2020. január 1.

Egy hideg érintést érzek a nyakamon.
Valaki magához húz.
Szorosan tart, amitől kellemetlenül érzem magam.
Nem ismerem a karokat, amik ebben a kényelmetlen ölelésben tartanak.
Próbálom jobban megnézni az engem szorító férfit, de mintha nem is lenne arca.
Hirtelen sötét lesz.
A karokat már nem érzem magam körül, mégis elfog a rettegés, hiszen a sötétben nem látok semmit.
Körbefordulok, de mintha a semmiben mozognék.
Női nevetést hallok a hátam mögül, és a hang irányába kapom a fejem.
Még mindig nem látok semmit, csak a felém közelítő léptek hangjából tudom, hogy a nő velem szemben van.
Egy fegyvert kap elő, amit a mellkasomhoz szorít.
Nem kapok levegőt.
Meg fogok halni.
A sírás kerülget, az egész testem remeg.
Lépéseket hallok több irányból is, majd egy ajtó nyitódását.
Gyér fény szűrődik be rajta, így meglátom a mellkasomhoz szegezett fegyvert.
A másik felén pedig egy ismerős arcot.
Mary.
Tekintete üres, mintha csak robot lenne.
- Lépj az ajtóhoz! - utasít.
A hangja nem az övé.
Meg sem mozdulok, mindenem remeg.
Szólni akarok, de hiába nyitom ki a szám, nem jön ki rajta hang.
- Azt mondtam, lépj az ajtóhoz! - szól hangosabban.
Még ha engedelmeskedni akarnék, akkor se tudnék.
A lábaim nem mozdulnak.
Mint mikor megláttam őket Landoval.
Ketten megragadják a két karom és az ajtóhoz húznak.
Egy hatalmas épület tetején vagyok.
Az ajtón túl csak a végtelen semmi.
Rémülten nézek vissza Maryre.
A fegyvert felém tartva lép közelebb.
- Ugorj!
A szívem egyre durvábban dobol a mellkasomban.
El se hiszem, hogy azt kéri, ugorjak le egy hatalmas épület tetejéről.
- Ugorj, vagy lelőlek! Mindenhogy meghalsz, de dönthetsz!
Rémülten kapom a kezem a szám elé.
Az ajtón túl állok.
Csak egy kis perem választ el a zuhanástól.
Ezt a helyet már ismerem.
Magam mögé nézek.
Eddig sose láttam ott semmit.
Mary fegyverrel a kezében néz vissza rám.
Nagy levegőt véve vetem le magam a mélybe.
Zuhanok.
De nem érek földet.
Ahogy eddig se.

Levegőért kapkodva néztem körül a szobámban. A nap gyenge sugarai bevilágítottak az ablakomon, ahogy lassan már a nap közepe felé jártunk.
Pislogtam még párat, mire teljesen visszatértem a valóságba.

Pár órát aludtam csak miután hajnalban hazaértem a mekizésből, ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy a lakásban találtam Maryt az új barátaival.
Egyszerűen pocsékul voltam.

A borzalmas rémálmom közel fél év után újra lecsapott, ráadásul az eddigi legdurvább módon.
De mégis miért?
Halványultak az emlékeim, ahogy egyre inkább próbáltam felidézni, mi történt az ugrás előtt.
Az is lehet, hogy nem Mary volt a fegyveres nő.

Megráztam a fejem, és a telefonom után nyúltam. A WiFire csatlakozva megérkeztek a szokásos instagram értesítések, amiket figyelmen kívül hagytam, majd megnéztem az üzeneteimet.
Nem titok, hogy leginkább Landotól vártam bármiféle életjelet, de mivel még mindig nem jelentkezett, inkább én írtam egy "Jól vagy? Hívj fel!" üzenetet, de az egyelőre nem vált olvasottá. Biztos voltam benne, hogy még mindig alszik, hiszen akkor is aludna, ha csak egy szimpla buli lett volna a tegnapi.

Will és még Brooklyn is üzentek, hogy érdeklődjenek a hogylétem felől. A tudattól, hogy legalább két embert érdeklek, kicsit jobban éreztem magam, majd visszaírtam mindkettőnek, hogy kicsattanni nem fogok, de már nem vagyok olyan pocsékul mint az éjjel.

