2019. augusztus

A nap sugarai lágyan melegítették bőrömet, ahogy a teraszon kortyolgattam a reggeli kávém. Nem sokat aludtam az éjjel, végig azon kattogott az agyam, hogy mit kéne csinálnom, és éreznem Landoval kapcsolatban. Az ominózus csókunk után mintha elvágták volna a köztünk kialalult vonzalmat, Lando úgy vált egyre hűvösebbé az este folyamán. Nem tudtam hova tenni a viselkedését, hiszen ő maga kérte, hogy csókoljam meg újra. Amint szétváltunk, zavart véltem felfedezni a tekintetében, és úgy voltam vele, hogy inkább hagyom. Nem erőltetek semmit, nehogy még a végén emiatt veszítsem el őt. Éreztem a kémiát kettőnk között, de inkább úgy döntöttem, hogy hagyom magam sodródni az árral.

Sokat beszélgettünk, és nevettünk az este folyamán, meg se próbáltam közeledni felé, úgyis tudta, mit szeretnék. De mintha nem is érdekelte volna, vagy legalábbis megijedt volna a kettőnk között kialalult vonzalom miatt. Bevallotta, hogy tetszem neki, és kedvel, de valami mégis meggátolta abban, hogy felszabaduljon a közelemben. Talán nem is kedvel annyira, vagy nem akar kedvelni. De akkor mégis minek hívott el magához? És még csak arra se jöttem rá, hogy akkor most lassan haladunk, vagy egyáltalán haladunk-e valahova. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, miközben próbáltam elaludni a Lando melletti szobában. Nyilván nem aludtunk együtt, nagyon vad ötlet lett volna tőle ilyet kérnem.
És őszintén, kedvem se volt vele tölteni az éjszakát.

Bosszantott, és elszomorított egyaránt, hogy ilyen hangulatingadozásai vannak, és még csak be se akar avatni a gondolataiba.

Szorosabbra fontam ujjaimmat a bögre körül, mikor eszembe jutott lágy ajka az enyémen. Behunytam a szemem, hátha ezzel sikerül szabadulnom az emléktől, de kudarcot vallottam. Megráztam a fejem, vettem egy mély levegőt, és belekortyoltam a langyosra hűlt italomba. Gondolataim akaratlanul is elkalandoztak a fiú kapcsán, aki még mindig mélyen aludt a szobájában. Nem hibáztattam, sokáig voltunk fent előző éjjel, de vele ellentétben én egy szemhunyásnyit se aludtam.

Tekintetemet újból végigjárattam a hatalmas kerten, pár pillanatra megállapodva a medence fodrozódó vízén. Mindig is szerettem a vizet, talán úszhatnék pár hosszt, amíg Lando alszik.
A tefefonom halk pittyenése zavarta meg a gondolataimat, és az asztalon pihenő készülékre kaptam a szemem.

Mary: Na mizuuuu? Történt azóta valami? 😏

Természetesen mindenbe beavattam Maryt, miközben álmatlanul feküdtem újdonsült szobámban.
Üzenetére szemforgatással reagáltam, majd rögtön pötyögtem a választ.

Lily: Azon kívül, hogy ébren voltam egész éjjel, semmi. Ő még mindig alszik, pedig elmúlt 10 😅
Mary: Azta 😮 Azt hittem, élsportolóként már hajnalban talpon van.
Lily: Végülis szabadságon van.
Mary: Na és cukin alszik? 🤭
Lily: Mittudomén biztos.
Mary: Ne mondd, hogy nem lestél be hozzá!
Lily: Nem vagyok én olyan megszállott, mint te 😂
Mary: Még mindig azt mondom, hogy rá kéne menned 😏😏

Legjobb barátnőm válaszát látva kitört belőlem egy horkantással vegyített nevetés, és elkezdtem begépelni a választ, hogy "inkább most már neki kéne rám".

- Jó reggelt! - hallottam meg a hátam mögül Lando hangját, amitől úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből a telefont, és a lehető legmesszebbre csúszott tőlem a fényes kövön. Képernyővel felfelé, hogy biztosan meglássa a Maryvel folytatott beszélgetésem.
Nagyszerű.
Lando a legnagyobb természetességgel lépett a telefonom felé, lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta nekem.
- Nem tört össze, ha jól látom. - zártam le a készüléket, és vizsgáltam meg. - Köszi szépen!

