2019. augusztus

Izgatottan szálltam ki a kocsimból az erdőszéli teleknél. Landotól csak a koordinátákat kaptam meg, amiket beütöttem a telefonom gps-ébe. Akármilyen helyre elvezethetett volna engem, vakon bíztam benne. Az elmúlt napok telefonbeszélgetései kezdték elmélyíteni az ismertségünket, bármikor beszéltem vele, úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást.

Nyilvánvalóan barátkozott velem, és nyitott felém, ezért nem is küldtem neki túl egyértelmű jeleket arra, hogy én esetleg többet éreznék, mint barátság. Mert ez is jobb, mint a semmi. Olyan természetességgel kommunikáltunk egymással, mintha ezer éves barátok lennénk.

És mindez egy véletlen találkozásnak volt köszönhető, amikor még fogalmam sem volt, ki az a Lando Norris.

Napszemüvegemet a szemem elé tolva néztem fel az ismeretlen házra, melynek kapujában Lando ácsorgott. Szintén napszemüveget viselt, fekete pólóval és egy világos nadrággal. A szívem hevesebben kezdett verni, amint rávezettem tekintetem, és megláttam mosolyát. Biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem közömbös nekem, és nem is csak barátként tekintek rá. Úgy éreztem, hatalmas bajban találom magam, ha továbbra is így érzek iránta, miközben ő csak haverkodik.
Mosolyogva intettem neki, mire elindult az autóm felé, segíteni a csomagokkal.
- Szia Lily! - ölelt magához gyorsan, miközben visszaköszöntem neki, majd kikapta a kezemből a bőröndöm, hogy akkor inkább ő viszi tovább. Micsoda úriember. - Hogy utaztál?
- Tudva azt, hogy fogalmam sincs, hova jövök, kicsit feszélyezett, de amúgy nem volt semmi gáz. - nevettem fel.
- Gondoltam legyen egy kis izgalom. - mondta sejtelmesen.
- Bevallom, megleptél. Több szempontból is. - tettem hozzá, miközben beléptem Lando előtt a kapun, és a bejárat felé folytattam az utam. A környéken ez volt az egyetlen ház, igazi kis vidéki nyaralónak tűnt.

Az előtérben lepakoltam a táskám, a magammal hozott vékony kabátomat felakasztottam, és a zsebébe süllyesztettem a napszemüvegem. Landoval a nyomomban, aki szintén lepakolt, beljebb sétáltam a házban. Kívülről kisebbnek tűnt, azonban egy hatalmas nappalival egybekötött konyhában találtam magam. Végigsimítottam a kanapé puha anyagán, majd hátranéztem a fiúra.
- Ez a te házad? - kérdeztem.
- Nem, csak bérlem néha. Ha egy kicsit el akarok tűnni, vagy pihenni. Nincs messze az otthonomtól, ideális hétvégi ház.
- Nagyon szép. - járattam körbe a szemem a modern bútorok között, majd összetalálkozott a tekintetem a fiúéval.

Két lépéssel megszüntette a köztünk kialakult távolságot, és kérdőn nézett szemembe. Nem tudtam eldönteni, mire gondol, így ugyanúgy néztem vissza rá. Tekintete lesiklott ajkaimra, és nagyot nyelve szólalt meg.
- Nagyon tetszel. - nézett újra a szemembe, mire elmosolyodtam.
- Tényleg? Nem csak barátkozni akarsz?
- Akartam. De nem fog menni. - mondta, miközben egyre közelebb húzódott - Legszívesebben megcsókolnálak. - suttogta. Nem gondoltam, hogy ilyen intenzív lesz a viszontlátás.
- Tedd meg! - kértem halkan.
- Nem merem. - húzódott el kicsit, ezzel pedig még jobban kínzott. Vonzott, mint egy mágnes, és a közelségétől melegség áradt szét az egész testemben.

