Kiderült, hogy nem hallucináltam, valóban egy fiú állt előttem, de őszintén nem tudtam, mit akarhat, annak ellenére, hogy kedvesség sugárzott belőle. Néhány holmit tartott a kezében, és leguggolt hozzám. Picit homályosan láttam, talán a vérveszteség miatt, a másnaposság miatt, vagy nem is tudom...

-Ne bánts... -suttogtam reményvesztetten könyörögve, tudva, hogy itt úgyis mindenki bántani akar.

-Nem foglak, ne félj -mosolygott kedvesen. -Connor vagyok. A házban én segítem a lányokat, ápolom a sebeiket, segítek, hogy ne haljatok meg, mert élve van rátok szükség -jelentette ki, mintha ez olyan semmiség lenne. -Tulajdonképpen az őrangyalod leszek -nevetett fel.

-Várj, várj, várj... -ráztam meg a fejemet, majd öklendeztem egyet, hiszen még mindig eléggé rosszul voltam. -Miről beszélsz? Kérlek mondd, hogy te sem önszántadból vagy itt, és segítesz nekem kiszabadulni innen... -próbálkoztam a lehetetlennel.

-Két szúrt seb, szóval már most rögtön megjelöltek -húzta fel a pólómat, majd vizsgálgatta az oldalamat, és mindeközben úgy tett, mintha az előbb nem is mondtam volna semmit.

-Hé, seggfej, kérdeztem valamit! -törtem ki.

-Sajnálom, de a legfontosabb szabályom, hogy nem válaszolhatok a kérdéseidre -mondta monoton hangon. -Szóval... Kérlek mutatkozz be, hogy lássam, az emlékezeted a helyén van-e -nézett a szemembe.

-Nem mondok neked semmit, addig, amíg nem felelsz a kérdéseimre -fordultam el.

-Az elég sajnálatos dolog, mert enélkül nem segíthetek rajtad -biccentette oldalra a fejét. -El kell látnom a sebeidet, de dönthetek úgy is, hogy nem teszem ezt meg, ugyanis ez még annyira nem súlyos, kezelés nélkül sem halnál bele -mutatott az oldalamra.

-Ha válaszolok, akkor kapok valami fájdalomcsillapítót? -kérdeztem üveges tekintettel, mogorván.

-Igen -bólintott. -Tehát ott tartottunk, hogy mutatkozz be. És hiába próbálnál csalni, úgyis tudok mindent rólad.

-Én... Mia Miller vagyok. Most lennék 11.-es, és örülnék ha túlélném a gimnáziumot... -forgattam meg a szemeimet. -Hogyan juthatok ki innen? -abbahagyva a bemutatkozást mélyen a szemébe néztem, bár tudtam, hogy úgysem válaszol.

-Te okos vagy -mosolygott halványan. -Más vagy, mint a többiek. Ne próbálkozz szökéssel, mert megölnek. Hiába vagy jó áru, ha felbosszantod őket, hidegvérrel ölnek meg, miután megkínoztak.

-Milyen áru? Te beteg állat! Hogy mondhatsz ilyet? -kerekedtek ki a szemeim. -Különben is, azt hittem, csak szimplán szexrabszolgaként vagyok itt... -rémültem meg, amint beindultak a fogaskerekek az agyamban, és filmek alapján belegondoltam, mit jelenthet pontosan az, hogy áru, és vajon mi várhat rám.

-Mint mondtam, nem válaszolhatok baby. Ha megtudják, én is halott leszek -kacsintott.

-Önszántadból vagy itt? -próbálkoztam tovább, mire ő sóhajtott egy nagyot.

-Tudod mi szokott általában történni? Bemegyek a lányokhoz, hogy kezeljem őket, és a legtöbbjük azonnal rám mászik, látván, hogy én vagyok itt a legfiatalabb, legfittebb -nézett büszkén. -Na meg persze a leghelyesebb is -húzta magabiztos mosolyra a száját. -A sok borzalom után, kivétel nélkül az összes csaj akar egy fiatal, jóképű sráccal bármilyen kapcsolatot létesíteni. Kár, hogy nekem ez meg van tiltva -forgatta a szemeit. -Nézd, te is elég dögös vagy, próbálok segíteni neked, és jelenleg a legjobb az, ha nem mondok semmit, így mindketten életben maradhatunk. Szóval kérlek, ne kényszeríts ki belőlem válaszokat.

-Oké, akkor egyetlen kérdésemre válaszolj kérlek, semmi több -néztem boci szemekkel rá.

-Mia... Nem lehet -rázta meg a fejét, és láttam rajta, hogy komolyan szenved, próbálja elnyomni az ösztöneit. Oké, beletörődtem, hogy nem mond semmit, gondolom úgyis találkozunk még, lesz időm faggatózni. Ezután a táskájához nyúlt, amiben mindenféle gyógyszert, eszközt tartott, és nekiállt lekezelni a sebemet, kaptam fájdalomcsillapítót is.

-Köszönöm -mosolyogtam rá hálásan. -Őszintén...

-Ez a dolgom. Az emlékezeted szerintem rendben van, most nincs szükségem több válaszra -vigyorodott el, majd az ajtó felé sétált.

-Connor! -szóltam utána, mire ő kérdőn visszafordult. -Meg fogok halni? Azért vagyok itt? Előbb-utóbb megölnek? -kérdeztem szomorúan.

-Sajnálom szívem -suttogta együttérzően. -Nincs mit tenni...