BEFEJEZŐ RÉSZ

A nyárzáró fesztiválon az emberek közt sétálva igyekeztem minnél közelebb jutni a színpadhoz, bár ez nehéz feladat volt. Hiába lógott VIP jegy a nyakamban, olyan sokan álltak az utamban, hogy csak aprókat tudtam lépni, mert vagy meglöktek, vagy ráléptek a cipőmre, amit nagyon nem szeretek, ezért a kezemmel mindig letöröltem. A fiaim helyett is ideges voltam, hiszen az ÉN dalomat fogják ma este előadni, ez pedig elég okot adott az aggodalomra. Rosenak írt dal egyszerre szomorú, de gyönyörű és valóban nyárhoz illő hangulata van, viszont kételkedtem abban, hogy vajon elég jó-e. Rengeteg dolog történt velem és körülöttem, ezért még mindig nehezen fogtam fel, hogy a két fiam ma éjszaka színpadon fog énekelni. Én tisztán emlékszek a dal minden szavára, ezért engem nem fog meglepetésként érni, viszont ahogy teltek a percek, egyre jobban izgultam. Miután sikerült megtalálnom Saraht és Nathan barátnőjét, melléjük álltam és az üres, megvilágított színpadot fürkésztem. A gondolataim egymás után cikáztak. Vajon tetszeni fog az embereknek? Tetszeni fog a dal, amit én írtam? Vajon milyen lesz a két fiamat színpadon látni? Millió kérdésem lenne, de csak szaporán vettem a levegőt, hogy legyűrjem a gyomromban keletkezett kellemetlen görcsös idegességet. A tenyeremre pillantottam, ami szintén fénylett az izzadságtól. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen érzéssel tölt el, hogy színpadon láthatom a két fiamat, hirtelen nem tudnék rá válaszolni. Egyszerre félek és izgulok is miatta, várom de legszívesebben elmenekülnék. Ezt a dalt egy olyan személynek írtam, aki mindennél fontosabb volt nekem. Rose volt életem szerelme, ha időnk lett volna, millió dalt írtam volna a szépségéről és az iránta érzett gondolataimról. 

Büszke voltam, hogy ezen a helyen találkoztunk, és itt ismerhettem meg őt. A tömegben jobbra pillantottam és a padok után kutattam, amik ugyan ott álltak, mint akkor. Ahogy most, akkor is sötét volt. Emlékszek, hogy sokkal kevesebben voltak, de a sötétben az emberek közt sétálva Rose felé sétáltam, aki a padon ült abban a virág mintás ruhában. Szinte láttam őt ahogy a padon ült, ahogy a szellő belekapott hullámos hajába. Hallottam a nevetését, láttam a vörös vékony ajkát...létezik, hogy van olyan szerelem, ami soha nem múlik el? Ami visszaköszönt és mindig az ember eszébe juttaja, hogy milyen szép is volt? Több okom volt ma este itt állnom és várni arra, hogy a két tehetséges fiam megjelenjek a színpadon, de leginkább az emlékek miatt lettem érzékeny. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre se vettem azt, hogy valaki belém kapaszkodott. Amikor megpillantottam a feleségem arcát, őszinte mosolyra húztam az ajkam. - Szép estét, hölgyem!

- Szép estét!Egyedül tetszik lenni? - én csak játékos vigyorra húztam az ajkam, igen...van ami nem változik és van ami igen. Rose talán a múlté, elfelejteni soha nem fogom, de nekem már ő jelentette a világot.

- Miért, csatlakozna? - hajoltam le hozzá, hogy puszit nyomjak a hajára. Ő csak közelebb bújt hozzám, majd elém lépett és hasára fonta a két kezem, majd a testemhez dőlt.

- Egy ilyen jóképű úriember ne ácsorogjon egyedül - pillantott egyenesen a szemembe. Tudtam, hogy sok dolgot kell megbeszélnünk, de a Nathan fellépése miatt tudtuk, hogy ez most várhat. A legfontosabb az volt, hogy Nathan együtt lásson minket, miközben percek múlva kilépnek a színpadra. - Hiányoztál, Ian - helyezte a mellkasomra a kezét, de ekkor megtörtént, aminek történnie kellett. Nathan és Aiden egyszerre léptek ki a függöny takarása mögűl, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. Elmondhatatlanul nagy boldogsággal töltött el a két fiamat a színpadon látni. Aiden és Nathan sokat gyakoroltak, ez pedig látszott a teljesítményükön. Aiden volt, aki a színpad közepére sétált, Nathan a színpad szélén és elején állt meg. A fülemet befogtam, mert az emberek sikítottak és hangosan tapsoltak. Számítottam, hogy nagy lesz a hangzavar, de arra nem, hogy lökdösni fognak az emberek. A lányok, de még a pasik is izgatottan nyomultak előre, hogy a legető legközelebb legyenek a színpadhoz és az énekesekhez. - ó Jaj! - nevetett a feleségem, miközben fogtam őt, hogy a tömeg ne vigye magával. Nathan feltette a kezét, a mozdulat közben sokan félbe szakították a kiabálást és figyelmesen hallgatták őket. 

