A fűzfa hűvösében húzódtunk meg a nap perzselő fénye elől. Vizes testünkhöz a fű úgy tapadt, mint mágneshez a vas, a pokrócokat persze a házban felejtettük. Hiába volt negyven fok is, ha az árnyékban a csupasz test és a víz megfagyasztotta még a vért is bennünk. Szorosan összebújtunk, még a lábujjaink is egymásba csimpaszkodtak, és csak élveztük a szabadságot. Azt a szabadságot, melyet akkor éltünk át utoljára.

Nem érdekelt minket akkor ott semmi. A következményekbe bele se gondoltunk, pedig mindkettőnket feszélyezett a gondolat, hogy ebből semmi jó nem származhat, ezt jól tudtam, de az ölelése most mindennél jobban számított. A teste egyre jobban felhevült, én sem fáztam már, az ölelésünk felvett egy teljesen más jelleget. Ideális pillanat volt, intim, de kellően méltóságteljes is.

Csak akkor vettük észre magunkat, amikor már túl késő volt. Ő lassított, én vártam rá, de mielőtt bármi is történhetett volna, feltámadt a szél. Egy emberként kaptuk fejünket a part felé. A mozdulatlanság és nyugalom eltűnt, a víz hömpölygött, dühösen csapkodta a sziklafalat. A felhők szürkére festették az eget, nyoma sem volt a percekkel ezelőtti derűs napsütésnek. Elkéstünk, és erről már mindenki tudott.

Megfogta a vállam, gyengéden körém fonta karjait, hogy azzal rejtsen el a világunk borzalmai elől, melyeket mi alkottunk saját magunknak. Megremegtem az érintésétől, meglepett mennyire forró is valójában a teste. Mindkettőnkben ott lapult a vágy, az akart, az első lépéseket már megtette, a döntés viszont rajtam áll. A kockázatát mindketten tudtuk, a kérdés már csak az volt, hogy vállaljuk e. Szólni akartam, ellenkezni, ész érvekkel tiltakozni, hogy ez nem lehetséges, de ő elhallgattatott, mielőtt bármit is mondhattam volna.

Csókjába beleszédültem, mámorító volt. A körvonalak elmosódtak, nem láttam tisztán. Finoman, alig ért hozzám, mégis annyira erőteljes. Bele se mertem gondolni, hogy mi történne, ha nem udvariaskodna. Kezdtem elveszteni az eszméletem, de viszonoztam. Éreztem, ahogy teste beleremeg, egyre jobban melegszik, szinte már éget. Egyszerre akartam eltaszítani magamtól és szorosabban ölelni.

Már kegyetlenül égetett, próbáltam elfojtani a fájdalmat, de az első halk szisszenésemre is abbahagyta. Izzadtam, mint egy ló, pedig pár perccel ezelőtt még reszkettem, a levegőt szuszogva, csak nehezen tudtam beszívni, majd kifújni. A szemembe kereste a fájdalmat, én pedig tisztán ki tudtam venni az övéiből, mennyire bántja a tudat, hogy ezzel tulajdonképpen bánt, akármennyire is vágyom rá.

Próbáltam hozzáérni, de eltávolodott. Odakintről a vihar már az partot verte. A némaság tökéletes harmóniaként üvöltött, amit csak a szél és a hullámok törtek meg. Ez volt az a pont, ahol minden eldől, az utolsó esély a visszavonulásra.

- Mi a baj?

- Még most sem érted, igaz? – nem nézett rám, háttal ült. - Meg se kellett volna ennek az egésznek történnie.

Még mindig a földbe kapaszkodtam, a hányinger kerülgetett, de ettől a kijelentésétől csak még jobban megszédültem. A kimondott szavak fejbe csaptak, hiába voltam velük én is tisztában, hiába tudtam a valódi jelentésüket.

- Nem, ezt nem mondhatod...

Megfordult. Egyenesen a szemembe nézett, kezei elindultak a levegőben, hogy megérintsenek, de félúton meggondolta magát. Szomorúan nézett rájuk, majd a szemembe. Fájt, így látnom. Fájt, hogy utoljára.

- Nem fogod fel, hogy ez az egész erről szólt? Kezdettől fogva erről a pillanatról, rólunk...

- És ha azt mondom, nem érdekel? Hogy én igenis el tudom dönteni, mit akarok? – szomorúan elmosolyodott.

- De főként rólad - utoljára végigsimította ujjait az arcomon, és egyszerűen csak elsétált.

A percnyi sokk, ami ért, túl soknak számított, mire utána futottam, már csak a távolban láttam egy halvány alakot, ahogy elsétál a vihar homályában. Vele együtt vonult végig a parton a természet pusztítása. Őt üldözte, és ha már kellően messze mentek, tudtam jól, hogy nem fogja kímélni.

A béke és a nyugalom újra visszaszivárgott a fűzfa köré. A víz felszíne mozdulatlanul terült el, az ég rikító kékjét csak a nap fénye törte meg. Minden visszatért a régi kerékvágásba, de semmi nem volt már a régi. Ő elment, talán örökre, és azt az űrt, amit maga után hagyott, már semmi és senki nem fogja pótolni, ebben biztos voltam.

Ezen az sem változtatott semmit, hogy most újra szembenézhetek vele. Csak én és ő vagyunk, az egyedüllét most mégis jobban körülvesz, mint valaha. Nehezen veszem a levegőt, rosszul vagyok. A homokba túrok, majd dühösen elhajítom a víz felé. Apró szemcsékre hullva oszlik szét a levegőben mielőtt újra földre érne. Feje az ölemben pihen, csurom víz. Folyamatosan a földet nézi, nem fordul felém, ahogy aznap se, amikor otthagyott. Csak néz meredten a homokra, és nem csinál semmit. Már nem.