A farkasember vagy vérfarkas egy mitikus lény. Alapvetően két fajtája van. Az egyik minden teliholdkor emberi mivoltából kivetkőzve viselkedik. Saját barátját vagy/és szerettét is képes megölni. Ilyenkor öntudatlan, önkontrollállatlan. Míg a másik fajta képviselői önszántukból is képesek alakot váltani, nem éreznek semmiféle késztetést teliholdkor a gyilkolásra.

Eredetileg görög a neve, a λυκάνθρωπος (lükanthroposz), a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összevonásából keletkezett. A csehek ősi mitológiájában vlkodlak, a lengyeleknél wilkolak a neve; egyéb szláv elnevezései vukodlak, volkodlak, vurkolak, kudlak; a germánoknál werwolf (ógermán eredetű, emberfarkas jelentésű szó, ebből a mai angol werewolf); a románoknál priculici (innen jött a magyar prikulics szó) vagy a szláv névből származó vîrcolac. 

A farkasember legendája az emberiség egyik legősibb és legismertebb mítosza. A vérfarkasokról szóló, alakváltó történeteket megtaláljuk mindenhol, ahol a világon írott történelem létezik. Elemeiben a sámánizmusra hajlik vissza. Olyan területeken is találkozni párhuzamaival, ahol nem élnek farkasok (Brazíliában jaguárember, Japánban rókaember).

Az európai folklór szerint a vérfarkasok megkülönböztető jegyeket viselnek magukon emberi alakjukban is: ilyenek például az összenőtt szemöldök, a hegyes körmök, az imbolygó járás. Az egyik alapvető módszer hogy megállapítsák egy emberről hogy vérfarkas, hogy vágást ejtenek a testén, és a seb belsejében szőr látszódik. Egy orosz babona szerint a vérfarkasoknak emberi alakjukban sörte nő a nyelvük alatt. 

A vérfarkasok állati formájának megjelenése különféle hagyományokban eltérő, jellemzően nem különbözik az átlagos farkastól, bár a legtöbb monda szerint nincsen farkuk, és emberi szemekkel és hanggal bírnak. Visszatérve emberi alakjukba, gyenge, visszahúzódó, lelki fájdalomtól gyötört emberként dokumentálták. Sok vérfarkasról szóló írás a történelem folyamán, olyan embernek írta le őket, akik melankolikusak, krónikus depressziótól szenvednek, és keserűek az általuk elkövetett bűnök miatt.

Az általánosan elterjedt nézet a középkori Európában az volt hogy a vérfarkasok előszeretettel falták fel a frissen eltemetett holttesteket. Ez a nézet széles körben dokumentált, például a 19. századi Annales Medico-psychologiques kötetben is. A skandináv hagyományok szerint a vérfarkasok jellemzően öregasszonyok, méregtől csöpögő karmokkal, és bénító pillantással. A szerb mondák vukodlakjai évente összegyűlnek egy téli éjszakán, ahol közösen egy rituálé keretében levetik farkasbundájukat és a fákra akasztják, majd kölcsönösen elégetik egymás bundáját, ezzel szabadítva meg társukat az átoktól. A haiti mondák szerinti jé-rouge-ok az éjszaka közepén felriasztják a gyermekes anyákat és elkérik gyermeküket, melyre a félig kába nők néha igent mondanak. A mai, átlagos – általában fiatalok által ismert – vérfarkas kép, hogy az átalakulásnak több állomása van. Az első, hogy mikor dühös lesz vagy fél, emberi alakjában a szeme feltűnően, sárgásan "világít", szemfogai hosszabbak és élesebbek lesznek (néha a köröm is hegyes lesz). A teljes átalakuláskor az ember nem két lábon járó szörny lesz, hanem csak olyan akár egy szimpla farkas (néhol nagyobb). A vérfarkas bármikor át tud változni, de a telihold hatással van rá és akkor elkerülhetetlenül átváltozik.

A vérfarkassá válás jó néhány különböző módszerét írták le az idők folyamán. A legnépszerűbb hogy az embert megharapják, vagyis egy vérfarkas harapása által változik át. Egy másik, ha az ember meztelenre vetkőzik és egy farkasbundából készült övet teker a dereka köré. Néhány helyen egy farkas egész bundáját említik. Más esetekben a teljes bőrfelületet kell bekenni különféle mágikus kenőcsökkel. Esővizet inni egy állat lábnyomából, vagy egy korty egy elvarázsolt forrásból szintén hatékony módszerei az átváltozásnak. 

A 16. századi svéd író, Olaus Magnus szerint a litván vérfarkasok egy speciális alapanyagokból készített sörtől változnak át, míg Ralston az Orosz Énekek című könyvében a még mindig elterjedt bűverejű átváltoztató éneket is leírja. Olaszországban, Franciaországban és Németország területén elterjedt hiedelem szerint vérfarkassá változni szerdán és pénteken éjjel lehetséges, teliholdkor, ha a telihold fénye az ember arcára vetül. Vagy esetleg ha egy vérfarkas megharap akkor kb. fél nap az átváltozásig és másnap ugyanakkor visszaváltozunk. Más esetekben az átalakulás valamiféle sátáni eskü letétele után következik be. Ahogy Richard Verstegan írja a Restitution of Decayed Intelligence című könyvében:

"A vérfarkas oly kuruzsló vala, kiknek teste balzsammal kenetik meg, mely balzsam az ördög ösztöneit plántálja őbelé, és dereka az elkárhozott szíjjal körülöveztetik és mely az vonásait eltorzítja vala, nemcsak külsőkben mint az toportyán fíregét, hanem az lelkét is, mely az toportyánok természetét oltja beléje, ameddiglen csak az szíjat viseli. Ez idő alatt viselkedése akár farkasé, gyilkol vala."

