Leszállt hát az éjjel gyönge lelkünkre,
Hajnal pirosan égett míg vártunk az éjre.
Egy nap, még nem tudom mikor, e világon
Megtalállak Vörösbe öltözött Énekes Virágom.

Járnál-e égre, fel a messzeségbe?
Állnál-e büszkén mindennek örülve?
Felnyitnád-e szíved, kitárnád-e nékem?
Sárga tenger habja ragadna előlem.

Mondd meg ékes angyalom, illő-e még várnom?
Mert egy bűnöm te vagy, el ezt nem kívánom.
S ha erőszak tevő bűnhődik a Pokolban
Én bűnömért is oda küldenek nyomban.

Bűnbe esés a vörössel, egy ékes énekkel,
Mélyen a kútba, s aljából engem kiemel.
Istenem, csak harmatos fű ágyat áldass,
S többé nem lesz bűn mi engem fáraszt.

Hátrahagyva a becsületet, csakis teérted,
Most azt kéred, hogy távozzak tetőled.
Ám Vörös Énekes Virágom e Világon
Bűnös érzésemet érted soha el nem váltom.

Nem kell nékem szirének hűs éneke,
Nem kell Istennek minden ereje!
Csak e szenvedély, e magányos költészet,
Ez adja földi létben az egyetlen erőmet.

S ha tollat nem foghat a Költő keze,
Éles baltával azonban vágják azt le,
Mert nem használható az semmi másra,
Nem tapinthatom arcod, így nincs szükség rája.

Anyám, te áldott hű lélek a szívben
Tükröt állíts elém, mutasd mivé lettem.
Apám, te szent erő a sötét álomban,
Büszkeséged elszállt, repül már a távban.

Repül a távolban, fellegek árnyába,
Életem bíznám Vörös Énekes Virágra.
S ha bűn is e tett melyet elkövetek,
Megteszem, félvén többé ilyet nem tehetek.

Leszállt hát az éjjel gyönge szívünkre,
Alkony pirosan égett, míg vártunk a fényre.
Egy nap, már tudom mikor, e világon
Megtalállak Vörösbe öltözött Énekes Virágom.