- Lando, nem érdekel, hogy alig találkoztunk személyesen. Kedvellek téged. - mondtam, és ujjaimat vállára vezettem, így érve el, hogy újra a szemembe nézzen. - Nem akartam neked ilyen hirtelen bevallani, de nem tudlak csak barátnak tekinteni. Rögtön megtetszettél aznap a paddockban. - mondtam, és a feltörő emlékek hatására elmosolyodtam. Ahogy belebotlottam a fiúba, és ahogy csillogó szemei rám néztek... Azóta is megbabonáz az a zöld szempár. Akár élőben, akár csak a képernyőn keresztül.
- Nem akarom kockáztatni, ami kialakult köztünk az elmúlt hónapokban. - vett egy mély levegőt, és visszalépett két lépésre tőlem. A szívem fájdalmasan dobogott, és úgy éreztem, el akarok tűnni. Nem ismertem őt eléggé, hogy tudjam, nem csak szórakozik-e velem.
- Mondd el, mi a baj! - kértem kedvesen.
- Menjünk sétálni, megmutatom a környéket.

Csendben lépdeltünk egymás mellett a délutáni napfényben, ami beszűrődött a fák lombjain át. Nem akartam erőszakos lenni, így kivártam, míg magától szólal meg, bármennyire is zavart a szótlansága. Nem nézett rám, és éreztem, hogy feszélyezve érzi magát, amitől csak még jobban elszomorodtam. Nem így terveztem ezt az egészet.

- Szeretnék bocsánatot kérni. - torpant meg az ösvényen, megállásra kényszerítve ezzel engem is.
- Egész pontosan miért is?
- A viselkedésem miatt. Nem akarok játszani az érzéseiddel. Egészen addig, amíg meg nem érkeztél, azt hittem, képes leszek barátként tekinteni rád. De azt hiszem, nem tudok. Én is kedvellek téged.
- Akkor mi tart vissza? - tettem felé egy bizonytalan lépést.
- Nem igazán van tapasztalatom a lányokkal. - túrt hajába feszengve, mire egy kicsit megkönnyebbültem.
- Nézd Lando, én nem akarok semmit erőltetni. Általában pont nem én vagyok az a fél a kapcsolatban, aki többet akar. Abszolút meg tudlak érteni.

- Sok barátod volt már? - kérdezte, miközben újra elindultunk az erdei ösvényen.
- Nem mondanám. Sok fiú tetszett, és akadtak is olykor udvarlóim, de nem volt olyan hű de sok, és többségüket nem is tartottam szimpatikusnak. Középiskolában volt egy fiú, akivel jártunk pár hónapot, aztán elköltözött a családjával Izlandra. - nevettem fel. - Kicsit szürreális. Azóta nem is hallottam felőle. Aztán az egyetemen is alakulgatott pár sráccal, de ők inkább valami laza kapcsolatra vágytak. Én meg nem vagyok ennek a híve. - mondtam kihangsúlyozva az utolsó mondatot, és lopva Landora pillantottam. Halvány mosoly jelent meg az arcán. - Viszont volt egy srác. Tavaly tavasszal. Egy közös kurzuson találkoztunk, és azonnal jóba lettünk. Többször is randiztunk, míg végül megkért, hogy legyek a barátnője. Boldog voltam vele, azt hiszem, ő volt az első, akit igazán tudtam szeretni. Aztán valami megváltozott. Fél évig voltunk együtt, a nyári szünet végén szakított velem. Körülbelül egy éve ilyenkor. Nem is tudom, nem éreztem semmit, én is így láttam jónak. Nem fáj azóta se, nem is gondolok rá. Szép időszak volt, nem haragszom, amiért véget vetett a kapcsolatunknak. Elhidegültünk egymástól, és az sem segített, hogy beadtam neki a derekam. Szerettem őt, de nem működött az se. Így hát logikus volt, hogy szakítunk.