- Ez igen! - szólt bele Nathan a fülére rögzített mikrofonba. - Nagyon jó érzés végre találkozni veletek! - be sem tudta fejezni, mert a tömeg azonnal vissza kiabált és sokan visszajeleztek, hogy szeretik őket. - Először is nagyon örülünk, hogy ilyen sok ember előtt énekelhetünk, nekünk ez nagyon sokat jelent, mert nagyon sokat készültünk! - fénylő homlokkal pillantott Aiden felé, aki előre sétált, és a kordonok mellett ácsorgó lányok ugrálva a kezüket nyújtották felé. Aiden átvette a szót.

- Köszönettel tartozunk, hiszen rengetegen eljöttetek, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyszer ilyen sok ember előtt fogunk fellépni! Nektek köszönhető, hogy végre személyesen is tudtunk találkozni - ekkor mély levegőt vett és lassan végig nézett a tömegen és az embereken. A fiamat néztem, miközben azt láttam rajta, hogy elérzékenyült. - Nem volt könnyű az ide vezető út - kezdte, Nathan pedig összekulcsolta maga előtt a kezét, majd találkozott a tekintetünk, én csak kacsintottam egyet. - Nagyon sok munka és kitartás kellett ahhoz, hogy most itt álljak, de minden percét élveztem! Úgy gondolom, hogy ne húzzuk tovább az időt, mit gondolsz, Nathan? - pillantott a testvérére, akinek...

- Mi van Nathan homlokán?

- Alapozó, édesem! - válaszolta a feleségem hunyorogva. - Bár azt nem tudom, hogy ki tette fel - nevette el magát. Mindenki elcsendesedett, amikor kellemes dallam törte meg a csendet. A hangos dallam betöltötte az egész helyszínt. Egyszerre volt megnyugtató és kellemes is. Mindig is egy ilyen dallamot képzeltem el a sorok alá, de arra nem számítottam, hogy ilyen tökéletes lesz. Néztem, hogy Aiden és Nathan egymás mellé áll, majd a tömeg felé fordulnak és elkezdték duettben énekelni a dalt, amit én írtam 1995 decemberében.

Egyetlen pillantásod elrabolta a szívem

Ezért a nyári éjszakán remegve melléd ültem

Csak a szívem tudja, hogy pontosan miért jöttem

De már akkor tudtam, hogy az estét veled kell töltsem

..................................................

Te boldogan fogadtál, bár pillantásod mindent elárult

De azon az estén a kapcsolatunk már szerelemmé alakult

Szerelemmé, mely a hónapok alatt a fájdalomtól lezárult

Elengedtelek, a szívemben keletkezett mély heg lassan begyógyult

..............................................

Ajándékot adtál nekem, ezzel megváltozott az életem

Nem voltam melletted, de titokban a kincsemet nézhettem

Szerelmünk gyümölcse miatt jöttem rá, hogy továbblépésemmel hatalmasat tévedtem

Életem legnagyobb hibája miatt, a boldogságot már nem érdemeltem

................................................

Egyetlen pillantásod elrabolta a szívem

Ezért a nyári éjszakán remegve melléd ültem

Csak a szívem tudja, hogy pontosan miért jöttem

De már akkor tudtam, hogy az estét veled kell töltsem

...............................................

Az újrakezdés nehéz, de emléked soha nem tünhet el

A magányosan átélt perceket könnyek közt töltöttem az éjjel

Mert a nagyvilágban van egy kincsem, akit szeretek tiszta szívvel

Az útjaink ugyan szerteágazódtak, de a jövőt várni fogom reménységgel

.................................................

A szív sok fájdalmat elbír

Az én lelkemre az idő lesz a gyógyír

De kérlek Istenem, a fájdalomtól mielőbb szabadíts

De nem felejtem el, hogy szerelmünk gyümölcse azon a napon felsírt...hogy azon a napon felsírt.