Összeszedtem magam annyira, hogy lefürödjek és megmelegítsem az előző napról maradt ebédet. Régen voltam már ennyire egyedül ebben a lakásban, így a tévét bekapcsolva csináltam egy kis háttérzajt, hogy kevésbé legyen olyan nyomasztó a lakásban uralkodó csend.

Délután fél kettő körül jött az üzenet Marytől, hogy nemsokára jönnek a cuccaiért. Nem akartam találkozni se vele, se a barátaival, így amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem elfogadható utcai ruhába, és a kabátomat magamra kapva hagytam teljesen üresen a lakást. Nem írtam meg neki, hogy nem leszek otthon, csak hogy jöjjön amikor akar. Nem gondoltam, hogy a barátai esetleg kárt tehetnek a dolgaimban, de a biztonság kedvéért azért kulcsra zártam a szobám ajtaját is.

A közelben lévő parkba indultam a csípős januári időben, és a telefonomat a fülemhez emelve hívtam Landot.
Nem vette fel, amitől ismét elfogott az aggodalom. Egyáltalán nem akartam se zaklatni, se megijeszteni magam, de azért kezdett aggasztani, hogy több mint a nap felét átaludta. Írtam a haverjainak is egy-egy üzenetet, hogy ha tudnak valamit a srácról, legalább írják meg, de egyelőre tőlük se kaptam választ.
Igazán megbízható bagázs.

Elértem a kis tóhoz, ami a mínuszokban teljesen befagyott. Egy kóbor kiscica egyensúlyozott rajta a parttól nem messze, és odalépve hozzá levideóztam, hogy megmutassam...
Mégis kinek tudnám megmutatni?
A videót megnézve a lassan lépkedő cicáról, rányomtam az instagramra és kiposztoltam a történetembe.
A 80-90 ember között nagy valószínűséggel ott lesz az az egy, akinek küldtem volna, ha még barátok lennénk.

Közelebb lépkedett hozzám a macska, és leült a lábam mellé. Lehajoltam, hogy megsimogassam, és rögtön belesimult a tenyerembe a kis cukiság.
Mindig is szerettem a macskákat, jobban mint a kutyákat, így még egy kis ideig a kiscica társaságában maradtam, aki aztán követett egy padig.
Hideg volt ugyan a fa, de a kabátomat magam alá gyűrve kevésbé érződött. A macska felugrott mellém, úgy tűnt, neki nem hideg a pad lapja, és elnyújtózott mellettem.
Ismét megnéztem a telefonomat, hátha jött új értesítés, de csak George írta meg, hogy tegnap hazavitte Landot, azóta nem tud róla ő se semmit.

A gondolataimba merülve görgettem az instagramot az általam követett oldalak szilveszteri bulis képeire egy-egy szívet nyomva.
A @whoislilyjones nevű oldal gyanúsan csendben volt, pedig a napokban állandóan posztolt rólam valamit, amit éppen megsúgott neki valaki. Egyre többen tudtak a kapcsolatunkról, szóval már meg se lepődtem, hogy nyilvánosságra került egy-egy információ. Kezdtem hozzászokni, hogy napi beszédtéma lettem a rajongók között, és egyre jobban belejöttem ezek ignorálásába is.
A nevemmel ellátott rajongói oldal pedig csak olyan képeket közölt rólam, amiket a barátaim instagram oldalán talált. Kérte ugyan, hogy követhessen, de nem fogadtam el. Elvégre egyáltalán nem voltam híresség, akiért rajongani kéne.
    

Már vagy egy órája ültem kint a padon, nézve az éppen arrafelé sétáló embereket, akik velem együtt ugyanilyen mazochisták, hogy a legnagyobb hidegben is képesek a szabad levegőn lenni.
- Szia! - köszönt egy ismerős hang hátulról, majd levágta magát mellém a padra, amitől az eddig békésen szendergő macska leugrott a földre.
- Szia Will! - néztem továbbra is a macskára.
- Bocs, hogy megijesztettem a barátod! - nevetett fel, mire a macska egy ásítást követve komótosan otthagyott minket.
- Még el is üldözted szegény cicát. Mit keresel itt? - szaladt össze a szemöldököm.
- Láttam a történeted instagramon. - vont vállat - Gondoltam, nem hagylak egyedül.
- És ha nem vagyok egyedül?
- A macskára gondolsz? Láthatóan ő is itthagyott.
- Marha kedves vagy. - fontam keresztbe a karom.
- Nem amúgy... Kerestem a pasidat, hogy mi van vele, de nem válaszolt.
- Meg lennék lepve, ha neked visszaírna, nekem meg nem. George szerint jól van.
- Te meg aggódsz. Miért nem hívod fel?
- Szerinted nem hívtam fel, nagyokos?!
- Jó bocs... Átutaztam az egész várost, lehetnél kicsit kedvesebb.
- Nem kértem, hogy gyere ide!
- Lily! Ne dobd be a durcát!

