━━━━━━━━━━━━

nélküled immár csak a halálra létezek.

━━━━━━━━━━━━

 Bucky!

Steve Rogers szíve akkorát dobban, hogy egy pillanatig azt hiszi, ki is ugrik azonnal a helyéről.

Tarts ki!

Libabőrös tarkójára tapad az izzadtságtól csuromvíz párnája, a háta jéghidegen borsódzik.

Fogd meg a kezem!

A teste görcsbe rándul, annyira nyújtózkodik előre, hogy a csupa izom karja csak úgy reszket.

Ne!

Felüvöltene, de a könnyel telt szájába belefullad a kiáltása.

Ne...

Bucky, ne...

Bucky...

Buck...

Steve Rogers levegőért kapkodva pattan fel az ágyában. A lábfejétől a feje búbjáig reszket az egész teste, ahogy feldagadt szemekkel mered maga elé a sötétbe. Üvöltene fájdalmában, de egy hang sem jön ki a torkán, csak nyögdécselve fulladozik a könnyeiben. Kocsonyaként remegő kezeivel lassan elengedi a vastag téli takaróját - amibe olyan erősen mart bele, hogy az anyag az ujjai nyomán szétszakadt - majd végigszánt az ujjaival a nedves tincsein.

A kinti tomboló szélből csupán egy kis hideg fuvallat szökik be az ablak gyenge illesztési között, majd megcirongatja a férfi hátán feszülő nedves pólót. Steve megborzongva borítja a hátára a takaróját, majd lassan feláll a recsegő ágyáról. Úgy érzi, lábai menten összerogynak alatta, ahogy a sötétségben szipogva elbotladozik a fürdőszobájához, miközben a felszaggatott paplanáról apró kis fehér tollpihék hullanak a nyomában a földre.

Felkapcsolva a halványan világító villanykörtét, és megnyitva a nyikorgó csapot megmossa a jéghideg vízzel a felpuffadt, vörös arcát. A hangos szuszogását elnyomó csobogás időnként megszakad, amikor a férfi a száját a vízsugár alá a tartja, és mohón issza a fémízű, jéghideg vizet, a némileg enyhíti a kaparó torkát.

Lassan elzárja a vizet, de ahelyett, hogy visszabújna az ágyába, a fejét halk koppanással a falnak dönti, majd a takarójába burkolózva lassan lecsúszik a hideg, felrepedezett kőre. A teste még mindig remeg, csupasz talpa halkan dobol a kövön, a testét felváltva rohamozták meg égetően forró és dermesztően jéghideg hullámok. A feje zúg, be van rekedve, szemét vörös erek hálózzák be, a szemhéját pedig már sebesre dörzsölte. Az orra be van dugulva, így halkan szörcsögve a résnyire nyílt ajkain veszi szaggatottan a levegőt.

Akkor érezte magát csak ennyire pocsékul, amikor az a fránya influenza - már oly sokadszorra - leborította a lábáról. Akkor kiáltozott lázálmában, akkor tépte szét egyszerre a fájdalom és érzett mégis semmit. Akkor érezte úgy, mintha egy ólomnehezék lenne folyamatosan a tüdején; akkor az ugató köhögés miatt, most meg a rángó sírása miatt. Akkor érezte úgy utoljára, mintha egy marok szorongatná a torkát; akkor a vírus miatt, most pedig az álmában való kiáltozása és a fojtogató zokogás miatt.

Akkor viszont ott volt mellette Bucky. Ott virrasztott az ágya mellett, ott simította ki a homlokába lógó tincseit, ott szorongatta a gyenge kis kezét, ott adott csókot a forrón égő arcára. Ott mondott neki meséket, mint a kishúgainak, pedig nem is tudta, hogy egyáltalán ébren van-e. De ébren volt, és lehunyt szemmel hallgatta Bucky máskor mindig vidám, akkor azonban kicsit fátyolos, mély hangját. Ő főzött neki forró levest, ő rohangált neki gyógyszerekért. Ő vigyázott rá.

Most pedig nincs Bucky.

