Egy sötét, kényelmetlen helyen ébredtem, lekötözve. Ki gondolta volna... Nem láttam semmit, viszont orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. Hullaszag? Létezik? Kurva gyorsan ki kell innen szabadulnom...

Ahogy érzékeltem, a földön ültem, valami folyós cuccban, és csak őszintén mertem remélni, hogy nem vér, pláne nem az én vérem... A kezeim a fejem fölé voltak kötözve, így megpróbáltam fölállni, gondolván, hogy valahogy meg tudom magam úgy tekerni, hogy kiszedhessen a kezeimet a láncokból. Csakhogy nem számoltam a hasogató fejfájással, és az azonnal rámtörő hányingerrel. Kedves másnaposság, hogy én mennyire szeretlek... Fel sem tudtam állni, mert eléggé fájdalmas pozícióba kerültem volna, így a tervem meghiúsult. Egyre rosszabbul éreztem magam, kénytelen voltam magam mellé hányni. Sajnos a rosszullétemen ez sem segített.

-SEGÍTSÉG! -próbálkoztam a lehetetlennel. -VALAKI!!! -kiáltottam rekedtes, erőtlen hangommal, amilyen hangosan csak tudtam.

Alig telt el pár perc, nyílt egy ajtó, és a beszűrődő fénytől végképp nem láttam semmit, lehunytam a szemeimet.

-Jó reggelt -térdelt le mellém egy zömök, molettebb testalkatú férfi, és ha jól emlékszek a hangjára, ez az akit tegnap megrúgtam, majd ő altatott el. -Hogy érzed magad?

Végre kezdett kitisztulni a látásom, így megpillanthattam az arcát. Ezúttal nem viselt maszkot, körülbelül negyven évesnek saccoltam, apró borostája volt tekintélyt parancsoló arcán, kissé őszülő barna haja, és barna szemei. Iszonyatosan ijesztőnek tűnt. Nem mertem válaszolni, nagyon féltem, hogy mit akar velem tenni.

-Válaszolj ha kérdezlek! -förmedt rám, miközben megfogta a nyakamat, és erősen rászorított.

-Én... -szipogtam. -Mindjárt hányok -és azzal a lendülettel öklendeztem, majd lehánytam őt, mivel történetesen pont előttem guggolt. Hupsz... Ezt talán nem kellett volna.

-Te hülye kurva -nézett végig magán undorodva a férfi. -Na jó, hozok neked gyógyszert, mielőtt itt széthányod a többieket is... -morogta magának.

-Mi... Milyen többiek?! -kiáltottam kétségbeesetten utána, de válaszra sem méltatott.

Hiába próbálkoztam volna szabadulással, olyan szinten rosszul voltam, hogy feltápászkodtam, és azzal a lendülettel össze is estem. A fejem rettentően fájt, de ami furcsa volt, mintha vér szivárgását éreztem volna a homlokomból, pedig nem rémlik, hogy bevertem...

Nem sokkal később visszatért a férfi, kezében egy pohár vízzel, és pár gyógyszerrel.

-Vedd be -utasította.

-Biztos hogy nem -próbáltam ellenkezni, mert hát ki tudja milyen cuccot akar belém tömni.

-Kicsi szívem itt én parancsolok, és ha azt mondom, hogy tegyél meg valamit, te kurvára nem ellenkezel, világos? -nézett ijesztően a szemembe, majd hirtelen egyik kezével erősen megragadta az arcomat, másik kezével pedig a számba rakta a gyógyszereket. Nemlegesen próbáltam rázni a fejemet, de őt ez egy cseppet sem érdekelte, nem tudtam mást tenni, mint lenyelni... -Jó kislány -mosolyodott el betegen.

-Mit akarnak tőlem? -gördült le egy könnycsepp az arcomon, de választ nem kaptam, a férfi mint aki jól végezte dolgát, az ajtó felé indult. -Válaszoljon maga rohadt szemétláda! -ordítottam minden bátorságomat összeszedve.

Talán ezt nem kellett volna, ugyanis elrablóm felém fordult, szemei elfeketültek, és visszasietett hozzám.

-Tudod, nem akartam már most kielégíteni a vágyaimat, de amilyen mocskosul tudsz beszélni, úgy vélem kijár egy kis büntetés neked kicsi Mia -simított végig az arcomon, én pedig elkezdtem sírni.

-Kérem... Ne bántson -hunytam le szorosan a szemeimet. -Sajnálom, nem akartam kiabálni, csak nagyon ideges vagyok, és félek, és...

-Shhh... -hallgattatott el. -Nem fog fájni... -motyogta a fülembe perverzen. -Annyira -tette hozzá baljósan suttogva.

Ekkor odalépett az ajtó felé, és felkapcsolta a lámpát, nekem pedig a hirtelen jött fénytől majdnem kiégett a szemem. Kellett pár másodperc, mire megszoktam a világosságot, utána pedig körbe tudtam pillantani. Hát, ha hullák nem is, de vér az mindenütt volt. És igen, én is benne ültem egy hatalmas tócsában... Felsikítottam, ahogy ránéztem a szemben lévő falra, ugyanis tele volt... kínzóeszközökkel? Halvány lila gőzöm sem volt, mire valók azok, de tudtam, hogy semmi jóra. A férfi leszedett a mágneses falról egy szikét, kicsit letörölgette róla a megszáradt vért a pólója segítségével, majd felém közeledett.

-Ne! Nem, nem, nem! -rángatóztam tiszta erőmből. -Hagyjon békén, ne nyúljon hozzám! -sikítottam, de ez őt egy cseppet sem hatotta meg.

-Tudod... Sokáig sajnos nem leszel velünk... Úgyhogy ki kell használnunk az időt, mert ami vár rád, az ennél sokkal, de sokkal rosszabb lesz -kacsintott, miközben arcomat súrolta végig a szikével.

-Kö...Könyörgöm... -zokogtam, miközben mellkasom úgy emelkedett levegőért kapkodva, mintha az életemért küzdenék. Ja, várjunk csak. Nincs is feltételes mód, tényleg az életemért küzdök...

-Azt akarom, hogy élvezd -suttogta a fülembe, majd azzal a lendülettel az oldalamba döfte a szikét, én pedig felordítottam. -Ezaz, jó kislány -vigyorgott, majd pár centivel lejjebb ismét belém szúrta.

Éreztem, ahogy a vér végig szivárog a testemen, átüti a ruhámat, és a fájdalom elviselhetetlen volt. Nem mertem megmozdulni, féltem, hogy elvérzek, ráadásul minden másodperc elteltével mintha egyre jobban fájt volna az oldalam.

-Mostmár meg vagy jelölve -jelentette ki. -Ez örökre rajtad marad, tudatja, hogy mi zsákmányoltunk be, nem pedig az ellenséges csapatok.

-Mhit... Mhit akarnak... tőlem? -ziháltam sírva.

-Erre nem válaszolhatok kedvesem, de ígérem, hamarosan visszatérek, és további mókában lesz részünk -mosolygott ijesztően, majd lekapcsolva a lámpát kiment, és rámzárta az ajtót.

-Ahhh -ordítottam a fájdalomtól. -Kurva életbe!!! -szitkozódtam.

Annyira fájt mindenem, hogy szerintem már hallucináltam is, de pár perc múlva mintha egy újabb férfi lépett volna be, sőt, inkább fiúnak mondanám, olyan korombelinek. Vajon már most meg is haltam volna?