Makacsul kerültem a tekintetét, a cicát szuggeráltam, aki megtalálta új áldozatát egy kislány és az anyukája személyében.
- Értem, akkor nem beszélgetünk. - szólt Will.
- Neked nem fura ez a szitu? Mikor is találkoztunk utoljára? Júniusban?
- Tegnap a buliban. - nevetett fel - Mi bajod van azzal, hogy idejöttem?
- Most komolyan, mit szeretnél Will? Brooklyn szerint még nem vagy túl rajtam.
- És mégis Brooklyn kicsoda, hogy ilyeneket állítson?! Mégis honnan... - harapta el a mondat végét, ahogy a szemembe nézett.
Nem folytatta a mondatot, mire lemondóan sóhajtottam.
Lehet ez a nap még rosszabb?!

- Hadd magyarázzam meg! - szólalt meg halkan, mire bólintottam, hogy tegyen úgy - Szóval - fújta ki a levegőt - Túl vagyok rajtad. Nem vagyok beléd szerelmes, meg semmi ilyesmi, csak hiányzik, hogy együtt legyünk. - mondta, mire furán meredtem rá - Amikor még nem jártunk, hiányzik az az időszak. Amikor random találkoztunk a suliban, beszélgettünk, moziba jártunk... Ilyenek.
- Will, akkor randiztunk.
- Oké, de lehetnénk megint barátok.
- Nem igazán voltunk barátok. - szaladt össze a szemöldököm.
- Megpróbálhatnánk. Most is én vagyok itt, és nem más.
- Mint mondtam, nem kértem, hogy gyere ide. Egyedül akartam lenni, főleg, hogy Mary éppen most költözik ki...
- Basszus, ennyire elfajult a dolog?
- Ő döntött a költözés mellett, szerintem már egy ideje tervezte. De egy percig se marasztaltam, főleg azután, hogy...
Nem folytattam a mondatot. Will azon kevesek közé tartozott, aki tudott a rémálmaimról. Nem vele akartam megosztani, hogy új részletek derültek ki az álomból, de úgy éreztem, megbízhatok benne.

- Emlékszel még a rémálmomra? A zuhanásra.
- Persze, hogy emlékszem, sírva ébredtél mellettem, borzasztóan megijedtem.
- Nem csak te ijedtél meg. Sőt, ma újra ezt álmodtam. Legutóbb Landoval voltam, mikor megtörtént, előtte veled, most meg totál egyedül... Annyira kiszámíthatatlan, és nem tudom, hogy tudnék tőle megszabadulni.
- Ha ez segít, velem bármikor beszélhetsz róla. Vagy bármi másról, és nem csak azt, hogy éppen mivel akar ágyba vinni a pasid. - nevetett fel halványan.

- Azt nem felejthetnénk el?! - fogtam a fejem.
- Ó dehogy. Örökké szívatni foglak vele. - nevetett.
- Ne bánts már! - nevettem fel.
- Eszemben sincs bántani téged. Történt most valami más is a zuhanáson kívül? - komolyodott el.
- Történt. - vettem mély levegőt - Már csak halványan emlékszem, de Mary volt az, aki kényszerített, hogy ugorjak le az épület tetejéről. Fegyvert fogott rám.
- Hogy micsoda?! - nézett rám döbbenten - És szerinted a szarkavarás miatt lehetett?
- Elképzelhető. Amikor rámászott Landora, az olyan volt, mintha letaszított volna valahonnan. Mintha szó szerint hátba szúrt volna.
- Sose gondoltam volna, hogy ez történhet veletek.
- Hát Will, én se. - vontam vállat.
- Kicsit jobban vagy azért? - nézett a szemembe.
- Igen, köszönöm. - mosolyodtam el.
- Na, ez az a mosoly, amit hiányoltam. - vigyorodott el ő is - Megígéred, hogy írsz néha?
- Meg. - bólintottam.
- És találkozunk is?
- Persze.
Will jó srác, amióta ismerjük egymást mindig is jóban voltunk, attól függetlenül, hogy volt köztünk egy kis ez meg az. És talán egyetlen ember biztosan lesz, akire bármikor számíthatok.
- Kezet rá! - nyújtotta felém a kezét, amit elfogadva erősen megráztam.
Állt az alku.

