━━━━━━━━━━━━

bárcsak még egyetlen egyszer elmondhatnám neked, hogy az összes csillag az égen csakis érted ragyog.

 ━━━━━━━━━━━━

- Fura, nem?

Bucky elfintorodva pillantott le a bal kezén díszelgő vörös csillagra, majd egy akkorát rántott a vállán, hogy a fémlemezek fülsiketítően csikordultak össze. Steve zavartan sütötte le a tekintetét, mintha barátja legalábbis valami rossz dolgon kapta volna.

Egymás mellett feküdtek a Bosszúálló bázison a Kapitány szobájában, a plafonon halványan pislákoló csillagokat bámulva a kellemes félhomályban. Clint a gyerekeinek ilyen, a sötétben világító csillagokat vett a karácsonyra, de mivel le volt olcsózva, bedobott egy negyediket is a kosarába, Stevenek.

Csillag a csillagos embernek -  vicceskedett.

- Hogy érted, hogy fura? - pillantott Steve a barátjára.

Bármikor ránézett, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire szerencsés, amiért az élet annyi viszontagság után visszaadta neki Buckyt. Most is, önkéntelenül elmosolyodott a lepedőn szétterült hajú, lehunyt szemű, hosszú szempillájú társán, és elmoromolt magában egy halk köszönetet, amiért Bucky ott feküdhetett mellette.

A hosszú hajú csak egy fanyar mosollyal húzta el a száját, és oldalra fordulva pislogott a mellette fekvő Stevere.

- Mindkettőnknek van egy csillaga. Csak az enyém itt van - emelte fel a bal kezét - a tied pedig itt - bökött óvatosan a Steve mellkasán feszülő sötétkék pólóra, amin tényleg egy fehér csillag virított - Milyen ironikus - sóhajtott fel.

Steve nem tudta, mit mondjon. Mit is lehetne ilyenkor mondani? Óvatosan Bucky keze felé nyúlt, és rákulcsolta ujjait a hideg tenyérre. A barna hajú ajka mosolyra rándult, és egészen aprón visszaszorított a másik kezére, majd a plafonon táncoló csillagokat bámulva folytatta.

- A tiéd tiszta, hófehér. Akár csak a szíved, ami mögötte dobog. Az enyém pedig vörös, akárcsak az a rengeteg vér, ami a kezemhez tapad - mondta könnyedén, mintha csak a vázában hervadozó rózsákról beszélne.

Steve szemébe könnyek szöktek, mint mindig, amikor Bucky felhozta a múltját. Olyan lehelet egyszerűséggel beszélt róla, pedig fáj neki, persze hogy fájt, egyre csak mardosta, élte fel belülről a bűntudat. De palástolta, hogy Stevenek ne fájjon annyira, mint neki. Pedig kínozta, mindennél jobban, de Stevet szerette volna ettől megvédeni.

 - Buck - simított végig a szőke a hüvelykujjával a másik kézfején remegő hangon.

- Nincs semmi baj, Steve - hunyta le a szemét Bucky lágy hangon - Csak... Eszembe jutott ez. Tudod, bármikor csillagokat látok, arra gondolok, mennyire hasonlítunk rájuk. Te és én, két aprócska csillag a világ zavaros sodrásában...

- ... de te a számomra mindig is a legfényesebb csillag leszel... - suttogta vele együtt Steve a mondatot, és bármennyire is próbálta visszanyelni a könnyeit, lassan csordogáltak végig az arcán.

 ━━━━━━━━━━━━

- ... aki beragyogja az egész világot - mondta szórakozottan Bucky, mintha nem is egy gyönyörű szerelmi vallomást darált volna le a barátjának, akinek erősen átkarolta a csontos vállát, és közelebb húzta magához.

Ott ültek New York felett, annak a háznak a tetején, amiben a szűkös kis brooklyni lakásuk bújt meg. Gyönyörű nyári este volt, bár kicsit hűvös, így a vékonyka, beteges Steve Rogers Bucky vastag kabátjában ücsörgött. A már kicsit kopott bőrkabát ujja hosszú volt a barátjánál másfél fejjel alacsonyabb fiúra, de ő azt szerette, mert így ráhúzva a kézfejére egészen eltűnhetett a meleg, Bucky-illatú dzsekiben.

A csillagok a poros város felett egészen halványan pislákoltak, a fiúknak erősen kellett erőltetniük a szemeiket, hogy lássák őket. Bár nem sokat láttak, szerettek így a tetőn ücsörögni, és nézni az alattuk kivilágított várost.

Steve teljesen odavolt a csillagokért; mivel sokszor betegeskedett, a legtöbb időt gyerekkorában otthon töltötte az ágyában iskola helyett, és várta, hogy vége legyen a tanításnak, és egyszer csak betoppanjon a harsány Bucky boldogságot hozva a humorával és hangos beszédével a csendes lakásba. Egyik nap, amikor olyan tizenegy évesek voltak, a fiú egy egérrágta könyvvel állított be, amit az egyik kuka mögül kapott fel. Nem nagyon érdekelte az egész csillagtéma, csak tudta, hogy Steve szeret olvasni, és nincs pénzük új könyvet venni, így bármikor meglátott egyet, leporolta, és elvitte a barátjának.

Mint később kiderült, a könyv nem volt olyan unalmas, mint az elsőre látszott az egyszerű, barna borítóból. Benne gyönyörű, színes képek voltak, amik akkoriban igazán nagy különlegességnek számítottak. Persze, több lap volt kiszakadva, meg eltépve, mint ami ép volt, de a fiúk egyszer csak azon kapták magukat, hogy egymás mellé bújva az ágyban nézegetik azt elbűvölve.

