━━━━━━━━━━━━ 

az emberek csak egy árnyéknak látják a hátam mögött.

━━━━━━━━━━━━

- Tudod, régen még alvás közben is éreztem, ha rám vetül az árnyékod.

Bucky Barnes egy rozoga kis fából tákolt priccsen feküdt az oldalán a bal kezével megtámasztva a fejét. Alkarján egy hosszú vágás húzódott, aminek a szélére ráalvadt vér összefestette a durva zöld anyagból készült felsője feltűrt ujját. A portól és vértől ragacsos haja kócosan meredt az ég felé, és a halvány fehér fényben szinte világított a borostás, piszkos arca, a nyakában lógó dögcédula pedig épp olyan pajkosan csillant meg, mint a ragyogó kék szeme.

Steve Rogers a sátor széthúzott ajtajában ácsorgott maga előtt összefont karokkal a jobb lábán támaszkodva. Széles vállai fölött éppen besütött az égen fénylő telihold, bőven két méter fölé magasodó alakja pedig torz árnyékot vetett a  sátorba bekúszó ezüstös fénycsíkra. Ahogy meghallotta a másik halk hangját, a szőke férfi azonnal odafordult hozzá.

- Teliholdkor mindig ott ácsorogtál az ablakban - sóhajtotta Bucky. Nem látta a fénynek háttal álló Stevenek az arcát, csak a fehéren világító szőke körvonalát, és az sötétségbe burkolózó alakját - Tudom. Azt hitted, hogy alszom, olyan kis halkan osontál oda, és összerezzentél minden szempilla rezdülésemre. Függöny hiányában mindig besütött az ablakon a hold; te már csak tudod, mert sosem tudtál tőle aludni. Folyton mocorogtál, a fejedre húztad a takarót... Aztán végül mindig felkeltél, átmásztál  - vagy inkább átestél - rajtam, és odasétáltál az ablakhoz, nézni azt a nagy fehér korongot. Mindig felültél az ablakpárkányba, ami csak téged bírt el. Nézted a holdat, a vékonyka kis tested éppen csak, hogy árnyékot vetett az én fejemre. Tudom, mert bár csukva volt a szemem, éreztem. Aztán szép lassan lecsukódott a szemed, a szőke fejedet az ablaknak döntötted, és összegömbölyödve elaludtál. Ilyenkor keltem fel én, hogy visszavigyelek az ágyba; az ablakhoz közeli karod és arcod szinte csak úgy sütötte már magából a hideget.

Ahogy beszélt és beszélt a kicsit rekedtes hangján, Steve lassan áthelyezte a testsúlyát a másik lábábra, ezzel árnyékot vetve a társára. Bucky szája apró mosolyra rándult, majd halkan folytatta.

- Látod? Most meg az árnyékod beterít, betakar a sötétség, mint egy nagy, puha takaró. Elnyel, mint egy jó meleg kályha, eltakarja előlem a fényt, eltakarja előlem a borzalmakat, amik csak a fények látszanak, de a sötétben nem. Mert a sötétség minden beborít. A sötétben csak azt látom, amit szeretnék. Téged. Csakis téged. 

Bucky megköszörülte a torkát, és feltornászta magát. A fapriccs recsegve tűrte, ahogy a katona nyögve törökülésbe vetette rajta a lábát. A feje kicsit még kótyagos volt az azt ért ütésektől, így nekidőlt a mögötte kifeszített sátorvászonnak.

Steve nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán anélkül csukta be, hogy egy hang is kijött volna a torkán. Elengedte a kezében addig szorongatott sátorfüggönyt, ami így halkan surrogva a koszos földön libbent a holdvilág elé, sötétségbe borítva a helyiséget. Csupán egyetlen ujjnyi vékony ezüstös kis csíkocska fénylett a padlón egyenesen Bucky felé mutatva ami beszűrődött a két függöny közti pirinyó részen.

Steve lassan odalépkedett hozzá a sötétben, Bucky pedig követte a mozgását a csillogó szemével. Ahogy lerogyott a barátja mellé, az ágy keservesen nyikorgott, mire Bucky kínosan felnevetett. A hangja nem volt vidám, mint régen, sokkal több szomorúság volt benne. Érezték ezt mindketten.

- Annyira más lettél - sóhajtott fel Bucky az alsó, kiszáradt ajkába harapva, amiből a fogai mellett kicsordult az élénkpiros vére.

- Buck - suttogta Steve, és a sötétben kitapogatta a másik arcát, és a két tenyere közé fogva maga felé fordította - én ugyanaz a brooklyn-i kis srác vagyok, akit otthagytál - simította meg a hüvelykujjával a másik arcát.

- Akit otthagytál - ismételte Bucky keserűen a rájuk mutató apró fénycsíkra pillantva.

- Jaj Buck, nem így értettem - vágta rá rögtön Steve könyörgően nézve a másikra.