Sétáltunk még pár kört a parkban, aztán hazaindultam egyedül. Will a metró felé vette az irányt, én pedig a szokásos métereket gyalog megtéve értem a házam elé. A kódot beütve az ismerős zizegést meghallva löktem be magam előtt a nehéz ajtót, majd a postaládához léptem, hogy kivegyem belőle a Mary által otthagyott kulcsokat. Egyetlen cetlit írt hozzá, amelyen ez állt: "Elvittem mindent, ami az enyém, kérj nyugodtan új kapukódot, nem tervezek visszajönni."

A cetlivel a kezemben néztem magam elé. Egy héttel ezelőtt még semmit sem sejtettem arról, hogy páros lábbal készül belém rúgni. Egy héttel ezelőtt még azt gondoltam, hogy az életem egy közel tökéletes folyó medrében folyik.

Összegyűrtem a papírt, és a bejáratnál elhelyezett kis szemetesbe dobtam, majd a kulcsokat kiszedve a postaládából elindultam felfelé a lépcsőn. A lift ugyan működött, de túlságosan is feszített belülről az idegesség, hogy képes legyek arra várni, hogy felzötyögjön velem a harmadikra.

A postaládából kivett kulccsal nyitottam ki az ajtót, és rögtön vissza is akasztottam oda, ahonnan két éve vettük le. Azon kezdtem agyalni, hogy keressek-e új lakótársat, vagy maradjak-e egyedül.
Egy idegennel nem szívesen osztottam volna meg a nagybátyám lakását, de egyetlen ismerősöm se jutott eszembe, aki esetleg új otthont keresett volna, vagy el akarna költözni a szüleitől. A logikus opció Will lett volna, a város másik felén lakott a szüleivel és a testvéreivel, de azért annyira még az én agyam se borult el, hogy összebútorozzak a volt barátommal.
 

Az amúgy is rendben lévő szobámban próbáltam még nagyobb rendet tenni, amikor a telefonom képernyője hirtelen felvillant egyetlen rezgés kíséretében.
Lando üzenetet küldött.
Este hat órakor.
"Beszélhetünk?- ennyi állt az üzenetben. Se egy "szia", se egy "jól vagyok, kösz, hogy kérded".
Visszaírtam neki, hogy természetesen, és vártam, hogy megcsörrenjen a telefon. Ehelyett azonban a neve mellett három pötty jelent meg, és hitetlenül megráztam a fejem.
Komolyan írásban akarja megbeszélni?!

"Akkor jó, mert kint állok az ajtó előtt."
A szemöldököm felhúzva nevettem el magam, majd kisétáltam a szobámból.
Az ajtót szélesre tárva engedtem be magam mellett Landot, mindenféle romantikus köszönést nélkülözve.
Ő is, és én is tudtam, hogy valami nincs rendben.

A szívem egy pillanatra összefacsarodott ahogy a fiú kabátját levéve meredt a felakasztott kulcsokra.
- Ma délután költözött ki.
Nem kérdezte, de tudtam, hogy rá akar kérdezni. Mary kulcsai sose voltak a helyén.
- Úgy sajnálom, Lily. - szakította el tekintetét a kulcsokról.
- Nem kell, nem a te hibád.
- Mégiscsak a legjobb barátnőd.
- Már nem. - vontam vállat - Kérsz valamit inni? Teát, vizet?
- Nem, köszi. - lépett be a nappaliba.
Először hezitált, hogy leüljön-e a kanapéra, látszott rajta, hogy feszélyezve érzi magát. Közel sem mozgott annyira otthonosan a lakásban mint 24 órával azelőtt.

