━━━━━━━━━━━━

te a vagy a szindróma, ami őrültbe kerget, és semmi gyógyszer vagy orvos nem gyógyít meg.

━━━━━━━━━━━━

Peggy Carter az elegánsan élére vasalt kosztümében csípőre tett kézzel méregette a zilált külsejű, kapkodó férfit. A kócos hajú, félregombolt ingű Steve Rogers remegő kézzel gyűrte össze a szorgos nővérek által gondosan összehajtogatott ruháit, majd hajította be őket a hatalmas bőröndjébe.

- Biztosan jól érzi magát, Kapitány? - ráncolta a homlokát a nő.

Biztosan jól érzi magát? Mégis hogy érezné jól magát? Mégis hogy érezne azután, ami történt, bármit is a fájdalmon kívül? Mégis mit érez az ember, amikor vasmarokkal kitépik a szívét, és csak egy véres, fekete lyukat hagynak a helyén? Mit kéne éreznie a gyilkoló bűntudaton kívül, ami belülről dörömböl a fejében? Az ürességen kívül, ami úgy fáj, hogy legszívesebben üvöltene, törne, zúzna, amíg csak bírja?

- Hogyne, tökéletesen - motyogta az orra alatt rá sem pillantva Peggy Carterre, és a nyakán átvetett nyakkendőt próbálta megkötni, ám az sehogy sem próbált sikerülni, az anyag minduntalan kicsúszott a keze közül, vagy pedig összegubancolódott a siető ujjak között.

Ahogy a nő felsóhajtva megrázta a fejét, a barna loknijai csak úgy röpködtek a feje körül, majd a magassarkújában kopogó léptekkel odasétált az idegességtől remegő Kapitányhoz, és kivette a kezéből a puha bézs anyagot, és gyakorlott mozdulattal sec-perc alatt megcsinálta.

- Köszönöm - motyogta a férfi az orra alatt, és már lépett volna oda a székre terített kabátjához, de Peggy Cater kezében nyugvó nyakkendő visszarántotta. 

- Steve. Nézzen rám, kérem - lágyult meg a nő máskor katonás brit akcentusa.

A férfi tekintetét a nőre kapta, ami éppen olyan zavaros volt, mint az óceán egy tomboló vihar közepén. Háborogtak benne az érzelmek, őrjöngött benne a bosszúvágy, a magába fojtott fájdalom.

- Jobban tenné, ha pihenne. Ha egy kicsit lenyugodna - törölt le egy odakenődött koszfoltot a férfi verejtékben úszó, jéghideg arcáról.

- Ha lenyugodnék? - mordult fel a Kapitány, és durván kirántotta magát a nő kezei közül - Úgy látom, Carter ügynök, nem érti, miért nincsen nekem erre időm.

- Figyeljen rám! - keményedtek meg egy másodperc alatt a nőnek a vonásai - Én megértem, hogy feldúlt, és hogy fűti a bosszú, de ezzel nem nyerheti meg a háborút.

- Én nem akarok háborút nyerni, Peggy. Ez az, amit nem ért. Ezt a háborút én már elveszettem. És gondoskodni fogok arról, hogy ők is elveszítsék mindenüket, akárcsak én - csikorgatta a fogait, és sietve felkapta magára a kabátját.

A bőröndhöz pattanva olyan erővel próbálta meghúzni a csatokat, hogy a pántok egy nagy reccsenéssel kiszakadtak a helyükről. Steve elnyomott magában egy halk szitkot, és úgy, ahogy volt a csomagja, a hóna alá csapta, a másik kezével pedig megragadta az ágy szélének támasztott pajzsát.

- Szóval egy gyilkológéppé változik? Hová lett az a tiszta szívű férfi, aki nem akart senkit megölni? - csattant rá Peggy Carter az ajtó kicsörtető

- Ott fekszik a szakadék alján a barátja mellett - nézett a nő szemébe egy pillanatra kifejezéstelen arccal a férfi, majd olyan erővel csapta be a szoba ajtaját, hogy a fehérre meszelt falon milliónyi hajszálrepedés jelent meg a dörrenés után.

━━━━━━━━━━━━

Peggy Carter kifejezéstelen arccal nézte a tőle körülbelül száz méterre ácsorgó férfit. A csatatér csak úgy nyögött a minden egyes szegletét borító elszürkült arcú halottak alatt. A vérfagyasztó csendet csak a süvítő szél és a fekete égből halkan csepergésnek induló eső törte meg. A vér kis patakokban csordogált le a folyóba, vöröses-feketére színezve a sáros barna vízét. 

