━━━━━━━━━━━━

milyen tiszta ma az ég, nem?

 ━━━━━━━━━━━━

Steve Rogers egyedül ücsörgött a sebtében tákolt színpad lépcsőjén a tető alatt a zuhogó esőt hallgatva. Még mindig a fellépő ruhája volt rajta, a nevetséges pizsama a csingilinges csizmákkal. Felül egy hosszú, zöldes kabátot viselt; hát csak nem hagyhatták Amerika Csillagát megfázni, még ha ez a szérum után képtelenség is volt.

Régen Bucky is mindig odaadta neki a kabátját, hogy nehogy meghűljön. A már megviselt kabát igazi mestermunka volt, kívülről gyönyörűen megmunkált, puha sötétbarna bőr borította, a gyapjú bélésén pedig bár ott éktelenkedett néhány folt, azok mind az emlékeik lenyomatai voltak. Néhány vércsepp; amikor Stevenek már megint vérzett az orra, csokis ujjlenyomatok; a karácsonyi ajándék maradványai, egy nagy halványsárga folt; a felborított söröskorsó... És még megannyi apró sérülés és szakadás a drága bőr felszínén, mindegyik egy-egy este lenyomata az utókornak. Bucky anyukája annyiszor siránkozott, hogy ugyan kisfiam, ne járj már ebben a szakadt kabátban, olyan vagy benne mint egy huligán, miért nem hordod azt a szép feketét, amit karácsonyra kaptál? Buckynak azonban nem kellett a fekete, neki tökéletes volt a régi. Meg hát, nem akarta elkeseríteni az anyját, hogy azt a drága kabátot eladta, hogy a barátjának ki tudják fizetni az igen borsos árú gyógyszereit. Bucky szerette a kabátot, és Steve is szerette. Jobban belegondolva inkább volt már a közös kabátjuk.

Minden este sötétedés után elindultak sétálni a kikötőbe. Steve szerette nézni a fekete vízen tükröződő városi fényeket, szerette, hogy felszöktek együtt a békésen ringatózó halászhajókra. Szerette, hogy ott ültek a halszagú tetőn egymásnak dőlve a nagy fekete ég alatt. Bucky szerint irtózatosan büdös volt, de Steve imádott ott ücsörögni, így ő is. Szerette, hogy a vékony barátja a mellkasának dől, hogy ő pedig átkarolja, és meleg tenyerével érzi a másik gyenge kis szívének a dobogását. Szerette, hogy sötét volt, és nyugodtan megfoghatta a másik kezét, nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki esetleg meglátja őket. 

Az esték hidegek voltak, Steve gyorsan átfagyott a saját kabátjában, ilyenkor adta oda neki a barátja a sajátját.

- De Bucky, te is meg fogsz fázni - ellenkezett mindig a szőke, de a másik nem tűrt ellentmondást.

 - Dehogy fázok meg, vedd fel - erősködött, mire a Steve mindig sóhajtva beadta a derekát, és reszketve belebújt a meleg kabátba - Addig én nem fázok, amíg te itt vagy nekem, Stevie - lehelte Bucky, miközben átölelte a barátját a libabőrös karjaival.

El jött aztán az utolsó éjjel, amit együtt tölthettek. Szokás szerint kiültek a kikötőbe; hiába mondta Steve, hogy Bucky, korán kell holnap kelned, inkább aludd ki magad, az ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó estéjüket is ugyanúgy töltsék, mint a többit. Ott ültek tehát aznap is a halászbárkán, Bucky immár az élére vasalt egyenruhájában, szemben vele pedig Steve a rá hatalmas kabátban, aminek az ujja legalább tíz centivel túllógott az ő vékony kis kezén, a szintén nagy katonai sapkával, Bucky sapkájával, ami kicsit csálén állt az ő fején, vigyorgott is ezen a másik rendesen.

- Annyira fura - szólalt meg halkan Steve - Sötét van, én mégis mindennél élesebben látom az arcodat. Ha lehunyom a szemem, akkor is te mosolyogsz rám. Vajon így fog ez maradni azután is, hogy te elmész? - biggyesztette le az ajkát szomorúan.

- Én mindig veled leszek, Stevie - mosolyodott el halványan Bucky a másik arcát a két tenyere közé fogva - Vigyázni fogok rád még olyan messziről is. És te leszel az, aki vigyáz rám odakint. Mindig is te voltál, és mindig is te leszel az én kis őrangyalom - suttogta magához húzva a másikat - Vissza fogok jönni hozzád - lehelte a fülébe halkan.

Aztán Bucky elment a messzi tengerentúlra megvívni a háborút, de a kabátot otthagyta a barátjának. Steve minden este abban aludt, magával vitte a kiképzőtáborba is. Annyira jól esett minden hosszú és nehéz nap után belebújni a birkagyapjúval bélelt kabátba, és egy kicsit visszautazni a tegnapba, amikor még Bucky ott volt mellette minden nap. Elfeledhette egy pillanatra az edzés gyötrelmeit, elfelejthette a többiek szúró piszkálódását, és újra ott ült a halszagú tetőn Bucky karjaiban.

A kabát, amiben azon az esős délutánon ücsörgött, egyáltalán nem olyan volt, mint Buckyé. Abba már nem fért bele, miután megkapta a szérumot, így csak párnának tudta használni. Az ügynöktől kapott darab azonban hiába volt vízálló, nedvesen tapadt a karjához a nyirkos időben. Szappan- és szekrényszaga volt, szúrós és idegen. És hiába volt vastag és hosszú a kabát, Steve karja libabőrös volt a jelmeze alatt. Azóta fázott, hogy Bucky elment; a barátja ölelését a legvastagabb kabát vagy takaró sem tudta volna pótolni soha.

