Egészséges-é azt kimondani,
hogy másnak baján jutok fentebb?
Hogy nem törődtem akkor vele
ki meg hogyan s mikor érzett?
Becsületes-é azt beismerni,
hogy akkor boldogabb voltam?
Hogy ha kellett esztelenül
mások felé tűztem magam?

Mert így volt ez, volt egy mindig
kinek léhaságán lelkem teljedt
s a napok, mikor reggel felkeltem
egytől egyik, szakadatlan feltöltöttek.
Így volt ez, így volt egész mostanáig,
hogy ide, ebbe a szakaszba érkeztem;
hogy felnyitódott szemem mára
s ezt a fajtát, ómagamat, lenézem.

Hisz mellettem áll, itt tudhatom
akit és amikor akarom, nem szólok
mert nem az volnék már, nem,
mint ki voltam régen, egykoron!
Már báját látom az embernek, iróniáját,
hogy egyenfelek vélem s nem mások.
Ám mégis akadnak, de hogy akadnak,
régből futott korhadt virágok.

Mert ezzel, hogy kivészett, eltűnt
eme fölsébbrendű gondolatvilág,
a közöny, a teljesítés eldobása,
köszöntött most mi ránk.
Tudom én, nem szép ez, de ez tesz
kompetetívvé, dolgozóvá, munkássá;
ez tesz, meg a zene tenne, vinne,
faragna jó és becsles dalnokká.

Dalom, dalom, kellesz nékem,
néked is kéllek én.
Hisz a szekrény is nyitott marad,
ha nincsen rajt' ajtó...szekrény...
tele van mindennel, tele van,
pora van, tere van, színe van
de tartalma nulla, zéró numero;
Néró volt a bölcs, a jó.

Rómában a babért hordták,
nálunk levesbe hulltják.
Leáldozik minden szokás, kultúra
Mikor eljő az Úr, az ítelet óra.
S akkor majd láthatom, döntöttem-e
jól, mikor fölhagytam a lenézéssel.
Most tudom, megtettem s viszem tovább
ugyan azzal a kedvtelen, száraz nevetéssel.