- Hogy aludtál? - ült le mellém egy másik székre.
Haja kócosan meredt az égnek, látszott rajta, hogy most kelt, és nem is törődött vele, hogy milyen a külseje. Eközben én igyekeztem a legjobb formámat nyújtani, noha a napi minimális mennyiségű sminkemet elfelejtettem felkenni.
- Nem sokat aludtam az éjjel. - vallottam be neki, és ránéztem.
Vajon látta a megnyitott üzeneteket? Ha látta is, nem nagyon foglalkozott vele.
- Sajnálattal hallom. - húzta el a száját.
- Te viszont biztos nagyon jól aludtál, ha csak most keltél.
- Igen, végre sikerült egy kicsit pihennem. Nem nagyon engedhetem meg magamnak, hogy sokáig fent legyek, és utána sokáig aludjak. Jól esett most. - nyújtózott ki a székben. - Reggeli? - bökött fejével a ház felé.
- Még nem ettem, gondoltam megvárlak.
- Csúcs. Cuki vagy. - dobott felém egy mosolyt, majd beindult a házba.
Kijelentésétől nagyot dobbant a szívem, holott sejtettem, hogy csak úgy kiszaladt a száján, és semmi mélyebb értelmet nem kell keresnem a két szó mögött.
Titkon azért reméltem, hogy mégis.
- Jössz? - kiabált ki az üvegajtón túlról, mire nagy levegőt véve követtem őt a konyhába.

Muszáj volt lenyugtatnom magam valahogy, ha ép ésszel akartam kibírni ezt a két hetet a fiúval. Úgy gondoltam, az iránta kialakuló érzéseimet egy kicsit félre kell tennem, és hagynom kell, hogy ő maga tegyen lépéseket felém. Mindent a tudtára adtam előző nap, innentől rajta áll, hogy mit kezd a neki kitárt szívemmel. Vagy összetöri, akaratán kívül is, vagy épségben megtartja.

Nem volt időm túl sokat gondolkodni nem létező dolgokon, Lando ugyanis annyi programot állított össze, hogy alig tudtam felvenni a ritmusát.
Reggeli után nekivágtunk újra az erdőnek, elbújva a nap erős sugarai elől, ugyanis meglepően meleg volt a nyár ezen időszaka Angliában.

Folyamatosan sztorizgattunk, ahogy egyre beljebb jutottunk a fák között.
- Nem félsz, hogy eltévedünk? - fordultam a fiúhoz, miközben próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon ugyanezt a fát láttam-e húsz perccel ezelőtt is.
- Kisgyerek korom óta járok ide, ráadásul az internet is működik a telefonomon, szóval simán hazavezet a GPS. - mondta lazán.

Csendben folytattam az utamat a fiú nyomában, kihasználva minden pillanatát, hogy nincs semmi, amin aggódni kéne, nincs határidő, nincs idegesítő főnök, csak a szabad természet. A természet, és én. Úgy éreztem, meg kell örökítenem ezt a pillanatot, így elővettem a telefonom, hogy csináljak egy képet emlékbe.

Lőttem pár képet, majd megnéztem, hogy sikerültek. Ráközelítettem az első elkészült kép apróbb részleteire, és akkor vettem észre, hogy véletlenül Landot is sikerült lefotózni. Elmosolyodtam, ahogy kinagyítottam a baseball sapkás fejét, majd visszaengedtem a képet eredeti méretébe.

- Lily! - hallottam meg a fiú hangját távolról.
- Igen? - kiabáltam vissza.
Körbenéztem, de sehol nem láttam a fiút, amitől kezdtem kicsit kétségbe esni. Addig nézegettem azt a nyamvadt fotót, míg teljesen eltűnt a látóteremből.
- Lily merre vagy? - kiabált Lando.
- Fogalmam sincs. - kaptam a fejemhez, majd némi nyugodtságot magamra erőltetve indultam el egyenesen az ösvényen, amerre utoljára láttam a fiút.

Folyamatosan szólongattam, és ő is engem, a hangja is közelebbről hallatszott, azonban mégse találtuk meg egymást. Kezdtem kétségbe esni. Elővettem a telefonom, hátha ugyanúgy jó a lefedettség mint Landonál, és legalább az erdőből ki tudok majd jutni. Az internet elérhetőségét jelző 4G azonban hirtelen E-re változott, és a térkép teljesen lefagyott.
Nagyszerű.
- Lando! - szóltam hangosan a kihalt erdőben, azonban választ nem kaptam.
Nagyon csúnyán elkerültük egymást.
A telefonomat zsebembe süllyesztve indultam meg visszafelé, hátha csak egy másik úton jött, és majd összefutunk valahol.

