Hogy mi az én történetem? Ez elég bonyolult. Nem mondanám egy mindennapi valaminek, amin csak úgy átsuhan az ember, ha találkozik vele. Bár az igaz, hogy amíg éltem, az nem volt túl sok idő, de most mégis itt vagyok, ami csak egy valamit jelent. Ismét szüksége van rám a világnak.

Csípős hideg volt azon az estén. A viharfelhők baljós előjelként tornyosultak az égbolton, de én akkor még mit sem törődtem a jelekkel. Éjfél után leállt a város, szép lassan minden zaj alábbhagyott, csupán az éjjeli járatok és néhány részeg társaság verte fel az éjszaka nyomasztó csendjét. Akkor még én is egy voltam közülük, azok közül, akikre az emberek megvető tekintettel bámultak, és inkább átmentek az utca túloldalára. Ez is egy ilyen este volt. Még a koncert hevében és az alkohol mámorában jártuk az utcákat, miközben hangosan nevetve próbáltuk egymást túlkiabálni. Boldog voltam, legalábbis annak éreztem magam, miközben az életem lassan darabjaira hullott körülöttem, és ennek még csak tudatában sem voltam.

Kiértünk egy kisebb térre, ahol valami rendezvénynek lehetett éppen vége, mindenki készülődött az indulásra, a mosdók előtt irdatlan hosszú sor húzódott, néhányan pedig az ideiglenesen felállított ki büfé utolsó maradványait próbálták felvásárolni. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mi a fene tarthatott eddig, de nem is igazán érdekelt. Minél előbb el akartam kerülni erről a helyről, mert egy nagyon rossz érzés lett úrrá rajtam. Szemeimmel feszülten pásztáztam végig a tömegen, arra várva, hogy mikor ugorhat ránk valami veszedelmes fenevad, de semmi nem történt.

- Dany, mit tökölsz ott egy helyben? Jössz vagy mi lesz?

Kirázott a hideg. Döbbenten vettem észre, hogy egy ponton megálltam. Megráztam a fejem, azzal a lendülettel indultam is volna tovább, amikor megakadt a tekintetem valamin. Ott, ahol álltam, tökéletesen rá lehetett látni az útra, mintha a tömeg tudat alatt egy kis hidat akart volna formálni köztem és az úttest között. Keresni kezdtem, hogy mi lehet olyan érdekes, és megláttam.

Senki nem figyelt rá, miért is tette volna bárki? Semmi különös nem volt benne, csak egy középkorú nő a kislányával kézen fogva, igazán hétköznapi látvány – lenne, ha nem éppen hajnal egyet mutatna az óra. Az anyát nem láttam tisztán, de valami nem volt rendben vele. Fejét lefelé hajtotta, válla remegett és nagyokat sóhajtozott. A lánya ugrándozott, rángatta anyja karját, hogy haladjanak már gyorsabban. Egy ponton sikerült kirántania a kezét, és egy hangos „Kapj el!" kiáltással rohanni kezdett.

Lelassult minden. Ijedten néztem körül, hogy nem hibbantam e meg, ez valóban megtörténik? Az emberek kétségbeesett arccal bámulták a történéseket, egyeseknek volt annyi „lélekjelenléte", hogy előkapja a telefonját és videózzon, de senki nem mozdult.

- Hé, várj meg! Ne menj ilyen gyorsan! – kiáltott utána a nő.

Halk kiáltás volt ez, egy amolyan utolsó sóhaj, mint amikor már valaki feladta az utolsó reményét is. Megugrott bennem az adrenalin, éreztem, ahogyan elönti a testem. Az alkohol bódító hatása azonnal elszállt belőlem, tisztán vetült elém a következő percek forgatókönyve. Láttam, hallottam, ahogy a kocsi közeledik, és valahonnan, hatodik érzék, vagy tudja isten, mi, de tudtam, hogy nem fogja időben észrevenni az aprócska testét. Neki vetettem magam, pár lépéssel ott voltam a padkánál, majd egy ugrással vetődtem a lány után.

Néma csend lett. Az emberek egyként fordultak a történtek irányába, tökéletes kört formáltak körülöttünk. Lassan felültem, hogy szét tudja nézni. Meglepően könnyen mozogtam a vetődésem után, pedig nem voltam profi tornász, hogy tökéletesen kivitelezzem. Párszor körbe kellett néznem, mire észrevettem a kislányt. Ott ült a túloldalon, lábát felhúzta, amin egy hatalmas horzsolás húzódott, arca karcos volt, szőke haja, ami eredetileg két copfba volt fogva, most kócosan bomlott az arcába. Sírt, hogy a rémülettől vagy a fájdalomtól, nem tudtam eldönteni. Lassan feltápászkodtam, nem voltam benne biztos, hogy én nem törtem el valamimet, de odasétáltam hozzá.

- Jól vagy? Nem esett bajod? - leglágyabb hangszínemet vettem elő, hogy nyugtatóan hasson rá, de ő nem felelt. Nem nézett rám, még akkor sem, amikor rá raktam a kezem. Elkezdtem a sebét tanulmányozni, de nem láttam semmi különöset rajta, csak egy csúnya horzsolás. Pár hét és nyoma sem lesz.

- Jól van, nincs semmi baj, látod? – semmi reakció.

A körülöttünk lévő emberek kezdtek felocsúdni, a pánik hirtelen lett úrrá mindenkin. Hangosan sikított valaki, többen elkezdtek hevesen mutogatni. A mögöttem lévő éles fényt egyre forróbban éreztem a hátamon, a körülöttünk lévő arcok elmosódtak. A figyelem másfelé terelődött, a tömeg elnyelt minket.

