Alkotunk és alkotok,
minden szépségét, varázslatát
látjuk, láthatjuk
hogyha sokáig nézzük vonulatát.
Ha egyszer meghalunk,
ha egyszer végleg elmúlunk
is tudni fogjuk, hogy megérte,
megérte a világ, az élet reménye.
Teljesítettük az utat, megálltunk,
néztük, néztük mi szemünk előtt volt.
Hogy mit hoz a holnap? -rejtély volt.
Egyszerre éreztük színét, illatát,
csodáltuk zölddel telt látványát
e világnak, e gyöngynek, gyémántnak.
Szabadok voltunk, vagyunk
mert írhatunk, megfigyelhetjük
mi van körülöttünk. Míg másnak
nem jelent semmit, nékünk Mindent,
Mindent, Mindent, Mindent:
a Mező feletti Szellő járását,
a padban űlő Leány bús zokogását,
a Tükröt a mosdóknak terében,
a Szerelmet lassú, fájó Elhültében,
a Csendet, mely múlásra tanít,
a szívet, mely Kék Fagytában taszít.
Minden barátot, ellenséget,
minden órát, minden járó percet,
kegyelmét a Létnek, hogy benne élhetünk
s hogy szépséget könnyel papírra vethetünk.