Sziasztok!

Ez az első oneshot amit valaha írtam, ezért nagyon remélem, hogy tetszeni fog.

Kérlek jelezzetek vissza, ha tetszik.

~~~
Az után játszódik, hogy a Doktor kettesben beszélt Jackkel.
~~~

Rose és a Doktor kézenfogva érték el szeretett hajójukat. A Doktor előre engedte Roset, aki még mindig kezét fogva húzta be maga után. Ahogy beértek a TARDISba a Doktor szokás szerint levetette kabátját, majd zsebébe helyezte a kezét, így Rose elindult befelé.

"Miről beszéltetek Jackkel?" Kérdezte Rose a társát leülve szeretett helyére az irányító pult mellett.

A Doktor megállt az ajtóban, nem válaszolt azonnal.

"Csak. . . tanácsot kértem tőle." Szólalt meg végül.

"Te? Tőle? Mihez?" Kérdezte Rose kicsit nevetve. Nem nagyon tudta elképzelni mi az amihez a Doktornak Jack segítsége kell, és amit nem tudnának megoldani ketten. Eközben a Doktornak úgy tűnt Rosenál érdekesebbnek bizonyult a cipője.

"Hogy hogyan mondaná el valakinek, hogy szereti." Nézett fel hirtelen, egyenesen a másik szemébe. Nem mondta hangosan, de tisztán lehetett hallani a szavait. Mindketten lefagytak úgy ahogy voltak. Rose az irányítópult és a korlát között ülve, maga elé bámulva. A Doktor az ajtó előtt, zsebre tett kézzel, őt nézve.

Rose nem tudta mit gondoljon. A Doktor szeretne valakit? Vajon kit? El fogja hagyni? Ez nem történhet meg. Még nem, még nem mondta el neki az igazat arról hogyan érez iránta. Lehet, hogy már nem is lesz rá alkalma. Úgy volt együtt lesznek örökké, de most el fogja hagyni.

A Doktor látva Rose arcát kétségbe esett. Mi van, ha nem szereti viszont? Ha haza akar majd menni? Jack azt mondta biztos benne, hogy szereti. De akkor miért nem tűnik boldognak? Azt hiszi másról van szó? De hiszen ki másról lenne szó? Akkor tényleg nem szeretné viszont?

Egy kicsit mind a ketten elmerültek a gondolataikban, majd Rose szólalt meg először.

"Engem is el fogsz hagyni?" Kérdezte elcsukló hangon.

"Nem. Nem, dehogyis. Miből gondolod?"

"Azt mondtad szeretsz valakit. Jó nem ezekkel a szavakkal, de egyértelmű volt. Most el fogsz hagyni amiatt a valaki miatt?" Rosenak már könnyes volt a szeme. A Doktor mostmár nem állt egy helyben, elindult társa felé.

"Nem Rose, nem." A hangja lágy volt, és kedves. Rose tényleg azt hitte mást szeret.

A Doktor megállt előtte, majd leült mellé, és maga felé fordította, hogy a szemébe tudjon nézni.

"Nem foglak elhagyni soha senkiért, ezt megígérem. Soha. Senkiért. Oké?" Kérdezte, Rose bólogatott, de már sírt. "Gyere ide!" Mondta a Doktor kitártva karjait, hogy bújjon oda. Rose közeleb ült, és átölelte, a Doktor ugyanígy tett, és egyik kezével simogatni kezdte a hátát, míg a másikkal a hajával játszott.

Úgy ültek egy darabig, majd a Doktor szólalt meg.

"Nem akarlak elhagyni, Rose. Azt hittem te fogsz majd elmenni. . . Nem beszéltem senki másról, tudod?. . . Azért kérdeztem meg Jacket is, hogy ne szúrjam el, erre tessék. Nem így terveztem, de mostmár így alakult. . . Rose?" Szólította meg, hogy figyel-e még, mert csendben volt.

"Hmph?" Nem szólt, csak ennyit. De a Doktornak elég volt.

"Tudom, hogy elég rosszul kezdődött ez a beszélgetés, és elég pocsék is vagyok benne, valljuk be őszintén. De muszály valahogy szavakba foglalnom." Ennél a mondatnál kicsit elhúzódott Rosetól, de a kezét nem engedte el. A szemébe nézett. Még mindig látszott, hogy sírt. A Doktor semmit nem akart jobban a világon, mint magához ölelni és örökké el nem engedni, de előbb ezt még befejezi.

"Attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk már tudtam, hogy különleges vagy. Nem tudtam miért, vagy mi alapján, de sosem voltál közömbös számomra Rose. És most nem a Gonosz Farkasra gondolok, vagy bármi másra, hanem rád, Rose. Egyszerűen rád. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek mit érzek irántad. Féltem elmondani, meg hát azért mégiscsak idős vagyok hozzád, de már nem érdekel. Mikor regenerálódtam megijedtem, hogy elveszíthetlek. Amikor úgy döntöttél, hogy maradsz, az volt az egyetlen gondolatom, hogy milyen szerencsés vagyok veled. És hogy van még esélyem veled lenni, nagyon boldoggá tett. Csakhogy a félelem megmaradt. Hogy elmész, itt hagysz. És most, amikor azon gondolkoztam már nagyon régóta hogy mondjam el, elszúrom. Sajnálom, szebb vallomást érdemelnél. A lényeg. . . Rose Tyler, én szeretlek."

Rose szeme megint könnyes volt, de már nem volt szomorú, óh egyáltalán nem volt az.

"Doktor. . .Először is, tudd, hogy sose hagynálak el, megígértem. Örökké, igaz?" Kezdett beszélni Rose. Ez most az ő ideje volt.

"Örökké." Mondta a Doktor.

"Ezen kívül ennél szebb vallomást nem is kívánhatnék. . ." Mondta Rose őszinte mosollyal ami a Doktor arcára is átragadt.

"De ami a legfontosabb. . . Én is szeretlek. Már elég régóta, csak kicsit én is féltem. De mostmár tudod, szeretlek." 

Azonnal megtalálták egymás karjait, és percekig ölelték egymást. Ha lehetett volna, örökké úgy maradtak volna, de a Doktor kíváncsi volt, vajon Rose szeretné-e, ha megcsókolná. Egy mód volt arra, hogy kiderítse. 

Kicsit hátrahajolt, és Rose szemébe nézett, majd az ajkaira. Rose ugyanezt tette, megértve mit akar tenni a másik. Nem vesztegetett több időt, megcsókolta. A Doktor kicsit lesokkolt, mikor Rose szája az övéhez ért, de hamar magához tért az illúzióból, és visszacsókolt.

Mikor elváltak a Doktor elkezdte Rose arcát, majd nyakát csókolgatni, közben egyre csak hajtogatta "Szeretlek, szeretlek, szeretlek.".

Rose kicsit hátra tolta a Doktort. "És is szeretlek." És még egy csókba hajolt, amiben benne volt minden szeretet és kimondatlan szó.

~Vége~              ~Fin~           ~The end~ 

Ez lett volna, remélem tetszett. Ha igen, kérlek jelezd, mert én nem tudom, hogy milyen, és folytassam-e a tervem egy oneshotos könyv készítésében.

Sziasztok!