"Gyerünk Rose Tyler, ránk vár a világ! Az ajtón túl az ismeretlen!" Mondta a Doktor vigyorogva Rose felé fordulva, aki viszonozta, mikor a TARDIS végre abbahagyta a rengést, ők pedig újra meg tudtak állni a saját lábukon anélkül, hogy elesnének.

"Mindegy hányszor éltem már át. Mindig jó érzés." Mondta Rose az ajtó felé indulva, az idegennel a nyomában. A Doktor megállt az ajtó előtt, és mosolyogva kezdett beszélni.

"Igen. Izgalmas. Lehet az ajtón túl bármi. Pompeii, teaparti az 1900-as években, az éppen keletkező Föld bolygó, bolygók, csillagok, naprendszerek, piramisok, elfeledett civilizációk! Annyi csodálatos dolog." Mondta végig egyre jobban mosolyogva, és egyre gyorsabban.

"Akkor mire várunk még? Indulás!" Mondta Rose mosolyogva, nem tűrve halasztást.

"Igenis!" Mondta a Doktor felvéve kabátját. Majd nyúlt is, hogy kinyissa az ajtót. Azonban a keze félúton megállt, majd elkezdett elég érdekesen hátrálni, mintha szúrna az oldala.

"Doktor, jól vagy?" Kérdezte aggódva Rose. A Doktor abba hagyta amit csinált, bármi is volt.

"Igen." Mondta, majd zakója zsebébe nyúlt.

"Üzenet a pszichikus papíron." Vette elő az említett tárgyat, majd olvasni kezdte. Mikor látta, hogy az említett üzenet hosszabb, mint azt elsőre számította, az irányítópulthoz sétált, és nekidőlt.

Doktor!

Remélem eljut hozzád ez az üzenet. Nagyon régen találkoztunk, remélem jól tellnek napjaid. De üzenetem lényege több, mint egyszerű csevegés.
Juliettel azt szeretnénk, ha részt vennél a 300-adik házassági évfordulónk alkalmából megrendezett partin. Tudod nekünk sokat jelentene, ha eljönnél. Végül is te hoztál minket össze.
És megígérem neked, hogy most mi hozunk össze téged valakivel. Ideje lenne, hogy legyen melletted valaki, aki szeret. Ha csak nincs valakid, amit nem tartok valószínűnek, de nagyon örülnék neki.
Ne dönts úgy, hogy emiatt nem jössz, mert nekünk tényleg számítana. Tudod a társaság fontos.
Várni fogunk.

Szeretettel:
Peter Drukowski

A Doktor sóhajtott egyet, mikor a szöveg végére ért. Szeretett Peterrel lenni, és a parti se hangzott rosszul. Csak azt nem értette, miért akarja minden találkozásuknál mindenáron összehozni valakivel. Nem ér el vele mást, csak kínos beszélgetéseket. Másfelől mit mondanak Rosenak? Nem mondhatja Peternek, hogy van valakije, mert akkor megbánthatja Roset, de ha nem teszi, fent áll az esélye, hogy az egész estét egy vadidegen társaságában kell eltöltenie. Akkor mi legyen? Ne menjen el? De az meg udvariatlanság.

"Mi a baj? Mit ír?" Kérdezte Rose, közelebb lépve társához. A Doktor szenvedő tekintettel átadta neki a papírt, hogy olvassa el. Rose oda állt mellé, és szintén nekidőlt a pultnak.

Rose arca olvasás közben majdnem teljesen rezzenéstelen volt. Ez nem volt jó, a Doktor nem tudott róla leolvasni semmit.

"És mi ezzel a probléma? Úgy értem, a barátodnak most van a házassági évfordulója, el kell menned. Nagy dolog lehet. A 300-adik. Őrületes." Mondta Rose, felnézve a papírból, még mosolygott is, mintha a szöveg második felét nem is olvasta volna.