Hatalmas könnyeimet remegve töröltem le, miközben a lassú dal befejezése után a dallam is befejeződött, majd az emberek visszafogott kiabálásba és hangos a tapsolásba kezdtek. Én is tapsoltam, bár ezzel a dallal együtt a szívem egy darabja is kettétört. A fejemet ráztam és büszkén néztem a fiaimra, akik izzadt homlokkal egymás kezét fogva egymás után meghajoltak. Tekintetükkel engem kerestek, majd Nathan meglökte Aiden vállát és felém mutatott. Én kicsit előre sétáltam és homályosan, a könnyeim közt néztem, hogy lefutnak a lépcsőn, majd határozottan a karjaim közé futottak. Ebben a pillanatban nem számított semmi, csak ők, a két fiam, akik ma este rengeteg ember előtt elénekelték a dalt, amit fiatal koromban Rosenak írtam. - Ügyesek voltatok! - pusziltam meg a fejüket. - Nagyon ügyesek voltatok - kiabáltam, mert az emberek egyszerre tapsoltak, hogy menjenek vissza a színpadra. Remegve elengedtem őket és néztem, hogy egymás után visszasétálnak a színpadra, majd ismételten meghajolnak és magasba teszik a kezüket. Ezen az estén több dolog is történt velem. A szívem egy olyan része gyógyult be, ami sebzett volt, és végre készen álltam új lappal kezdeni a jövőmet, nem foglakozni azzal, hogy mi volt a múltban. Rájöttem, hogy a múlt mindig az életem része lesz, mindig velem van, hiszen ezen a helyen ismerkedtem meg Roseal, itt lettünk szerelmesek. Ahogy a régi pad felé pillantottam, ahol most fiatalok ültek és nevetve beszélgettek, rájöttem arra, hogy Rose nem tünt el teljesen. Ott volt a fiam nevetésében, és a mosolyában. A mozdulatában és minden pillantásában. Rose nem lehetett köztünk, de mindig ott lesz velünk. Itt, bennem, Aidenben...mindenhol. Azért mert Rose életet adott a fiamnak, és benne fog továb élni. Örökké.

- Le a kalappal! - a koncert után megálltam Aiden és Nathan mellett, akik az autó hátsó ülésére dobták az átizzadt fellépő ruhákat. Néztem, hogy vizet öntenek egymás tarkójára, miközben egymás mellé álltunk, hogy gratuláljunk nekik. A tömeg feloszlott, de sokan maradtak, hogy aláírást és közös képeket gyűjtsenek. - Nagyon ügyesek voltatok!

- Köszi apa! - válaszolták egyszerre, majd Nathan a kocsi másik oldalához sétált, ezért kihasználtam az időt, és félre hívtam Aident beszélgetni, aki kíváncsi tekintettel fürkészte az arcomat. Már sötét volt, csak a fények és az apró csillagok szinesítették be az éjszaká, miközben Bob Sarahval nevetve beszélgettek valamin.  Én a tarkómra helyeztem a kezem, mert hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Sok dolgot szerettem volna mondani, de valamiért nem találtam a szavakat. Előttem állt a fiam, láttam a tekintetében Rose huncutságát, a mozdulataiban a megfontoltságát és a nevetésében az édesanyja szokásait.

- Édesanyád büszke lenne rád - suttogtam könnyes szemmel, Aiden pedig lesütötte a szemét, hogy ne lássam az óriási könnyeit. Néztem, hogy arca elé helyezi a kezét, majd egyenesen a szemembe néz.

- Anyával itt ismerkedtetek meg, ezért féltem a ma estétől - suttogta hallkan. - Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen - bólintott szaporán, közben küzdöttem a könnyeim ellen. Ez az este mindenkinek meghatározó és intenzív volt az érzelmek terén. Talán most érezzük a legjobban Rose hiányát. - Remélem, hogy büszke rám - pillantott fel a csillagos égbolt felé.

- Én büszke vagyok rád fiam! Ahogy anyád is büszke lenne, úgy én is az vagyok! - pusziltam meg a homlokát és a sötét égbolt felé pillantottam.

Látod Rose, megtaláltam a fiúnkat!

VÉGE

Az olvasóimnak szeretettel, imádlak titeket.

( Sziasztok! Én pontosan ilyen befejezést terveztem. Ezután lesz egy epilógus és utána végleg elengedem a könyvem. Nagyon remélem, hogy megérte ezt megírnom, hogy szerettétek olvasni, hogy tudtam mosolyt és könnyeket is csalni az arcotokra vele. Én is szomorú vagyok, hogy vége lett a könyvnek, de bármikor újra tudjátok olvasni a történetet. A jó hír viszont az, hogy van a fejemben egy nagyon jó könyv ötlet!  Nicholas Collins címmel már megtaláljátok az oldalon, ő fogja átvenni ennek a könyvnek a helyét. Végezetül hoztam egy kollázst a főszereplőkről. Természetesen mindenki máshogy képzeli el őket, de ez amolyan szereplő búcsúztatóként szolgál. És köszönöm, hogy  mindig izgatottan vártátok a részeket, el sem hiszitek, hogy mennyi erőt és motivációt adott a kommentjeitek és a gondolataitok! )