Kezdtem teljesen kétségbe esni a tudattól, hogy eltévedtem egy vadidegen helyen, és a telefonom se működik rendesen. Újra előkaptam a zsebemből a készüléket, és kikerestem Lando számát. Ki se csengett. Idegesen tettem újra zsebre a készüléket, és hajamat gyorsan összefogva indultam tovább egyenesen.
Egyszer csak vége lesz ennek az átkozott ösvénynek.

Az idegesség és a kétségbeesés azonban kezdett eluralkodni rajtam, ahogy egyre hisztérikusabban szólongattam a fiút. Semmi válasz.
Apró faágak ropogtak a talpam alatt ahogy sietve rohantam végig az erdőn. Egyre homályosabban láttam körülöttem mindent a szemembe gyűlő könnyektől, és idegesen töröltem le az arcom.
- Lando az Isten áldjon meg, ez már nem vicces! - kiabáltam a kihalt erdőnek.

Meg kellett állnom egy percre, hogy vegyek pár mély levegőt, és rendezzem a gondolataimat. Nyugodtnak kellett volna maradnom. De nem voltam az.
És nem is csak az zavart, hogy eltévedtem egyedül egy tök idegen helyen, hanem, hogy elvesztettem Landot. A tudattól, hogy ő is bárhol lehet ezen a hatalmas helyen, ismét könnybe lábadt a szemem.

Ezúttal lassabban haladtam az ösvényen, benézve a fák közé is, hátha volt olyan idióta, hogy arra ment.

Mély levegőt vettem, mikor egy ismerős elágazáshoz értem, azonban nem tudtam felidézni, melyik irányból jöttünk.
- Lando, ha hallasz, csak annyit mondj, hogy jobbra, vagy balra! - kiáltottam. - Lando kérlek! - kiabáltam hangosabban, és egyre kétségbeesetten.

A futástól fáradtan rogytam le egy fa tövébe, és vettem pár mély levegőt. Arcomat a tenyerembe temetve vártam, hogy a heves szívverésem kicsit lelassuljon. Rég tombolt bennem ennyi adrenalin.

- Jézusom Lily! - hallottam meg Lando hangját közeledni.
A hang irányába kaptam a fejem, és láttam, hogy felém rohan a jobbra vezető ösvény felől. Felálltam újdonsült helyemről, és a fiú felé kezdtem rohanni. Kitártam a karom, hogy amint összetalálkozunk, magamhoz ölelhessem.

- A frászt hoztad rám. - morogta, miközben szorosan karjai közé zárt.
- Hova tűntél? - motyogtam bele a pólójába.
- Te hova tűntél? Mondtam, hogy kövess, erre eltűnsz!
- Úgy sajnálom. - szakadt ki belőlem újra a sírás, és még jobban hozzábújtam a fiúhoz. - Csak csináltam pár képet, és addig csodáltam ezt a hülye erdőt, amíg teljesen eltűntél. Próbáltalak megkeresni, de a telefonom se működött, és totál kétségbe estem, mert eltévedtem, és elvesztettelek, és nem tudom, mit kezdjek magammal, ha elveszítelek. - hadartam.
- Shh... Nyugodj meg! - simított végig hátamon.
- Tényleg csak egy pillanatra álltam meg, de amilyen szerencsétlen vagyok, persze, hogy lemaradtam tőled. - mondtam már-már hisztérikusan.
- Lily! - szólított meg, és vállaimat megragadva tolt egy kicsit távolabb magától, mire a derekára kulcsolt kezeim magam mellé hullottak. - Nézz a szemembe! - kérte kedvesen, mire könnyes szemeimet ráemeltem. - Nincs semmi bajom. Ahogy látom neked se, szóval megnyugodhatsz. De tényleg. Óvatlan voltam én is, na! - húzott újra ölelésébe.