- Mikor érnek már ide a mentők? – kiáltotta kétségbeesetten valaki. – Meg fog halni!

Nem értettem, miért kéne a mentő, ki fog meghalni? Nem vettem észre valamit? Aztán megfordultam. Nem volt szép látvány, elsőnek fel se fogtam, mit látok pontosan. A fény, ami nappalt varázsolt az estéből, az autó lámpái voltak, az egyik védőburája betört. Tőle pár méterre pedig ott feküdtem, fekete bőrdzsekimen szakadások voltak, a lábam természetellenes szögben állt. Mellettem, vagyis a testem mellett egy kétségbeesett nő térdelt, próbált újraéleszteni minden erejét beleadni sikertelenül. Már nem éltem, és ez ellen ők semmit nem tudtak tenni.

Összeestem. Nem hallhattam meg, az nem... A háttérben megláttam a sofőrt, sokkos állapotban ült a jármű mellett, szemei a testemet szuggerálták. Mintha a távolban valaki rólunk beszélt volna, a részeg autósról, és az ok nélkül elé ugró srácról. Valami nem volt tiszta. Én okkal tettem, amit tettem. A kislánnyal miért nem foglalkozik senki?

Visszanéztem, de már nem volt mellettem. Képzelődtem volna? Talán ennyire sokat ittam este, hogy olyat lássak és tegyek, ami nem is valóságos? Ilyen még sosem fordult elő, arra mindig vigyáztam, hogy egy határt ne lépjek át.

A levegő hirtelen fagyos lett, háttérben meghallottam a mentőt, aminek hangja egyre jobban eltorzult. A tömeg tengerként morajlott körülöttem, az alakok elmosódtak. Próbáltam beszélgetésekre koncentrálni, de csak értelmezhetetlen morgások voltak. Mi történt velem?

Valami megfogta a vállam, érintése fagyos volt. Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele. Ha az érintése nem lett volna elég, a kinézetétől végigfutott a hideg a hátamon. Egy nő állt velem szemben, hosszú, vékony szálú fekete haja kilógott csuklyája alól. Egy magas lehetett velem, de nem tudtam rendesen megállapítani, mert a lába, vagyis a ruhája alja, ami eltakarta az egész testét, nem ért a talajhoz. Arcát nem igazán lehetett kivenni, de még is így magamon éreztem fagyos  tekintetét.

- Ki maga?

Nem felelt, másik karját kinyújtotta maga elé. Szürke anyag takarásából kivillantak csontos ujjai, amik végén hegyes karmok díszelegtek. Hátrálni szerettem volna, elfutni, de másik kezével egyre jobban szorította a vállam.

- Lásd! – hangja a fejemben szólalt meg.

A világ forogni kezdett, az alakok összemosódtak, egy pillanatig néma csend lett, majd ismét minden kitisztul. Egy csatornában voltunk, rajtunk kívül egy hajléktalan feküdt a sarokban. Nehezen vette a levegőt, kezét a hasához szorította, körülötte a ruhája egyre sötétebb árnyalatot öltött. Oda akartam menni hozzá, segíteni neki, de a csuklyás nő kezei szoborként merevedtek a vállamon.

Egy fekete ruhás férfi fordult be a sikátorba, magas volt, karcsú, lábai aránytalanul hosszúak. Fehér haja szinte beleolvadt sápadt bőrébe. Kezében egy hatalmas kaszát szorongatott. Ijesztő mosolyog húzódott az arcán, kivillantva hegyes fogait. Fürgén mozgott, szinte árnyékként suhant át a pár méteres kis zsákutcán. A hajléktalanhoz érve megállt, és várt.

- Ő a lélekölő. Hataloméhes lény – a nő hangja úgy csengett, mintha csak a saját gondolataim lennének.

A hajléktalan nyögött még egy utolsót, és erőtlenül elterült végleg. A férfi felemelte kaszáját, és meglendítette az élettelen test felett. A penge ragyogni kezdett, a testből pedig egy fehéren fénylő folt szivárgott ki, hozzátapadva a pengéhez.

- Hónapok óta ezt csinálja, gyűjti a lelkeket.

- És nekem ehhez mi közöm van?

- Neked kéne megállítanod.

- Hogy mi van? Te most szívatsz, ugye?

Egy pillanatra elhomályosodott minden, majd ismét a tömeg vett körbe. A mentők idő közben megérkeztek, az élettelen testemet egy fekete anyag takarta. A háttérből a sofőr eltűnt, viszont rendőrök érkeztek a helyszínre, akik szép lassan kezdték feloszlatni a tömeget. Vajon mennyi időre tűnhettünk el?

- Legalább azt megtudhatnám, hogy mit kéne tennem ahhoz, hogy megmentsem a világot, amiből én éppenséggel most szálltam ki végleg?

- Nem szálltál ki végleg, Daniel.

- Most rakták a testemet egy hullazsákba... ennél jobban halott már nem lehetnék.

A nő csontos ujját felemelte, majd leírt egy kört a levegőben. Egy pillanatra minden megállt, a hangok egyszerre szűntek meg, egy másodperc erejéig a világból egy néma szobor lett. Mikor a nő keze teste mellé ért, robbanásszerűen indult újra minden, és már a legapróbb lélegzetvétel is fülsértően hatott a teljes csend után. A fejem hirtelen elkezdett zúgni, elfogott a hányinger. Az egész testemen végigfutott a fájdalom, mintha minden porcikám egyszerre akarna felrobbanni. Segítségért akartam kiáltani, de arra se volt erőm, hogy talpon maradjak. Kétségbeesetten néztem szét, hátha lát valaki, és a segítségemre siet, de mielőtt minden elhomályosult volna, a hullazsákból mintha a kislány élettelen arca nézett volna velem farkasszemet.