"Igen. Amikor megismertem hasonló volt, mint én. Nem hittem, hogy egyszer felesége lesz." Mondta a Doktor alig észrevehető szomorúsággal a hangjában. Nem akarta beismerni, de tényleg jó érzés lett volna, valakivel szerelemben élni. Egyetlen név volt a fejében. Rose. De ő biztos nem viszonozza az érzéseit. Egy ember, és egy időlord. Elképzelhetetlen. Még ha szeretné is viszont, akkor se lehetnének együtt 300 évig. Bár magában nap mint nap azt kívánta bár igaz lehetne.

"Ne mondd ezt így. Itt vagyok neked én." Mondta Rose megölelve a Doktort.

"És milyen szerencsés is vagyok veled." Súgta a Doktor Rose fülébe, visszaölelve. Nem gondolta át, csak kimondta. Igaz volt.

Rose tolta el a Doktort, és feltette a kérdést, amit egyikük sem akart igazán hallani.

"Elmész?"

"Nem tudom mit csináljak. El kéne mennem, mégiscsak a barátom. . . De nem akarom egy idegennel eltölteni az estét, veled akarom." Mondta a Doktor Rose szeme helyett a cipőjét nézve.

"Mehetnénk együtt is." Mondta Rose sejtelmesen.

"Hogy érted? Nem lehet. Vagy barátnőt viszek, vagy összezár egy idegennel." Mondta a Doktor nem értve mire gondolt a másik.

"Igen." Gondolta vár még egy kicsit, hátha a Doktornak leesik mire gondol. De ez nem történt meg, az összes válasz egy szemöldökemelés volt, és egy kisebb mosoly, ami csak arra utalt, hogy nem érti mire gondol.

"Tudod. . .mivel te nem akarsz egy idegennel lenni, és gondolom szívesebben mennék én is, mint hogy addig egyedül legyek, talán mondhatnánk. . . hogy együtt vagyunk. Egy pár ként." Mondta rá nézve.

A Doktor mosolygott a gondolatra. Együtt. Milyen jó is lett volna, ha ehhez nem kell hazudniuk. De ez is jobb, mint a semmi. Egy estére viselkedhet úgy mellette, ahogy valójában szeretne. Táncolhatnak, és talán meg is csókolhatná, és talán. . . Nem. Nem, úgy ha Rose valójában nem akarja. Hogy gondolhat ilyenre. De a tánccal nem lenne baj. És ha Rosenak van kedve menni. . .

"Rendben, legyen. Már ha neked nem probléma." Mondta végül, próbálva elrejteni egy apró vigyort, de látszott, hogy mosolyog.

"Ez fontos a barátodnak, te pedig nem akarsz mással lenni. . . Szóval én nem látok más megoldást. És ebben nincs semmi rossz." Mondta Rose. Persze lehet találhattak volna más megoldást, de egyikük sem akart.

"Legyen hát. Rose Tyler, lennél a partnerem?" Kérdezte a Doktor mosolyogva.

"Azt hittem már meg se kérdezed." Mondta ő is mosolyogva. "Igen."

"Nagyszerű. Akkor akár mehetünk is?" Kérdezte a Doktor izgatottan.

"Doktor."

"Igen?"

"Mivan, ha megkérdeznek? Mondjuk, hogy mikor találkoztunk, mikor volt az első csók, meg hasonlók." Kérdezte Rose.

"Hát. . ." A Doktor megállt egy pillanatra. Túlságosan élvezte a pillanatot. Eszébe se jutott. Csak arra tudott gondolni, hogy most elmennek szépen erre a partira, tetteik, hogy együtt vannak, figyeli Roset egész este, leszűri, hogy szereti-e viszont, és ha igen, együtt lesznek, igazából. Az egyetlen baj ezzel a tervével a ha szócska volt. De most nem fog ezen gondolkozni, majd később. Először is a részletek.

"Mit szólnál ahhoz, ha azt mondjuk, hogy Londonban találkoztunk 2 éve? Ez igaz is. És, hogy az első közös karácsonynál változott a kapcsolatunk, lényegében ez is igaz, azóta vagyunk együtt, és az első csók is akkor volt." Mondta végül.

"Hihetőnek hangzik. És így, hogy van igazság benne, megjegyezhető." Ismerte el Rose. Egy mosolyt kapott válaszul.

"És ebben akarsz menni?" Kérdezte Rose végigmutatva a Doktor öltönyén.