Nincs itt, hogy adjon neki zsebkendőt, hogy kifújja az orrát. Nincs itt, hogy hozzábújva felmelegítse. Nincs itt, hogy átölelve biztató szavakat suttogjon a fülébe. Nincs itt, hogy lecsókolja az arcáról a könnyeket.

Nincs Bucky. 

Nincsen soha többé.

Steve ráharap a véres, kiszáradt ajkára, ahogy megpróbálja visszatartani a rázkódó gyomrából feltörő zokogást, de persze teljesen sikertelenül. Fuldokolva bukik ki belőle, hideg vizes arcán lassan végigfolynak a kövér, forró könnycseppek.

Bucky meghalt. 

Meghalt, kicseszettül meghalt.

Ő pedig hagyta.

Steve Rogers hagyta az egyetlen embert, aki fontos volt az életében meghalni. 

A szeme előtt zuhant a mélybe. Még mindig érzi a kezei között a fagyos vasat, a dermesztő szelet, ami kifújja a szeméből a könnyeket, a vonat zakatolását, a puskaporszagot, a füstöt. Ott cseng a fülében az utolsó szó, amit hallott Bucky Barnestól.

Steve.

Félelemtől kikerekedett szemmel pillantott rá, ahogy megreccsent a keze alatt a fémrúd. Ahogy az ajkai remegve a nevét formázták, majd a következő pillanatban a hangtalan szóból velőtrázó üvöltés lett.

Érte kiáltott.

Érte, aki nem mentette meg.

Érte, aki hagyta meghalni.

A férfi a tehetetlen dühében felüvölt, de még az utolsó pillanatban sikerül a szájába gyömöszölnie a takaróját, így letompítva a saját hangját. Az száraz anyagnak rettenetes, döglött bogár és állott szekrény íze van, és ahol a körmei felszaggatták a vásznat a kis tollpihék alattomosan csiklandozzák a szájpadlását. 

Ő mégsem érez ebből semmit. Ő csak a fájdalmat érezi, ami apró darabokra szaggattja az egykor tiszta lelkét.

Összegömbölyödve dől oldalra a hideg csempén, két térdén átkulcsolva a kezét, lehunyt szemmel az összenyálazott takaróját harapdálva.

Meg fog ölni mindenkit.

Mindenkit, aki miatt Buckynak azon az átkozott vonaton kellett lennie.

Mindenkit, aki miatt Buckynak itt kellett harcolnia Európában.

Mindenkit, aki elvette tőle az ő Buckyját.

 ━━━━━━━━━━━━

- Add meg a koordinátáidat, találok neked egy biztonságos leszállóhelyet.

Peggy Carter hangjának a recsegését szinte teljesen elnyomja a kitört ablakon besüvítő fagyos sarkvidéki menetszél. A kilátás egyébként gyönyörű, a rózsaszínes felhők olyanok, akárcsak a pihe-puha vattacukrok, amiket Buckyval vettek mindig a majálisokon. Olyan nyugalmat árasztanak, hogy az embernek kedve lenne beléjük ugrani, és elmerülni a nagy halvány tengerben, örökre.

Ilyen a Mennyország, Buck? Ilyen?

- Itt nem lesz biztonságos leszállás - pillant a férfi a kijelzőre, ami a raktérben szunnyadó bombákat mutatja - De megpróbálhatok enyhíteni rajta.

De akarok egyáltalán enyhíteni rajta?

- Oké, hívom Howardot, ő tudni fogja, mit kell tenni - hadarta Peggy Carter a vonal túlsó végén.

Steve Rogers lehunyta a szemét. Maga elé képzelte Bucky arcát. Ahogy rámosolyog a szép ívű ajkaival, ahogy csillognak a kékes szemei vörösen csillognak a tábortűz fényében. Ahogy a hátát a vállának dönti, kezével lopva az övé után nyúl. Ahogy meghúzza a sörös korsóját, és az aranyos ital néhány cseppje végigfolyik az arcán. Ahogy hátravetett fejjel őszintén felnevet a vidám hangján.

