Hogy is hullott fénylő hó a
Földre, s a szemem előtt
Robbantak kis fényalakba
Lámpa síkon. Betemeti őt
Egy szürke képzelgés, mely
A fagyos vadban fent száll,
S mely az ólak, földek élén
Megpihenve meg-megáll.

Míg a gazda pihen, alszik
Hullásában fentről fentre
Tornyosul a tíz centis hó,
Fel ér akár, fel ér térdre.
Hajnalokig zúzza ki az
Ömlesztvényt a nagy talajra,
Setétségben zilál, reszket
Az ólaknak sok lakója.

Majd a reggel nehezen kel,
Sűrű esés megszűnt, nincsen,
Helyette a misztéria:
Köd teríti határ végen.
Gazda is még ébredezik,
Csizmát húz a lábfejére,
Mellényt önt a mellkasára,
Azzal megy ki a hidegbe.

Körülnéz, még csodálkozik,
Bagót tész a szájába,
S lapátol, csak lapátol
Abban a szűk órában.
Majd ha azzal kész, megy hátra
Kiengedni a jószágot;
Ott is megáll, csodálkozik:
Jaj de szépek a fák, így most!

Hullanak s csak esik lentébb
Ágaikról a terhelmény.
Ez sem marad meg sokáig,
Két napos lesz ez az élmény.
Állatokat kiengedte; egyik másik
Fél a hótól, többi serényen
Kapirgál, vagy rágja rácsot
Éheztében.

Sebaj, jön a táp, a széna,
Víz is mellé és így aztán
Nincs más dolga, megnézi hogy
Hogyan fűt a téli kazán.
Megpakolja fával, béli teszi
Hagy égjen s míg ég addig
Bemegy házba, leül, pihen
Esti újabb feladatig.

S amíg ül ő bennt a házban
Kint az idő csorog tovább,
Tovább enyhül hőmérséklet,
Olvadnak a havas tar fák.
Két napot bírt nem többet, hát
Ezt adta most a Jó Isten;
S kint a kertben mind ezt láttam
Horgásszéken nyugton ülten.