Az ábrák Buckynak is tetszettek, de a legjobban azt szerette, ha Steve hangosan felolvas, ugyanis a vékony fiú tudta, Bucky mennyire utál olvasni, így inkább megtette helyette. Bucky pedig hallgatta Steve néha kicsit rekedt, de elképesztően lágy hangját, és nézte a fiú kék szemét, ami izgatottságában fényesebben ragyogott, mint a könyv megsárgult ábráin a csillagok.

- Egyszer elmegyünk Alaszkába - jelentette ki Bucky határozottan felpattanva Steve rozoga ágyán - Kicsit hideg lesz, de majd olyan szorosan összebújunk, hogy nem fogsz fázni. A Papa azt mondta, hogy ott meg is lehet érinteni a csillagokat! - pillantott csillogó szemmel a kezében a könyvet tartó, állig bebugyolált Stevere.

- Bucky, te is tudod, hogy a csillagok milyen messze vannak. Nem lehet őket sehol sem megérinteni - húzta fel a fél szemöldökét Steve. Bucky olyan sok képtelenséget mondott mindig.

- Akkor majd én lehozom őket neked. Az összeset - legyintett Bucky csípőre tett kézzel.

 ━━━━━━━━━━━━

 - Emlékszel, mikor azt ígértem, hogy majd elmegyünk együtt Alaszkába? - vigyorgott Bucky a barátjára.

Ha lett volna órájuk, az lassan már éjfél ütött volna. Ausztriában voltak, a tél közepén. A hatalmas hegyek védelmezőn magasodtak feléjük, a csipkés sziklák szinte majd kiszúrták az eget, a tájat pedig egyetlen egy vastag fehér lepel csendesítette el, az egész környéken csupán Dum Dum halk hortyogását lehetett hallani.

A Howling Commando többi tagja már réges régen nyugovóra tért, csupán a Kapitány és hűséges társa ült egy a tájból kimagasló sziklán egy vastag takaró alá bújva a csillagokat nézve.

- Amikor azt mondtad, hogy ott a csillagokat meg is lehet érinteni? - mosolyodott el Steve le sem véve a szemét a koromfekete égről.

- Hát nem olyan, mintha kinyújtanád a kezed, és máris bele tudnál markolni a sok sok csillámló pontba? - sóhajtott fel álmosan Bucky a fejét a magas szőke vállára döntve.

- Meg sem elégednél eggyel, neked máris egy maréknyi kellene? - nevetett fel Steve jóízűen átkarolva a másik vállát.

- Hát nem emlékszel? Megígértem, hogy az összeset lehozom neked - suttogta Bucky lehunyt szemmel elmosolyodva.

 ━━━━━━━━━━━━

- Szépek a csillagok ma, nem igaz? - szólalt meg hirtelen Peggy.

Steve ijedten rezzent össze. Egyedül ücsörgött a katonai támaszpont barakkjának a tetején, és annyira belemerült a csillagokba, hogy azt sem vette volna észre, ha gránát robban mellette. Nem számított a nő érkezésére, így sietve törölte az arcát a szövetkabátja ujjába, ám a könnyeit nem tudta ezzel az ösztönös mozdulattal eltüntetni. 

- Nem szégyen az, ha sír valaki - billentette oldalra a fejét a brit nő, mire Steve zavartan kapta el róla a tekintetét.

- Talán nem. De mit szólna a nemzet, ha látnák, hogy Amerika Kapitány is sír? - szipogta Steve megvonva a vállát.

- Büszkék lennének, hogy egy érző ember a vezérük - vágta rá Peggy Carter, és előhúzva egy zsebkendőt odanyújtotta a férfinek.

Steve egy halk köszönömöt motyogva vette el azt, és megtörölve az arcát újra visszaejtette az ölébe a kezét, és az égen megannyi csillogó kis pontba fúrta a tekintetét.

Tegnap ugyanezen csillagok alatt ültek Buckyval. Tegnap azt érezte, nem is lehetne boldogabb. Most azonban úgy érezte, leszakították a másik felét, majd a legdurvább módon kitépték a szívét a helyéről. 

Bucky elment.

Bucky lezuhant arról az átkozott vonatról.

Bucky nincs többé. 

Ehhez képest még sem állt meg a világ. Ugyanúgy folyt tovább a háború. Az emberek ugyanúgy tették tovább a dolgukat. A fegyverek ugyanúgy ropogtak, ugyanúgy emberek haltak meg. A hatalmas osztrák hegyek ugyanúgy magasodtak fölé. A csillagok ugyanúgy ragyogtak az égen.

Pedig semmi sem lesz már ugyanolyan.

- Annyira hiányzik - suttogta, és meg se próbálta visszatartani a szeméből kibuggyanó kövér könnycseppeket.

Peggy gyengéden végigsimított Steve vállán, majd leült a férfi mellé a hideg fémlemezre.

- Az inuit eszkimók szerint a csillagok lyukak az égen. Valahányszor felpillantunk az égre, a szeretteink ragyognak át rajtuk, a tudtunkra adva, hogy boldogok - mondta halkan hátravetett fejjel a csillagokat nézve.

Steve nem szólt semmit, csak nézte a milliónyi sok pontot az égen. Egyszer azt mondta Buckynak, hogy az a sok csillag az égen csakis érte ragyog. De Bucky meghalt, és a csillagok nem aludtak ki. Továbbra is teszik a dolgukat, ragyognak, mint sok millió éven át, tudomást sem véve arról, hogy Steve Rogers világa összeomlott.

Bárcsak Bucky itt lenne mellette, és együtt nézhetnék az eget. Peggy jól mondta, gyönyörűek ma este a csillagok. Talán még mindig Buckyért ragyognak? A hős katona tiszteletére?

Látod a csillagokat, Buck? Ugye látod őket?