- Nincs elég idő. Ez a dolog túl gyorsan halad, és egyenesen New York felé tart - kiáltja a férfi a mikrofonba. 

New York felé. Brooklyn felé. Bucky családja felé.

Steve Rogers a távolba nézett, a rózsaszínes felhőkön is túl, egészen a lemenő napba. Fényesen ragyogott a messzi horizonton, minél tovább bámult bele, annál jobban fájt a szeme, de ő mégsem kapta el a tekintetét. 

Épp olyan volt, mint szembenézni a fájdalmával. Azt mondták, az idő begyógyítja majd szépen lassan begyógyítja a felsebzett lelkét. Steve Rogers éppen ellenkezőleg érezte. Minél több nap telt el Bucky halála óta, minél több napot élt le abban a tudatban, hogy Bucky nincs többé, és nem is lesz, annál nehezebb lett. Gyilkolt, ölt, könyörtelenül mindenkit, akit csak kellett. Azt remélte, az ellenség vérével kiválthatja Buckyét, mégis minden egyes halállal csak jobban fájt neki a barátjáé. 

Minden egyes napjához az adta az erőt, hogy egyszer csak betoppan hozzá Bucky egy kötéssel a fején, egy pimasz félmosollyal a szája sarkában, és bocsánatot kér, amiért annyi időre magára hagyta.

Azt mondták, fogadja el, ez az élet rendje. Hogy van ilyen, tegye túl magát rajta. Azt mondták, egy éve már, ideje lenne továbblépni. Nem értették, hogy nem elég egy év. 

Hogy nem elég egy örökkévalóság ahhoz, hogy ő túllépjen James Buchanan Barneson.

Hogy ő soha, de soha nem fogja tudni elfogadni, hogy Bucky nincs többé.

Hogy elfújták az őt életető lángot.

Hogy ő rá már csak a halál vár.

Vár rám Bucky a Túloldalon.

- A vízbe kell letennem.

Hideg volt víz, Buck? Hideg volt?

- Kérlek, ne csináld ezt, van időnk, találunk valami megoldást - Peggy egyre inkább pánikba esik a vonal végén.

Ne félj Peggy, rendben lesz minden. Ott leszek, ahol lennem kell. Bucky mellett.

- Most a semmi közepén vagyok. Ha tovább várok, nagyon sok ember fog meghalni.

Sok ember halna meg, akik nem akarnak. Akik alig várják a háború végét. Hogy újra mosolyoghassanak, újra nevessenek, újra szerethessenek. Akiknek van miért várni a holnapot. 

Akiknek van miért élniük.

 - Peggy, ez az én döntésem.

Én akarom ezt. 

Akarom, hogy végre ne gyötörjön a hiányod. Hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak. Ennek a rémálomnak, ami egy élet nélküled.

Akarom, hogy végre ne lássak semmit. Ne lássam a rengeteg vért, ne lássam a pusztítást, ne lássam a halált. Hogy ne lássak semmit, mert minden rád emlékeztet. Hogy csak téged lássalak.

Akarom, hogy ne halljak semmit. Ne halljam a sikolyokat magam körül, ne halljam a kétségbeesett kiáltásod az álmaimban. Hogy ne halljam a szemrehányó szavakat, amiért nem tudok mást szeretni rajtad kívül. Hogy csak téged halljak.

Akarom, hogy végre ne érezzek semmit. Ne érezzem a kínt, ne érezzem a gyászt, ne érezzem a reménytelenséget. Hogy csak téged érezzelek.

Csakis téged, és semmit mást.

Neked fájt, Buck? 

Fájt a halál? Fájt a becsapódás? Eszméletednél voltál még egy kis ideig? Annyi ideig, hogy lásd a fölötted összecsapó hullámokat, amik eltakarnak engem? Annyi ideig, hogy érezd a fájdalmat? Vagy nem is éreztél semmit, csak elnyelt a sötétség?

Nagyon fájt, Buck?

Vajon nekem is fog?

Jobban fog fájni, mint a te hiányod?

Már jövök utánad, Buck. Jövök utánad.