Eljött, megtörtént s itt maradt,
mint az űr eme lélekben.
Szeretlek s már Te is tudod;
tudod, hogy szívem Érted dobog,
hogy ha látlak, ha érintelek
szememben tükröződnek
az imádat, tisztelet, bűvölet
jelei, mert mást nem tehetek...
elfogadom szavaid, s bocsáss meg
Déna mielőbb. Mert ismerem
mi a háttered, mi nyomja lelked
s ez, eme bevallás őszintén remélem
nem sebzett meg jobban. Tényleg
nem az ital bódított, ütött,
hanem a késztetés mely őrlött,
mely szabadot nem engedett, mely
tolta, tolta a besimerésemet.

De a pillanat, mint virágról
szállóméh súlya engedett magáról
s a szavaim igazak voltak.
Újra megfagyott a tér; az idő
meghazudtolta önmagát
és a szemed, Istenem, mint márványkő
csillant lelkembe. De túldatált
a levegő. Lassan válik igazzá
ahogy visszarévedek mind azzá,
mit érzek irántad. És nem bánná
a világ, sem az ellenségek, ha mi
egyek volnánk. Várok, várok
míg lehet, míg bírok, hiszen
szeretlek s már Te is tudod;
tudod, hogy világom körülted forog.