- Szóval akkor te már...
- Igen, de csak vele. - sütöttem le a szememet zavaromban - Nem gáz, hogy te nem. Én is elmúltam már 19, amikor megtörtént. Nem az életkor számít.
- Persze, tudom. Szerintem én megvárom az igazit. Mármint, akit tényleg szeretek. A haverjaim folyton szívatnak, hogy fel kéne már szednem valakit valamilyen buliban, ahol könnyen adják magukat a lányok, de nem akarok összefeküdni akárkivel. Nem vagyok ilyen.
- Megértem, és szerintem sokkal jobb ez a hozzáállás, mint a "mindenkit meg akarok dönteni". - mutattam idézőjeleket nevetve, mire ő is elmosolyodott.
- Örülök, hogy ezt mondod. - nézett rám. - Na és, mit kell még rólad tudni, amit eddig nem árultál el?

- Hmm... Pedig sok mindent tudsz rólam.
- De még nem eleget.
- A kedvenc színem a narancssárga. Ezt talán még nem említettem.
- A McLaren is narancssárga. Véletlen volna? - nevetett.
- Nem papaya? - nevettem én is, mire legyintett, hogy "tökmindegy", így inkább folytattam azzal, ami hirtelen eszembe jutott. - A szüleim eredetileg gyógyszerésznek szántak. De épp annyi közöm van hozzá, mint az autóversenyzéshez.
- Neheztelnek rád, amiért riporter szeretnél lenni?
- Nem igazán. Rögtön tudták, hogy nem fekszik majd nekem az egészségügy, mikor a suliban sírva rohantam ki a biológia szakkörről. Nem is emlékszem, mi volt az oka, olyan nyolc éves lehettem, de örök trauma volt, mert sose szerettem a természettudományos tárgyakat. Ellenben Mary... - legyintettem.
- Nagyon jó barátok vagytok, ez feltűnt.
- Sok mindent elárul, hogy engem vitt a nyeremény jegyekkel a paddockba. - sandítottam Landora, valamiféle reakciót remélve, de csak az utat figyelte - És hát együtt lakunk.
- Tényleg, ezt akartam is kérdezni, hogy miért költöztetek össze?
- A kisvárosban, ahol felnőttünk, nincs túl sok lehetőség. Így amikor kiderült, hogy mindkettőnket Londoni egyetemre vettek fel, egyértelmű volt, hogy beköltözünk a városba. A lakást egyébként a nagybátyámtól örököltem, így nem kell rá olyan sokat költeni.
- Oh. Sajnálom a nagybátyádat.
- Régen történt, ne is beszéljünk róla. - legyintettem, ahogy az emlékek kezdtek bekúszni a szemem elé. - Egyszer talán mesélek róla.
- Nem akartam érzékeny pontra tapintani. - mondta feszengve.
- Semmi baj, nem tudhattad. Különben is én hoztam fel. Na és... - próbáltam terelni a témát. - Te hogyhogy egyedül laksz?

- Viszonylag hamar elköltöztem otthonról, a versenyek és az életvitelem miatt. Eleinte pár barátommal laktam együtt, aztán úgy döntöttem, hogy szeretnék teljesen önálló lenni. Ezért költöztem a házba, ahol most lakom.
- Nem vagy néha... Magányos?
- Nincs időm magányosnak lenni. Vagy versenyen vagyok, vagy edzek, vagy streamelek, ilyenek. Mindig van mit csinálni.
- Ó igen, belenéztem múltkor az egyik élő adásba. Bocs, hogy ezt mondom, de nekem nem túl izgi nézni egy srácot, aki mindenféle lövöldözős játékkal játszik. - nevettem fel.
- Hé! A Call of Duty igenis vérre menő küzdelem. - sértődött meg látszólag, de a mosolya elárulta, hogy jót szórakozik ő is a kijelentésemen.
- Persze, hogy az, nyilván. - nevettem.
- Elmehetnénk valamerre kocsival is. - váltott témát. - Akarod vezetni az autómat?
- Azt a full menő McLarent, ami kint parkol a garázs előtt? Rám mered bízni?
- Hát most, hogy mondod...
- Majd kitaláljuk, hogy mit csináljunk. Végtére is, van még két hetünk. - néztem a szemébe.
- Így van, két hét szabadság. - nézett vissza rám mosolyogva.

Egészen sötétedésig kint maradtunk, és csak akkor vonultunk vissza a házba, mikor már kezdett egészen hűvös lenni, és éhesek is voltunk a délutáni erdei túrától.