A férfi, Steve Rogers a hullatenger közepén ácsorgott, a tébolytól elborult tekintettel végignézve az előtte szétterülő halottakon. A homlokába hulló szőkés tincseiről vér csurdogált, éppen úgy, mint orrából és szájából, de észre sem vette, hagyta, hogy vörösre fesse a bőrét és ruháját. A bakancsánál heverő arc tátott szájából ömlött a feketés vére, üveges szemével kifejezéstelenül bámult fel az egész testében reszkető gyilkosára. Az lenézve rá eszelősen vicsorgott, majd elüvöltötte magát.

- Fáj mi? Ugye mennyire fáj? Hát fájjon is, fájjon amennyire nekem fáj! - ordította rekedtes hangján, majd belerúgott a holttestbe. És még egyszer, és még egyszer, egészen addig, amíg a sáros arc felismerhetetlenre nem roncsolódott. 

Fröcsögött a vér mindenfelé, a propaganda plakátokon az igazságot és a békét hirdető Amerika Kapitány tébolyultan pillantott a fekete ég felé, majd térdre rogyott az áldozatai kupacára.

- Fájjon nektek is, fájjon csak! - üvöltötte vértől vörös, eltorzult arccal.

━━━━━━━━━━━━

- Rendbe fog jönni?

Sam Wilson idegesen dobolva a lábával meredt fel a fáradt arcú, korlapot tanulmányozó orvosra. A kórházi folyosó a késői órán már teljesen üresen kongott, csupán a sietve felkapott bőrdzsekit viselő fekete férfi ácsorgott az üveg túl oldalán fekvő barátja és az idős férfi között kapkodva a tekintetét.

- Nézze - sóhajtott fel az orvos - James Barnes igen csak különleges eset...

- Hát az egyszer biztos - morogta Sam az orra alatt.

-...amivel még dolga nem nagyon volt az orvostudománynak. Kérem, el tudná mondani, hogy miket tapasztalt rajta még mielőtt...? - kattintotta ki a tollát az idős férfi, mire Sam az ajkát harapdálva bólintott.

- Tudja, Barnes mindig is ilyen begubózott, bánatos hangulatban volt, mint egy világvége szekta hóhéra. Nem nagyon evett semmit, meg így izé... - köszörülte meg a torkát kicsit kínosan - ...sírdogált egymagában esténként, na. Nem nagyon tudtam, hogy mi kezdjek vele, mert Steve volt mindig az, aki kezelte az ő kis hülyeségeit, csak miután ő elment... - tárta szét a kezét Sam tanácstalanul - Néhány hónapja éjjel egyszerűen lelépett. A sztori többi részét pedig tudja.

- Értem - firkantotta az orvosok olvashatatlan írásával valamit a papírra a férfi - Mindent meg fogok tenni, hogy kitaláljunk valamit, amivel helyrehozhatjuk - simított végig Sam Wilson vállán, majd lassú léptekkel elindult az irodája felé.

Az újdonsült Amerika Kapitány felsóhajtva pillantott az üveg túl oldalán lehunyt szemmel fekvő férfire, aki árnyéka sem volt önmagának. A rövidre vágott haja fakó volt, nyoma sem volt a régi csillogásának, arca beesett volt, arccsontja és állkapcsa annyira élesen állt ki, hogy szinte vágni lehetett volna vele. Csukott szemét fekete karikák keretezték, a régi élénk lazacrózsaszín ajka fehér volt, a kidomborodó csontjaira szürkén tapadt a bőrére.

Sam gondolva egyet belökte a kórterem ajtaját, és lassú léptekkel oda az infúzióra kötött férfihez, akinek a léptek hallatára lassan megrebegtek a szempillái, és kábultan fordult az ágya fölé álló barátjára.

- Steve? - remegett meg a hangja, mire a fekete férfi idegesen beharapva az ajkát kapta el a fejét.

- Én vagyok az, Sam. Sam Wilson. Tudod. A feka sas - erőltetett egy halvány mosolyt aztán az arcára, és leguggolt a beteg ágya mellé.

- Sam - sóhajtotta a fakó arcú rekedtes hangján - Sam.

- Igen, én vagyok az - fogta meg az infúzióba kötött, gyenge kezet - Rendbe fogsz jönni, Barnes. Olyan sok jó orvos van itt, majd meggyógyítanak téged. Minden rendben lesz, hallod?

- Engem nem tudnak meggyógyítani - hörögte, majd felszakadt a tüdejéből a csúnya, ugató köhögés - Rajtam nem tud segíteni se orvos, se gyógyszer.

- Ne mondj már ilyen hülyeségeket! - ráncolta a homlokát Sam, majd megrázta a fejét - Jól leszel, és kész.

- Jól leszek... - meredt a plafonra Bucky üveges tekintettel - Jól leszek... Stevevel.