- Én viszont igen - villan vissza rá Bucky szomorú szeme - Nem telt el egy nap ebben a pokolban anélkül, hogy ne gondoltam volna rád folyamatosan. Otthagytalak, egyedül. Ha bármi... - akadt meg a hangja - ...ha bármi történt volna veled, akkor azt sosem bocsátottam volna meg magamnak. Ott ültél egyedül télen a hideg lakásban, és biztos vagyok benne... - Steve megpróbál közbevágni, de Bucky nem hagyja - ...igen Steve, ne is próbálkozz, biztos vagyok benne, hogy megfáztál. Azt írtad, makkegészséges vagy, de szerinted nem éreztem a levélpapíron a gyógyszerszagot? És azt is tudom, igen, tudom, hogy volt asztmarohamod is. Tudom. És én nem voltam ott, hogy segítsek neked. Egyre csak az lebegett a szemem előtt, hogy ott ülsz abban a jégveremben, egyedül fulladozva, levegő után kapkodva - hadarta Bucky egyre gyorsabban, és a szeme megtelt könnyel.

- Megmondtam neked, hogy elboldogulok magamtól is - mosolyodik el Steve halványan a sötétben, és a hangján érezni lehet, ahogy összerándul a gyomra.

- Én pedig megmondtam neked, hogy nem kell. Mert mindig ott leszek melletted - csuklik el Bucky hangja, és a forró könnyek lassan csorognak le az arcán, végigfolyva az azt körbefonó ujjakon.

Steve megfeszítve az állkapcsát próbálta leküzdeni a torkát szorongató gombócot, és az ölébe húzta a rángó gyomrú barátját. Bucky szaggatottan felszipogva simult bele az ölelésébe, és a könnytől maszatos arcát a nyakába fúrva kulcsolta össze a lábát a másik háta mögött. A szőke felsóhajtott, és beletúrva a másik hajába lassan simogatni kezdte a tarkóját.

- Utálom magamat - dünnyögte Bucky halkan szipogva - Hiszen egészséges vagy. Megkaptad, amire mindig is vágytál, magas lettél és erős, nem? Az emberek már felfigyelnek arra, amit mondasz, végre észrevesznek téged is. Régen a szemükben csak egy árnyék voltál mögöttem, ők nem tudták, hogy nélküled csak egy lelketlen szellem lennék. Mert, tudod, a Mama mesélte, hogy csak a szellemeknek nincsen árnyékuk. És ez most megfordult. Belépsz valahová, és minden szem rád szegeződik, én meg csak a loholok a nyomodban, mint egy hűséges, de láthatatlan árnyék.

A mondat végére Buckyból újra kitört a zokogás. Steve szótlanul húzta magához még közelebb magához az egész testében rázkódó barátját.

- Annyira... annyira más minden... - zokogta összeszorítva a szemét, kezével Steve pólójának a nyakát szorítva - ...teljesen össze vagyok zavarodva, az egész olyan, mint egy álom, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó-e, vagy sem... Visszakaptalak, de úgy megváltoztál Stevie... A szíved éppen olyan erősen dobog, mint eddig is, de talán ez az egyetlen, ami ugyanolyan maradt. Már... már magas vagy, már nem tudom az államat a fejedre támasztani, amikor átölelsz. Már nem tudlak felkapni a karomba, mint egy tollpihét... Már nem olyan kis vékonyka a karod, mint volt, már nem csontos a vállad, ha nekidőlök... Ha elalszom melletted, és álmomban hozzád bújok, mindig felriadok, mert nem ismerlek meg... Annyi mindent változtál, Stevie... Tudom, én is, mert már, nem csillog úgy a szemem, mint régen, tudom, mert megfakult a színe, inkább hasonlít már szürkére, mint kékre... Talán már nem mosolygok annyit, mint régen, és talán lett rajtam egy két heg, ami soha nem fog már eltűnni... Annyit változtunk mindketten Stevie... Én csak... csak... - fulladt el Bucky sírón hadaró hangja, de aztán remegve vett egy nagy levegőt - Én csak annyira félek, hogy elveszítelek. Visszajöttél, eljöttél értem, de nem tudom, hogy még mindig az a fiú vagy, aki Brooklynban integetett a hajóm után... Hogy még mindig az én kicsi Steviem vagy...

Steve arcán sűrű patakokban folytak le a könnyek, ahogy eltolta magától a barátját, hogy a bánatosan fénylő szemébe tudjon nézni.

- James Buchanan Barnes, ha képes vagy azt hinni, hogy lecserélnélek téged másra, téged, az én Buckymat, akkor te vagy a legnagyobb idióta ezen a földön - suttogta és megcsókolta a könnyáztatta arcú, a boldogságtól mámorosan mosolygó Buckyt.

Abban a pillanatban a egy lágy kis szellő meglibbentette a sátor ajtaját, és így egy pillanatra látszódott a holdvilág ezüstös fényben sátorvászonra vetülő két alak egybeolvadó árnyéka.