A kérdés, amit viszont nem mertem feltenni, egyre csak közeledett. Hol, és hogy fogok aludni. A szívem persze annak örült volna, ha Lando mellett, de tudtam, hogy a félénk fiú ezt magától biztos nem ajánlja fel, ezért inkább nem is forszíroztam, hanem türelmesen vártam. Ahogy az előtérben pihenő csomagjaim is, készen arra, hogy valahol kipakoljam őket.

- Rendeltem pizzát. - ült le mellém a kanapéra Lando, és a kezemben tartott telefonomra sandított.
- Csak Maryvel beszéltem. Kíváncsi volt, mit csináltunk ma.
- Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy idehívtalak. - fordult felém, és megtámaszkodott a kanapé támláján. Furcsán néztem rá a hirtelen jött témaváltás miatt.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Vagy talán megbántad, és mégse velem szeretnéd tölteni a szabadidődet? Mert megértem, és elfogadom, és nincs olyan késő, akár... - hadartam kínosan, mire megragadta a kezemet. Érintésétől elakadt a lélegzetem, és megszólalni se tudtam, csak néztem a kezemet szorongató kezét.

- Egy kicsit össze vagyok zavarodva. - mondta, miközben hüvelykujjával köröket rajzolt kézfejemre. A szívem még egy ütemet kihagyott, ahogy közelebb húzódott.
Reménykedtem benne, hogy most megteszi, amit koradélután elszalasztott.
- Csak próbáljuk meg! - húzódtam én is közelebb - Aztán ha nem érezzük azt, amit kell, még mindig lehetünk barátok. - mondtam ki a fájdalmas szavakat. Nem akartam a barátja lenni, de elveszíteni se akartam őt.

Ujjait az arcomra vezette, végigsimítva a szemem alatt, mire ráemeltem a tekintetem. Amint találkozott az övével, a szívem heves dobogásba kezdett, és zavaromban beharaptam az ajkam, amitől Lando szemei lesiklottak a számra.

Gyengéden közelített felém, két keze közé fogva az arcomat, míg az én karjaim akaratlanul is a nyaka köré fonódtak. Homlokát az enyémnek támasztotta, éreztem, hogy nem meri megtenni. De miért nem?

Úgy döntöttem, nem várok tovább.

Lágyan érintettem ajkaim az övére, és az érzéstől, ami hatalmába kerített, hirtelen felforrósodott körülöttem minden. Kezeim lecsúsztak, és megmarkolták pólóját, így húzva közelebb magamhoz. Lando a hajamba túrt, amin felbátorodva tovább folytattam a csókot. A gyomrom liftezett, ahogy ajkaink lassú táncot jártak egymással, és egyre csak az járt a fejemben, hogy ezt az érzést nem cserélném el semmire se.

Egy utolsó puszit nyomtam a szájára, majd mélyeket lélegezve engedtem el a fiú pólóját.
- Hú... - nyögte ki Lando, és a szemembe nézve figyelte a reakciómat.
- Nem lehetünk barátok.
- Ez állati volt, te jó ég! - vett egy mély levegőt, és eltűrte a szemébe logó göndör tincseit.
- Nagyon jól csókolsz, Norris. - mondtam incselkedve.
- Tényleg? Azt se tudom, hogy kell. - nevetett fel kínosan.
- Megpróbáljuk még egyszer? - néztem félve a szemébe.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e.
- Élvezted, nem? Miért ne csókolózhatnánk, ha mindkettőnknek jó volt?
- Biztosan ezt akarod? - hajolt közel hozzám. A heves szívverésemből biztosan tudtam, hogy ezt akarom. És ennél sokkal többet is, de az egyelőre elképzelhetetlen volt.
- Te mit szeretnél? - fordítottam vissza a kérdést.
- Ezt. - hajolt ajkaimra, és ölelt magához egyszerre - Csakis ezt.
- Tetszik az ötlet. - mondtam, és arcán végigsimítva ismét megcsókoltam a fiút.