A könyv 1628-ból való, és akkoriban ez a vélekedés volt elterjedt egész Európában. A lukantrópia átka sok korabeli tudós szerint az isteni büntetés egy formája volt. A vérfarkasokról szóló történetek jó részében megjelenik Isten vagy egy szentje, mely egy-egy embert haragjukban átkoznak el és az így válik vérfarkassá. Sok helyütt említik, hogy a katolikus egyház által kiátkozott emberek válnak vérfarkassá. Egy figyelemreméltó kivétel is akad az ördög és a lükantrópok együttműködése alól: egy kevéssé ismert per, mely egy 80 éves litván férfi, Thiess ellen folyt, 1692-ben, Jurgenburgban. Thiess eskü alatt vallotta, hogy ő és más vérfarkas társai alkották az Isten Kopói nevű csoportot. Állította, hogy harcosok voltak, akik alászálltak a pokolba, hogy boszorkányok és démonok ellen harcoljanak. Az ő erőfeszítéseiknek következtében nem volt képes a sátán a környékbeli eltévelyedett embereket lerántani magához a pokolba. Thiess határozott volt állításaiban, és elmondta hogy a német és orosz vérfarkasok ugyancsak harcoltak a sátán seregeivel a pokolban, és ragaszkodott ahhoz hogy a vérfarkas, ha meghal, tárt karokkal várják a mennyországban. Végül Thiess tíz korbácsütés büntetést kapott bálványimádás és babonaság miatt.

A modern kor horrorisztikus műveiben jellemzően a más vérfarkas általi harapás útján terjed a lükantrópia. A kviljut legendákban is szerepelnek. Ha valaki farkassá akar válni, annak meg kell bűnhődnie. Rá kell jönnie, hogy mik a bűnei. Ha rájön, kicsit megváltozik, csendesebb lesz és visszahúzódó. Mikor telihold van, a sötétbe vágyik vonyít. A gyerek vérfarkast még a zenei stílusáról is fel lehet ismerni. Rockot hallgat, gonosz zenéket, fura gonosz a nézése, és furán beszél, bújik.

A mai ezoterikus művek úgy írják le a vérfarkasokat, hogy az ezüsttel és higannyal szemben érzékenyek, ám bármilyen más támadással szemben különösen ellenállók. Ez a momentum nem jelenik meg a 19. század előtti művekben. (Úgy tűnik hogy a 18. századi legenda, a Gévaudani bestia ihlette ezt a gondolatot, melyben egy ezüst pisztolygolyó által végeznek a vérfarkassal.) A vámpírokkal ellentétben a vérfarkasok nem érzékenyek a vallási ereklyékre és szimbólumokra mint például a szenteltvíz vagy a kereszt. Néhány ország mondái szerint a rozs, a fagyöngy és a berkenye biztonságos távolban tartja a vérfarkasokat. A belgák szerint a hegyi kőris árnyékában biztonságban vannak a vérfarkasoktól, míg megint máshol a farkasszőlőt ajánlják a támadások ellen.

Változatos módszerek állnak rendelkezésre a lükantrópia gyógyítására. Az antik világban a görögök és rómaiak úgy vélték a lükantrópiát a kimerültség gyógyítja. A középkori Európában három módszert tartottak számon: a gyógyír alkalmazását, sebészeti vagy ördögűzési módot. Mindazonáltal jó néhány ezek közül a módszerek közül halálos volt a beteg számára. Szicíliában például úgy tartották hogy a beteg homlokát egy erős és határozott mozdulattal késsel kell megszúrni a gyógyulás elérése érdekében. Ugyaninnen származik az a módszer, mely szerint a vérfarkas kezeit tűvel kell átszúrni. Németalföldön, Schleswig-Holsteinben úgy gondolták a vérfarkas pusztán azzal meggyógyítható, ha háromszor a keresztnevén nevezik, míg Dániában azt tartották hogy a vérfarkas meggyógyul ha csúnyán leszidják. A megkeresztelés szintén elterjedt hiedelem volt a vérfarkasok gyógyításában. A Szent Hubertus iránti áhítat és imádság úgyszintén gyógyírként és védelemként szerepelt. Van ahol viszont a Farkasfű nevezetű növényt tartják ellenszernek.

A farkasember-mítosz eredete két forrásból táplálkozik. Egyik az ősi civilizációk vallási világa, a másik a középkori hagyomány. E kettő összemosódva alkotja napjaink vérfarkas-képét. Az állattá való átváltozásban való hit az ősi sámánizmus maradványa, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az indiánok mondái.