Végül aztán helyet foglalt, és követve őt leültem nem túl közel, de nem is túl messze.
- Mi volt veled egész nap? - kérdeztem a tekintetét keresve.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak fel, de őszintén szólva eléggé szégyellem magam. Alig emlékszem valamire. - húzta el a száját.
- Hát... Én emlékszem pár dologra.
- Nézd Lily, szörnyen sajnálom. Amikor Mary megkért, hogy üljek le velük inni, én nem tudtam, hogy bármit is akar kezdeni velem. Az se tűnt fel, hogy piát kevert a normál italomba... Csak arra emlékszem, hogy röhögtünk valamin, meg beszélgettünk, aztán valaki kiabált... Innentől képszakadás. Max mesélte el, hogy mi történt pontosan.
- Nem is akartad lerázni Maryt? Nem gondoltad, hogy akár velem is tölthetnéd az év hátralevő részét?
- Őszintén szólva nem mertem. - tette fel védekezően a kezeit.
- Mit, nemet mondani valakinek?!
- Nemet mondani a legjobb barátnődnek. - hangsúlyozta ki.
- Mert?! - csattantam fel.
- Mert mi van, ha valami olyat mond rólam, ami miatt szakítani akarnál. - mondta, mire összezavarodva néztem rá - Nem akartam, hogy az legyen, hogy nem jövök ki jól vele. Említetted, hogy simán szakítasz a pasiddal, ha nem szimpatikus a barátaidnak.
- Mi van?! Te jó ég, azt akkor mondtam, amikor még nem ismertük egymást rendesen. - fogtam a fejem - Totál félreértetted.
- De honnan tudtam volna?
- Mondjuk úgy, hogy kérdezel, meghallgatsz és figyelsz rám? Azt úgy értettem, hogy ha egyszerűen képtelenek elviselni egymást a legjobb barátaim és a pasim, akkor esetleg képes lennék szakítani. De könyörgöm, semmi ilyesmiről nem volt szó. Ráadásul azokkal a lányokkal, akikkel Mary tegnap volt, soha életemben nem találkoztam. Nekik aztán végképp nem kellett volna megfelelned.
- Szóval akkor elszúrtam? - kérdezett vissza bátortalanul.
- Kicsit... - néztem a szemébe - Hacsak nem jelentett valamit az a majdnem csók.
- Ha jelentett volna bármit is, most nem ülnék itt. És valószínűleg emlékeznék is rá.
- Úgy szeretlek, nem akarlak elveszíteni.
Közelebb húzódtam hozzá, és szoros ölelésbe vontam.
Azonban a gombóc a torkomban csak nem akart elmúlni, még mindig ott motoszkált bennem a bizonytalanság.

- Mi lenne, ha elutaznánk a hétvégén? - kérdezte - Csak mi ketten.
- Ráérek. - vontam vállat.
- Még ennél is jobban megismerhetjük egymást. Szerintem pont erre van szükségünk.
- A nyaralóban? Vagy valami más terved van?
- Holnap felhívom a tulajt, hogy szabad-e a hétvége. De most rohannom kell. - nyomott puszit a fejemre, és felállt a kanapéról.
- Ez aztán a gyors békülés. - lepődtem meg.
- Max lent vár a kocsiban. Kértem, hogy várjon meg, hátha rosszabbul alakulnak a dolgok.
- De jobban alakultak, mint vártad, nem? - álltam fel vele szembe.
- Biztos nem haragszol rám?
Ujjaival végigsimított arcomon, hogy aztán két keze közé fogja arcomat.
- Rád éppenséggel nem. Csak nagyon aggódtam.
- Minden rendben van. Lesz. - javította ki magát.
Halványan elmosolyodott, és gyengéd puszit nyomott a számra.

Nem búcsúzkodtunk sokáig. Hagytam, hogy Lando lesiessen a rá váró barátjához, pedig akár meg is kérhettem volna, hogy maradjon. De valamiért úgy éreztem, hogy most jót tesz, ha egy kicsit külön vagyunk, hogy aztán még inkább élvezhessük a közös hétvégét.
 
 

A telefonom csörgésére lettem figyelmes vacsora közben, és Brooklyn nevét meglátva a kijelzőn összeszaladt a szemöldököm.
- Szia Brook! Mizu? - szóltam bele furán a készülékbe.
- Ah, felvetted, szuper! Az egész életemet végigtelefonáltam, és az jóóó sok név a telómban.
- Bajban vagy? - ijedtem meg egy pillanatra.
Furcsa zenét hallottam a háttérben, és mintha kiabáltak is volna. Mivel nem ismertem Brooklynt régóta, sőt tulajdonképpen csak pár órája, a legegyszerűbb az volt, ha nem teszek fel túl személyes kérdéseket. Főleg nem azzal kapcsolatban, hogy mégis miért üvöltötte valaki azt, hogy "nem én engedtem ki a kígyót, magától jött ki a zárt terráriumból".