Annyira megörült, mikor kiderült, hogy Olaszországba utazhat fellépni. Egyenesen ki a frontra, egyenesen Buckyhoz! De persze, hogy a 107-es egység pont nem volt a táborban. Steve próbálta nem mutatni, hogy mennyire csalódott, csak abban reménykedett, hogy maradnak annyi ideig, amíg visszaér a barátja egysége is. Nem érdekelte, hogy hány paradicsommal dobják meg addig, csak azt remélte, hogy megpillanthatja a terepmintás tömegben Bucky arcát, az ő Buckyja arcát, ami azóta az este óta is éppen olyan élénken élt a szeme előtt.

Hogy elüsse az időt, rajzolgatott. Szeretett rajzolni, Bucky és a Mama mindig azt mondta, hogy nagyon tehetséges. Steve nem így gondolta. Csak időelütés volt, kikapcsolódás. Szerette megtartani magának, amit rajzolt, meg természetesen Buckynak. Miután a Mama meghalt, ő maradt az egyetlen, akinek megmutatta a rajzait.

Hirtelen lépcsőropogást hallott maga mögött, és ahogy megperdült, meg is látta Peggy Cartert. Meglepődött, hogy ő látogatta meg, Phillips azt mondta, hogy az ügynöknőt máshová helyezte. Jól esett egy ismerős arcot látni, akivel beszélgethetett egy kicsit, elnyomva a szorító gyomrát és a rázó hideget. 

Aztán megérkezett egy mentőautó is, sebesülteket szállítva. Stevenek mindig bűntudata támadt a megnyomorított vagy eszméleten katonákat láttán, mert tudta, hogy nekik és épp úgy joguk lenne egészségesnek maradni, mint neki. Mardosta a lelkiismeret, hogy más katonák megjárják a poklot, amíg ő a színpadon táncikál.

Nem is nagyon figyelt oda arra, amit Carter ügynök mondott a megtizedelt egységekről; gondolatban a fronton járt Buckyval és a többi katonával, egészen addig, amíg meg nem hallotta a nő szájából a barátja századának a számát. A 107-es.

- A 107-es? - kérdezett vissza lefehéredve, és olyan hidegség rohamozta meg, amilyet azelőtt még sosem érzett.

 ━━━━━━━━━━━━

- Olyan szép ma az ég - sóhajtotta Bucky halkan.

- Buck, aludj - csitította Steve a homlokát simogatva.

Az Alpokban vertek valahol tábort, egy eldugott kis völgyben. Bár nem volt könnyű a több, mint négyszáz katonának elrejtőzni a mélyen a frontvonalon túl, az ellenség földjén, eddig nem találtak rájuk. Tábortüzet nem gyújthattak, nehogy a felettük cirkáló gépek meglássák, hiába volt farkasordító hideg a novemberi éjszakán a hegyekben. Most Steve adta oda Buckynak a kabátját, aki azt fázósan húzta össze maga körül.

Bucky még mindig egy kicsit gyenge volt, ami nem is csoda, belegondolva, hogy senki sem tudja, Arnim Zola milyen kísérleteket hajtott végre az őrmesteren. Még maga Bucky sem emlékezett, hiába próbált, az egyetlen, ami megmaradt benne, Steve csillogó kék szeme, ahogy ránéz, és a nevét mondja. Az elfogásuktól addig a pontig minden a homályba vész.

Steve azt mondta, nem baj. Steve azt mondta, aludjon, pihenje ki a fáradalmakat, éppen elég mindenen ment keresztül, próbáljon meg egy kicsit aludni. De Bucky nem tudott aludni. Vagyis, pontosabban, Bucky nem akart aludni. Nem mondta meg a barátjának, de félt attól, hogy lehunyja a szemét. Félt attól, hogy ha lehunyja a szemét, és legközelebb kinyitja, akkor kiderül, hogy az egész csak egy álom volt. Egy álom, ami túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Mármint, ott volt vele Steve. Az ő Steveje, a kicsi Stevie. Vagyis már nem is volt olyan kicsi, valami kísérlet hatására egyenesen nagyobb lett, mint ő. Már nem kellett lehajolnia, ha meg akarta ölelni, sőt, lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje. Már az ő keze volt az, ami eltűnt Steve nagyra nőtt tenyerében. Fura volt neki ez az új Steve. Nem ismerte fel az árnyékát, még mindig a válla magasságában kereste a szőke kobakot a tömegben, de az ő Steveje volt az, és ott volt vele.

Ha rajta múlt volna, soha többé nem hunyja le a szemét, csak nézi és nézi a barátja arcát az ölébe hajtott fejjel, memorizálva minden egyes kis részletét, a szeme csillogását, az ajaka görbülését, a szemöldöke ívét, mindent, ami elhalványult a képzeletében abban a pokolban, amit a nagy emberek csak háborúnak hívnak.

- De tényleg. Tegnap még annyira esett az eső, most meg egy felhő sincs az égen. Nem fura? - sóhajtott Bucky felpillantva a két fenyőág felett a feketeségre.

Steve követte a barátja szemét, majd halványan elmosolyodott.

- De, elég fura - jegyezte meg beletúrva a másik barna hajába.

- Ugye? Ahogy az is, hogy te most itt vagy velem - pillantott fel Steve csillogó szemébe - Eljöttél értem, és máris eltűnt az összes borús felhő az égről. Te, a kis őrangyalom, elüldözted őket - lehelte halkan.