulatokkal csúsztatta a lábát, mindig csak apró távolságot tett meg a biztonság kedvéért. Nem most akarta ennél jobban összetörni magát.

Még egy utolsó pillantást vetett a nyitott ablak irányába, aztán ment tovább. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig tartott, de eljutott a ház falára felfutó növényhez, annak vastag gyökerei belevájtak a falba, utat törve maguknak a tető irányába. Közelebbről, a reggeli nap első sugaraiban már nem tűntek olyan biztatóan vastagnak, mint az az ablakból tűnt Kaderin számára, de nem hagyhatta abba. Most nem szállhat inába a bátorsága, ha eddig eljutott, akkor haza fog jutni, mert haza akar jutni!

Megacélozta magát, olyan régről ismert volt ez az érzés, már el is feledte, milyen volt hajdanán. Ugyan ez a közelébe sem jutott régi énjének, csak halvány lenyomata volt csupán, de már ez is nagyon sokat jelentett Kaderin számára.

Jobb kezével erősen megmarkolta az egyik vastagabb gyökeret, ráfogott, aztán újabb csoszogó lépést tett, hogy közelebb legyen az indákhoz. Arra nem gondolt, hogy így háttal a ház falának mégis hogy fog lejutni, túlságosan élt benne az életösztön, hogy menekülnie kell, hogy erre nem gondolt, mikor kilépett a párkányra. Most nehezebben tudott így kapaszkodni, még mindig a falnak lapulva próbált másik kezével is átnyúlni, hogy megragadjon egy másik vastag gyökeret, mikor reccsent a lába alatt a kiszögellés, apró darabkák hullottak le a földre alatta. Várt, nem mozdult, csak mikor már biztonságosnak érezte a helyzetet. Nagy levegőt vett, és egy mozdulattal átlendült.

Szerencséje volt, hogy a futónövény gyökerei erősen tartottak, csak aprót reccsentek a rá nehezedő súly alatt, de nem történt semmi más. Kaderin újra körülnézett maga alatt, nagyon óvatosan és halkan kellett lemásznia. Ugyan innen úgy tűnt, ebbe az irányba csak kettő ablak nézett, de nem hallott mozgolódást, hogy észrevette volna bárki is.

Nagyon lassan, amennyire csak tőle telt, úgy mászott lefelé, de talpát és tenyerét sértették a növény durva szélei, csuklója újra sajogni kezdett, nem bírta még úgy a terhelést, mint amikor nem volt semmi baja. Óráknak tűnt Kaderin számára, mire lába puha talajra lépett, alatta besüppedt kicsit a föld, aztán azonnal leguggolt. Újra körbenézett, hátul nem volt kerítés, ami elzárta volna a területet az erdőtől. Sem fegyvere, sem semmije nem volt, de ha át tud jutni az erdőn és vissza tud menni az útra, távol a háztól, akkor talán le tud inteni egy arra közlekedőt, aki elvihetné innen.

Halkan, guggolva osont a fűben, fától fáig, végig takarásban, hogy a házból ne láthassák, bár volt egy pillanat, mikor azt hitte, hogy lebukott. Lába alatt megreccsent egy ágdarab, számára olyan hangosnak tűnt ez, mintha puska puskából lőttek volna a füle mellett, szíve hevesen dobogott a mellkasában, a vér a fülében dübörgött.

Lélegzetvisszafojtva várt, de nem történt semmi. Szemét újra az erdő irányába függesztette, aztán amikor már biztonságosnak érezte az elhanyagolt hátsó udvarban, rohanni kezdett az erdő irányába. Nem láthatta a háta mögött megcsillanó lencse fényét a ház ablakából, amit káromkodás követett, Kaderin csak rohant az erdőbe, ahogy fájós lábai bírták az iramot.

Futott az életéért, a szabadságáért. Vizes haja a bőrére tapadt a pólóval együtt, amit viselt. Nem érdekelte, hogy ez alatt nem viselt semmit, csak menekülni akart ebből a helyzetből. Többször meg kellett állnia egy pillanat erejéig, amíg fájó oldalának szorított kézzel szuszogott, de tudta, hogy nem maradhat sokáig így, mielőbb ki akart jutni az erdőből az útra, amire emlékezett az éjszakából.

A fák között félhomály uralkodott, nagyon oda kellett figyelnie, hova lép és hogyan, veszélyes volt az erdő a kiálló faágak és kidőlt fák miatt. Ha nem figyelt oda, könnyen eltörhette volna a lábát, vagy felnyársalhatta egy kiálló ágdarab. Az még szörnyűbb halál lett volna számára, minthogy Rebell lelövi. Önmagához képest, meglepően gyorsan haladt, legalábbis elgondolása szerint, úgy tűnt, messze járt már a háztól és Wayne-től, meg attól a másiktól. Nem látta maga mögött a civilizációt, csak az erdő sűrűjét.