"Miért? Nem tetszik?" Kérdezte elgondolkozva.

"De, tudod csak. . . ez azért mégis egy fontos esemény, nem gondolod, hogy nem abban kéne menni, ami minden nap rajtad van?" Próbálta finoman kérdezni, nehogy megsértse a másik öltözködési szokásait, de azért megértetni vele, hogy jobb lenne, ha fel venne valami mást.

"Persze. Igazad van. . . " Elgondolkodott egy pillanatra. "Van egy másik öltönyöm is. Az kék. Az jó lesz szerintem. És te?"

"Nem tudom. Keresek valamit." Mondta és elindult a szobája felé. "10 perc múlva itt?" Kérdezte visszanézve.

"Oké." Mondta a Doktor, majd mindketten elmentek átöltözni.

Rose besétálva a szobájába először nem tudta mit vegyen fel. Valami különlegeset akart. Ha már a Doktor barátnőjét kell eljátszania nézzen ki jól, gondolta. Végül a TARDIS segítségével választott egy ruhát. Sötét kék volt, így illett ahhoz, amit a Doktor fog majd felvenni. Vállpántos, hátul cipzáros, hosszú ruha volt. Majdnem a bokájáig leért. Szép, gondolta Rose. Mellé egy fekete magassarkút húzott, majd elindult kifelé, kíváncsian várva mit fog a Doktor reagálni.

Pár perc múlva mindketten visszatértek az irányító terembe. A Doktor a korábbi szavához hűen egy kék másában jelent meg hétköznapi barna öltönyének. Rose pedig a korábban említett, szintén kék ruhában.

Mindketten végignéztek a másikon, mindketten csodálattal, és olyan szeretettel, amit csak ők nem vettek észre.

"Indulhatunk?" Kérdezte a Doktor.

Bólogatás volt a válasz, majd Rose odafutott mellé, már amennyire lehet futni magassarkúban, és helyet foglalt, majd mosolyogva hozzátette "Allons-y!"

"Allons-y, Rose Tyler!" Mondta a Doktor is, és már indultak is.

***

"Egyébként egy hatalmas bolygón vagyunk. Nagyon sok minden található rajta, éppen ezért sok a túrista és a vendég. Peter barátom szereti a figyelmet. Mindig is ilyen volt, sose értettem, de mindig olyan helyekre ment, ahol sokan vannak, ez teszi boldoggá. Van egy pár dolog amit érdemes lenne megnézni ha már itt vagyunk. Például van egy templom, ahol azt mondják táncol a fény. Biztos tükröket használnak. De szép lehet. Később megnézhetjük, ha szeretnéd." Mondta a Doktor miközben sétáltak az épülethez. A TARDISt kicsit messzebb parkolta, mivel tényleg sokan vannak és biztonságosabb volt így.

Mikor odaértek Peter köszöntötte őket.

"Jó estét, fáradjatok beljebb! Doktor, örülök, hogy eljöttél." Nyújtotta kezét, hogy kezet fogjanak, majd tekintete a mellettük álló hölgyre tévedt. "És ez a fiatal hölgy veled? Csak nem romantikus kapcsolatot ápolsz vele?" Kérdezte látva, hogy kézenfogva közlekednek.

"Ő Rose Tyler. Rose, ő Peter Drukowski, akiről beszéltem." Mondta a Doktor Rose felé fordulva, majd újra Peterre nézett. "Rose és én együtt vagyunk. Ő az én. . . öhm." Nem volt biztos, mit mondjon.

"A barátnője vagyok." Mondta Rose gyorsan kisegítve partnerét, kezetnyújtva.

"Igen. A barátnőm." Mondta a Doktor kicsit még zavartan.

"Örömmel hallom." Mondta mosolyogva. "Mióta tart a dolog?" Kérdezte kíváncsian.

"Két éve." Mondta a Doktor Rosera nézve. "Pontosabban két éve találkoztunk, de egy olyan éve alakult ki komolyabb szinten a kapcsolatunk." Mondta, mire Peter őszinte mosollyal felelt.