Fejem a mellkasára döntöttem, hallottam szíve megnyugtató dobogását, amitől az én hevesen dobogó szívem is kezdett lenyugodni.
- Tényleg sajnálom. - suttogtam alig hallhatóan, azt hittem, meg se hallotta.
- Nincs baj. Csak nyugodj meg, kérlek! - mondta, miközben az idegességtől remegő kezem után nyúlt, és összekulcsolta ujjainkat. - Lassan indulhatnánk, éhen halok. - nevetett fel halványan, mire apró mosoly kúszott ajkamra.

Higgadtsága olyan megnyugtató volt számomra, hogy az iménti húsz perces rohangálásom ezer évvel korábbinak tűnt. Mintha megállította volna az időt.
Nem akartam elengedni ezt a pillanatot.
- Komolyan mondtam, Lily! - hámozta le újra a derekát ölelő karomat, és a kezemet fogva megindult a jobbra vezető ösvényen.
Elmosolyodtam, mikor lenéztem a kezeinkre, majd kérdőn pillantottam Lando felé.
- Így biztosan nem veszítjük el egymást, míg kiérünk. - mosolygott rám.

Landoval kézen fogva sétálni valami olyasmi dolog volt, amire tudatalatt nagyon vágyhattam. Az iménti kétségbeesett idegeskedésem mintha nyom nélkül eltűnt volna, a gombóc a torkomban felszívódott, és a szívem se az ijedtségtől vert a normálisnál kicsit gyorsabban.

Hüvelykujjammal aprót simítottam a kezén, majd hirtelen felindulásból megtorpantam. Lando meglepetten nézett hátra rám.
- Igen? - nézett kérdőn, amire válaszul csak lágy puszit nyomtam az arcára.
- Tudok rád várni. Bármikor, bármennyit. - szaladt ki a számon.
- Jaj Lily... - sóhajtott, és közelebb vont magához a derekamnál fogva. A kezét szorongató kezemet ajkához emelte, majd lágy csókot hintett rá. A lélegzetem is elakadt ezen tettén, tekintetem az ajkára siklott, és azt kívántam, bár ne csak oda adott volna puszit. Lassan engedte el kezemet, és simított végig a karomon, amitől jóleső bizsergés futott végig a testemen. Felnéztem csillogó tekintetébe, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy meg fog csókolni. Nem akartam kezdeményezni. Azt akartam, hogy ő tegye meg az első lépést. Azt a bizonyos lépést, amit én már megtettem tegnap, és ami őt látszólag hidegen hagyta.
Egészen eddig.

- Emlékszel, mit mondtam tegnap este? Hogy mit szeretnék?
- Nem mondtál semmit, csak megcsókoltál. - mondtam, tartva a szemkontaktust, mire lesütötte pilláit.
- Nem akarom elsietni. - mondta szégyenlősen. - Mert tényleg tetszel nekem Lily, de nem tudom, hogy készen állok-e.
- Nem kell sietni sehova. Ez nem olyan dolog, mint a busz, amit lekéshetsz. - mondtam, mire halkan felnevetett. - Várok rád, ameddig csak kell.
- De mi van, ha egy idő után megunod a várakozást? És mi van, ha találsz egy normális fiút, aki nem kockáztatja az életét a versenypályán?
- Hogy jön ez ide? - kérdeztem zavartan.
- Nem tudom, néha ilyeneken agyalok.
- Nem zavar, hogy autóversenyző vagy. Attól függetlenül, hogy én nem ismerem a sportot, tök menő dolognak tartom. Amúgy meg, nem kell normális fiú. Ha az kéne, egyáltalán nem állok veled szóba. - mondtam csipkelődve.
- Szóval azt mondod, nem vagyok normális? - bökött oldalba óvatosan, mire felnevettem.
- Nem én mondtam. - tettem fel védekezőn a kezeimet.
- De, ezt mondtad. - bökött meg ismét, mire én is visszaböktem.

Nevetve böködtük egymást az erdő közepén, folyamatosan azt szajkózva, hogy melyikünk a nem normális. Valószínűleg egyikünk se, és ettől még jobban kellett nevetnem.
- Oké, nyertél! - simítottam derekára a kezem, amitől ő is megállt a mozdulatban. - Már én is éhes vagyok, menjünk vissza! - léptem el a fiútól, aki kezem megragadva sétált tovább mellettem.
Tehát marad a kézfogás. - nyugtáztam magamban, és elnyomva a hatalmas mosolyomat sétáltam tovább a fiú mellett, a kezét szorongatva.