Óra hiányában nem tudta, mióta haladt, csak abban volt biztos, hogy már zihált és alig kapott levegőt. Oldala szúrt, fájt mindene, fájtak a sebek a lábán és karján, haja csapzottan tapadt izzadt, mégis hideg bőrének. Abba bele sem gondolt, hogy mi lesz, amikor kijut az útra és így talál rá valaki olyan, akinek nem kéne. Franciaországban is volt megannyi bűnöző, köztük olyan emberek, akik csak a megfelelő alkalomra és személyre vártak.

Azonban mielőtt elmélyülhetett volna sötét gondolataiban, távolról megpillantotta az utat. Megkönnyebbülve haladt most már lassabb tempóban, de még így is sietve kapkodta a lábát. Mielőbb távol akart kerülni a bajtól és biztonságos helyre jutni, aztán majd lesz ideje azon elmélázni, hogy fog hazajutni a szüleihez. Először valakit le kell intenie az úton!

Kaderin megtette azt a pár métert az útig, felmászott az árokból az aszfaltra. Most látta csak igazán a reggeli napfényben, milyen mocskosan nézett ki. Teste csupa seb és sár volt, a tiszta póló, amit viselt átázott, vizesen tapadt rá, fekete és zöld foltok tarkították, néhol el is szakadt. Hajából ágdarabkákat és falevelet is kisöpört, mikor elindult az úton, reményei szerint az ellenkező irányba, mint ami a ház felé vezetett. Kockázatos lépés volt, nem tudhatta, hogy a házban lakók mikor veszik észre a hiányát, de így jobb esélye volt arra, hogy valaki megálljon és felvegye.

Korai volt még az óra, Kaderin nem volt biztos abban, hogy bárki ilyenkor megy dolgozni, de reménykedett benne, hogy talán mégis. Vagy legalább lesz olyan, aki hazafelé tart és el tudja vinni a következő városig, ahol bemegy a rendőrségre és a segítségüket fogja kérni. Igen, ez a legjobb terv, amit tehet!

Kaderin nem figyelt arra, mi történik körülötte, csak amikor a terepjáró megállt kerekeket csikorgatva a háta mögött, akkor fordult meg riadtan és nézett az ismeretlen férfiakra.

– Kisasszony, mit keres maga itt? Jól van? – nézett rá a sofőr, aki kihajolt az ablakon. Ismerősnek tűnt, de nem tudta miért. A férfi barna hajába belekapott a reggeli szél, borostás arca idősnek tűnt, akár az apja is lehetett volna. Feltűrt ingujja alól izmos karjával könyökölt az ajtóba, majd mit sem várva a válaszra, nyitotta azt és kiszállt az autóból, aminek járó motorja lágyan duruzsolt a reggeli csendben.

Kaderin először nem is tudta, hogy mit érez pontosan. Megkönnyebbülést, örömöt? Fogalma sem volt róla, de érezte, hogy teste kezd fáradni, arcára pedig félénk mosoly költözött, szégyenlősen próbálta magán összehúzni a vizes ruhát, amennyire csak ez lehetséges volt.

Közben az anyósülésről is kiszállt a másik ember, ő fiatalabbnak tűnt, de hasonlított az idős férfira, akik még mindig beszéltek hozzá, az ajtó takarásában nem látta őket tisztán, de a hangos dörrenés arra késztette, hogy húzza össze magát.

Az idős férfi feje oldalra csapódott, vér és agyvelő fröccsent az autóra, a test pedig magatehetetlenül zuhant az útra. A fiatalabb férfi azonnal előrántotta a pisztolyát és Kaderinre szegezte, célba véve a lányt, de újabb lövés rázta fel a reggeli csendet.

Kaderin riadtan, reszketve nézett a halott férfiakra, szíve irgalmatlan tempót diktált, meg sem mert mozdulni, csak maga köré fonta a karját és próbált állva maradni. Gyomra felkavarodott a halott férfiak látványától, a vér vörössége elméjébe égett, aztán azt is kiadta magából, amit reggel megevett. Görnyedve térdelt az aszfaltra, gyomra tartalmát kiürítette, a hányás keserű utóíze marta a torkát, gyomra újra és újra görcsbe rándult minduntalan, mikor lépéseket hallott az erdő irányából, de nem tudott megmozdulni, megbénította a félelem.

– Nagy bajban vagy! – szólt a mély hang, annak gazdája pedig felsétált az útra, távcsöves puskával a vállán. Wayne arca haragról árulkodott, ahogy lenézett Kaderinre, tekintetéből sütött az indulat, a lány pedig érezte, hogy most valóban bajba került, talán még veszélyesebbe, mint először gondolta volna. Az a remény pedig, hogy Wayne valaha is el fogja engedni, messzire szállt, akár azok a madarak, akik a lövések zajára felreppentek az erdőben. Szárnyaik gyors csapkodása beleégett Kaderin agyába, ahogy Wayne elsötétülő tekintete, karjának erős szorítása, ahogy felhúzta a földről, végül belökte a terepjáró anyósülésére.