"Nos, örülök nektek. Az az igazság hogy örömmel beszélgetnék még veletek, de mennem kell köszönteni a többi vendéget. Érezzétek jól magatokat!" Mondta, és már elindult az ajtó felé, de még egy szóra visszafordult. "Ja, igen. Ha bármire szükségetek van szóljatok, ha magányra vágytok, van egy csomó vendégszoba, csak szóljatok, és adok egy kulcsot." Mondta kacsintva egyet, és a választ már nem várva meg, elment.

"Ez egy kicsit furcsa volt." Mondta Rose nézve ahogy elmegy.

"Peter ilyen. Néha kínos vele beszélgetni, de egyébként rendes ember. " Mondta, majd kicsit halkabban folytatta. "Szerinted elhitte, hogy együtt vagyunk?" Kérdezte lenézve a még mindig összekulcsolt kezeikre.

"Én nem tudom, a te barátod. De ha szeretnéd, nyugodtan megcsókolhatsz, arra az esetre ha visszafordulna." Mondta Rose őszintén, picit mosolyogva. A Doktor kicsit elpirult a gondolatra. Rosenak nem volt baj.

"Ha. . . neked rendben van?" Ez egy engedélykérés volt.

"Rendben van." Mondta Rose, majd átölelte a Doktort, aki lehajolt hozzá, majd megcsókolta. Az első pillanatokban gyengéd volt, mintha félnének, hogy kiderül a titkuk, de pár másoperc után már semmit nem kívántak jobban, mint egymást. Kicsit tovább tartott a csók, mint tervezték, de ez egyikőjüket sem zavarta.

Ez csak színjáték. Legalábbis annak hitték. Emellett nagyon jó színésznek tartották egymást.

Mikor végre szétváltak, egy percig, vagy sokkal tovább, csak egymás arcát fürkészték, hogy vajon a másik mit gondol. Másoknak kicsit furcsa lehetett elsétálva mellettük, de az biztos volt, hogy azt hitték együtt vannak. Végül Rose törte meg a furcsa mód, nem kínos, csendet.

"Érdekes barátaid vannak."

"És ő még nem is vészes." Mondta a Doktor "Akarsz beszélgetni másokkal, vagy csak nézzünk körül. . .?" Kérdezte.

"Nézzünk körül." És már el is terelődött a figyelmük a csókról. Többnyire. Vagy kevésbe.

***

Pár órán keresztül bolyongtak, majd megtalálták a báltermet. Sok nagy helyiség volt, de talán ez volt az egyik legnagyobb. És legszebb. A táncoló párokkal az egész úgy nézett ki, mintha egy teljesen más világ lenne. Akik táncoltak, olyanok voltak, mintha kiszakadtak volna a világból, csak ők, és a zene. A zene is szép volt. Azt az érzést keltette, hogy nem vagy egyedül, van akire számíthatsz, aki szeret, és aki önzetlenül feláldozná magát érted, aki nélkül nem lennél ugyanaz.

"Szeretnél táncolni?" Kérdezte a Doktor.

"Igen."

És táncoltak.

A táncoló párok és emberek közé sétáltak, majd maguk is táncolni kezdtek. Rose a kezeit óvatosan a Doktor nyakába tette, aki ezt viszonozva sajátjait Rose derekára fonta. Akaratlanul is egymásra néztek, egymás szemeibe. A közelség a Doktorban felélénkítette a korábbi csók emlékét, és átkozta magát hogy belerángatta ebbe Roset. Érezte a leheletét a nyakán, ahogy kicsit ő is gyorsabban lélegzett a szokásosnál. Látta Roseon, hogy picit feszült, ezért kicsit hátrébb húzódott. Már amennyire ez lehetséges volt egymást ölelve.

"Nem muszály, ha nem akarod." Mondta a Doktor, de belül remélte, hogy táncolhatnak.

"De. Nincs semmi baj. Akarom." Mondta Rose őszintén, nyugodtan. "Önként jöttem ide, te többször is megkérdeztél, hogy rendben van-e, és igen. Veled akarok maradni az este végéig." Mondta a szemébe nézve, majd fejét kicsit lehajtotta. "És a táncolás nyugtató."