- Ja neeeem. Csak kicsit. Hé, ne bántsd Lewist, csak tedd szépen vissza, ahonnan kivetted! - kiáltotta valakinek.
Elképzelésem se volt, vajon mi történhet a vonal másik végén.
- Bocsi, csak a haverom meg akarta nézni a kígyóm, és valahogy, nem tudom hogy, megszökött. - mondta olyan hangsúllyal, miszerint biztos benne, hogy a haverja vette ki a terráriumból az állatot.
- Te Lewisnak hívod a kígyót? - kérdeztem visszafojtott nevetéssel.
Az meg sem lepett, hogy kígyót tart háziállatként.
- Aha. De nem emiatt hívtalak. Vagyis részben. Nem tudsz véletlenül egy kiadó lakást? Mondjuk úgy azonnali költözéssel?
- Öhm, hát így hirtelen nem, de...
- Ja gondoltam, csak mondom megkérdezem.
- Valami baj van a mostani lakásoddal?
- Mondjuk úgy, hogy a főbérlőm szeretné, ha új lakást keresnék. Kiderült, hogy nem támogatja a mini állatkertemet, főleg mióta Lewist is magamhoz vettem. Pedig mindegyik vagy ketrecben vagy terráriumban van.
- Öö... Hány állatról lenne szó? És mennyire egzotikusak?
- Van egy cicám, őt még engedélyezte a beköltözéskor, két kaméleon, három hörcsög, két tengerimalac és a kígyó.
- Hűha, ez nem kevés állat. Hát komplett lakást nem tudok, de nálam van egy szabad szoba. - mondtam ki meggondolatlanul.
Nem is ismerem ezt a lányt, ráadásul hüllőket tart otthon.
Még csak halaim se voltak soha, most meg felajánlottam, hogy költözzön be egy rakat állattal...

- Komolyan? Te jó ég, nagyon rendes vagy! Jövő hét végéig kaptam haladékot, addig ki kell költöznöm.
- Amíg nem találsz egy megfelelő lakást neked és az állataidnak, addig tiéd lehet a szoba.
- Úristen, köszönöm! Hétfőn esetleg átcuccolhatok? - lelkesedett.
- Persze, akár segíthetek is.
- Jaj dehogyis, majd a tesóim szépen mindent elintéznek. Hoznak költöztető kocsit meg minden.
- Az klassz, de mennyi cuccod van összesen? - ijedtem meg egy pillanatra.
- Jaa nem sok. Béreltem már egy raktárt, a bútoraimat odaviszem. Meg gondolom egy csomó másik cuccot is, ha neked egy full extrás lakásod van.
- Nem full extrás, de minden van, amire szükség lehet. Nyugodtan költözhetsz, amúgy is azon gondolkodtam, hogy mi legyen azzal a szobával, most hogy Mary lelépett.
- Tudom, hogy ez nagyon váratlan és nagyon fura, tekintve, hogy alig ismerjük egymást, de tényleg nagyon hálás vagyok neked. Millió ismerősöm van Londonban, de persze amikor segítség kell, felszívódik mind.
- Segítek, ahol tudok. - mosolyodtam el.

Megbeszéltünk még pár részletet a költözésről, illetve hogy a hétvégén ne számítson rám, mert két nap múlva úton leszek Landoval. Meglepően jól megértettük egymást Brookkal, bár azért volt bennem némi félsz a beköltözésével kapcsolatban. Főleg az állatait tekintve, de amíg zárva tartja őket (a macskát kivéve), addig talán nem lesz baj.

Amilyen gyorsan egyedül maradtam a lakásban, olyan gyorsan kaptam új társaságot.

Méghozzá nem is egyet.

__________

𝙰 𝚔ö𝚟𝚎𝚝𝚔𝚎𝚣ő 𝚛é𝚜𝚣 𝚟á𝚛𝚑𝚊𝚝ó 𝚖𝚎𝚐𝚓𝚎𝚕𝚎𝚗é𝚜𝚎 𝚜𝚣𝚎𝚙𝚝𝚎𝚖𝚋𝚎𝚛 𝚔ö𝚣𝚎𝚙𝚎.