"Rendben. De tudod, hogy egy szavadba kerül, és elmegyünk. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad. Ha rendben vagy örülök, de tényleg csak szólj, ha valami van."

"Rendben." Rose úgy érezte sehol nem lenne szívesebben.

A Doktor viszont legszívesebben futott volna. Menekülne az igazság elől, elveszve a pillanatban. Örökké. Csak futna Rose felé, míg el nem éri, és akkor, megállna. Mert ha Rose vele van, nem kell menekülni, mert minden egyből jó lesz. Semmi nem számítana, ha vele van.

Elvesztek a táncoló emberek között, a zenében, és egymásban.

Zene szólt, már legalább az ötödik, mióta táncoltak. De nem akartak elmenni. Legalábbis nem nagyon. Maximum azért, hogy egyedül legyenek.

Egy újabb zene ért véget. Egymásra néztek, mosolyogva. Boldogok voltak. A Doktor végigsimított Rose arcán, keze megállt az állán. Majd, talán nem is annyira váratlanul, megcsókolta Roset. De ez már nem csak színjáték volt. A Doktor annyira elveszett az illúzióban, hogy természetesnek tűnt. Mintha álmodott volna. Mikor rádöbbent, hogy mit tett elhúzódott, mielőtt Rose reagálni tudott volna. A fejében több száz bocsánatkérés futott át másodpercek alatt. Mondja, hogy csak az emberek miatt csinálta, vagy mondjon igazat? Mondja, hogy csak színjáték volt az egész, és éljenek tovább ugyanúgy? Ez az este valamilyen hatással biztos lesz az életükre. Lehetne jó vége? Kisétálnak innen, és lehet, hogy folytatják ugyanúgy, mint előtte. De biztos, hogy ezt akarja? Vagy mondhat igazat. Lehet, hogy akkor Rose majd haza akar menni. Lehet, hogy úgy jobb lenne. De ha nagyon szerencsés, van rá esély, hogy Rose is szereti, akkor viszont a jelenlegi helyzet neki is szenvedés. Elmondja. Lesz, ami lesz. Talán jobb úgy mindenkinek.

"Sajnálom. Szeretlek." Mondta, és kicsit elhúzódott. Pár lépést hátrált, majd felnézett. Mielőtt mégegyszer megszólalhatott volna, hogy elmagyarázza érzéseit, Rose a zakóját megragadva húzta vissza magához, majd megcsókolta. Nem tartott sokáig, de elég volt, hogy közöljön vele mindent.

Mikor újra olyan állapotba kerültek, hogy képesek legyenek beszélgetni, akkor sem beszéltek sokáig.

"Én is szeretlek." Mondta Rose.

"Igen?"

"Igen."

"Jó. Akkor mostmár nem kérek bocsánatot." Mondta mosolyogva, majd egy újabb csókba hajolt. Rose pedig megtette, azt amit már nagyon régóta szeretett volna. Ujjait a Doktor hajába csúsztatva húzta közelebb magához az idegent.

Egy kicsit elmerültek egymás szájának és egyéb részeinek felfedezésében. Szerencsére Rosenak még időben eszébe jutott, hogy nincsenek egyedül.

"Doktor."

"Hmph"

"Ne itt." Erre a mondatra a Doktor végre levált róla.

"Persze. Bocsánat." Mondta. "Akkor. . . Szeretnél elmenni? Mert felőlem maradhatunk még, ha szeretnél. Persze mehetünk is." Mondta remélve, hogy nem volt udvariatlan.

"A kulcsokért." Mondta Rose.

"Kulcsokért?" Kérdezte. Kellett neki pár másodperc, de utánna sietve hozzátette. "Ja, a kulcsok. Értem. Igen. Rendben." Mondta kicsit belepirulva a gondolatba, majd megfogta Rose kezét, és elindultak kifelé.

Még a bálterem ajtajában megálltak egy csók erejéig, majd mentek megkeresni Petert.

~~~

Remélem tetszett.

Ez egy kicsit hosszabb, mint az előző, de szerintem inkább legyen hosszú, mint rövid. 

A ti véleményetek is érdekelne.

További jó olvasást! Sziasztok!