1994 New York, Manhattan

Rose és én egy levendula mezőn ültünk. Rose fekete pokrócot helyezett a tisztásra, én pedig almát és finom gyümölcsöket hoztam. Reggel kértem meg a házvezető nőt, hogy csomagoljon el nekem friss ételeket. Mivel apám nem volt otthon, kihasználtam az alkalmat és el kértem Roset egy gyönyörű délutánra. Kezdjük jobban megismerni egymást. Rose és én is sokkal bátrabban és nyitottabban viszonyultunk a másikhoz. Rose a hobbijait osztotta meg velem. Megtudtam, hogy nagyon szeret tájképeket festeni. Szenvedélyesen beszélt a festésről és a képekről, engem pedig elvarázsolt ez a magával ragadó lelkesedés. Eddig én közeledtem felé, de úgy láttam, hogy teljes mértékben viszonozza a közeledésem, ezért elővettem a hátam mögött található barna gitárt és napszemüvegem lencséje mögül pillantottam csillogó szemébe. A lila levendula mező kiemelte pólója sárga színét és sima arcvonásait. Meglepődött, amikor a gitárt az ölembe helyeztem. - Ha már a hobbiknál tartunk - jegyeztem meg hallkan.

- Tudsz gitározni? - húzta törökülésbe lábát a pokrócon. - Gyönyörű ez a gitár - támasztotta állát a kezére. Pengetőt ujjaim közé vettem és óvatosan megpengettem a húrokat. A gitár tisztán és kifinomultan szólt. - Énekelni is fogsz? - érdeklődött.

- Csak ha szépen meg kérsz rá!

- Tehát énekelni is tudsz - ámult mosolyogva. - Elképesztő vagy! Már nem azért... - kuncogott mint egy cserfes lány. - De elég jóképű vagy ahhoz, hogy bármelyik lányt megkaphatod! Miért én kellek neked?

- Nekem nem akárki kell - suttogtam szemébe nézve. - Nekem te kellesz! - bólintottam határozottan. - Az nap este megígértem, hogy udvarolni szeretnék neked! Te pedig elfogadtad! Ezek után miért nézzek más után? - vigyorogtam. Sikerült zavarba hoznom, hiszen elpirulva lesütötte a szemét, és puha ajkát kezdte el rágcsálni. Bárcsak én tehetném! Bárcsak én érinthetném azokat a vörös ajkakat! Rose az első pillantástól elvarázsolt engem. Emlékszek, hogy első találkozásunk utáni éjszakán az ablakban ültem és pengettem a gitáromat. Édesapám nem szerette, amikor zenéltem, az elmondása alapján nem illik egy cipész fiához. De akkor mi illik? A szigor és a tisztelet mindenki felé? Az illik, hogy gazdag lányok után csurgassam a nyálam? Apám elvárta tőlem, hogy végre válasszak egy gazdag lányt magamnak, akivel leélhetem az életem. Apa előtt titokban tartottam Roset, hiszen, ha kiderülne a kapcsolatunk, azt apám nem nézné jó szemmel, biztos vagyok abban, hogy elválasztana minket egymástól. – Mondok neked valamit – helyeztem kezem a gitárra. – Éneklek neked valamit, de cserébe adnom kell egy csókot – tettem fel a mutatóujjamat. – Egyetlen csókot!

- Te tényleg nagyon pimasz vagy! – dobott nekem egy kiflit. Mosolyogva beleharaptam, majd felvontam a szemöldökömet. – Ne néz rám így! Istenem! – takarta el nevetve a szemét. – Még is, hogy lehetnek ilyen gyönyörű kék szemeid? – pislogott ártatlanul. Mivel ezt beleegyezésnek vettem, ezért óvatosan megköszörültem a torkomat és elkezdtem pengetni a gitárt. Azt még nem tudtam, hogy mit fogok énekelni, ezért csak dúdolni kezdtem, majd ötlettől vezérelve elkezdtem énekelni egy régi lassú számot. Rose arcára mosoly ült ki, miközben meghallotta a hangomat. Nem tagadtam, hogy szép hangom volt, igazából nem is tartottam titokban. Miért tettem volna? Nagyképű és sokszor arrogáns is voltam. Sokszor csak magamnak adtam igazat és nem tudtam elviselni, ha valaki megkérdőjelez. De, ha azt mondom, hogy Rose elvarázsolta a szívem, akkor az úgy is volt. Ajándékként fogadtam a vele töltött hónapot, hiszen múlt az idő, mi pedig közelebb kerültünk egymáshoz. Ősz beköszöntével minden megváltozott. Nem titkoltuk, hogy együtt vagyunk, csupán apám nem tudott róla. Kézen fogva sétáltunk a Central Parkban. A vörös és sárga levelek közt egymás kezét fogtuk, közben nevetve beszélgettünk. 1994 tényleg az én évem volt. Roseal való megismerkedésem megváltoztatta a nézőpontomat a világgal kapcsolatban. És én is változtam.

- Nézd Robert, milyen szép falevelek! – Rose visszafutott hozzám és mosolyogva helyezte arca elé a leveleket. Az óriási levelek takarták az arcát, ezért úgy gondoltam, hogy ebből egy tökéletes fénykép készülhet.

- Maradj így, kicsim! – mosolyogva húztam ki vászon nadrágomból a kicsi fényképezőgépet és bekapcsoltam a hüvelykujjammal. – Maradj ebben a pózban – miközben lefényképeztem Rose arca előtt található óriási falevelet, észre sem vette, hogy készítettem róla egy másodikat. A képen tökéletesen látszódik az arca, miközben a kopár fa kopasz faágai közé merengett. Az arca gyönyörű volt, én pedig boldog voltam, hogy ő boldog volt.

- Most csináljunk egy közös képet! – Rose mosolyogva akarta elvenni kezemből a gépet, de valamiért nem adtam oda. Miért? Azért, mert... féltettem a kapcsolatunkat. Bármi történhet ezzel a fényképezőgéppel. Ha az édesapám megtalálja és talán rólam is egy képet rajta, akkor biztosra tudná, hogy közöm van a lányhoz. Én csak a szerelmünket féltettem. – Baj van? – lépett közelebb hozzám, majd tarkóm köré fonta a kezét és boldogan oldalra biccentette a fejét. – Tudod, hogy mi maradt meg bennem a legjobban arról a nyárról? – hüvelykujjával a tarkómat cirógatta, ezért libabőrrel fogadtam minden édes érintését.

- Van egy tippem – hajoltam az ajkához és lassan megcsókoltam. – Az első csókunkra gondolsz? – emlékeztem vissza egy hónappal korábbra, amikor Rose a karjaim közé csúszott én pedig megcsókoltam.

- Arra is! De jobban megmaradt bennem az, hogy megütöttem a gyönyörű szemed a táskámmal – mélyen a szemembe nézett majd megrázta a fejét. – Te vagy az én kék szemű hercegem – csókot adott nekem, én pedig oldalra biccentettem a fejem és viszonoztam minden érintését.

Tudtam, hogy egyszer apám észre fogja venni, hogy gyakran járok el otthonról. Igazából magamnak köszönhettem a figyelmetlenségemet, amikor a konyhába belépve kiszúrt rajtam valamit. Apám fiatal volt, erős és jó megfigyeléssel rendelkezett. Tejet szerettem volna tölteni magamnak, de tömény pipáját a tartó mellé helyezte, majd felvont szemöldökkel mellém lépett és oldalra fordította a fejem. Fájt a mozdulat. Apámnak mindig is erős keze volt. – Mi ez itt?! Mi ez a vörös folt?! – kicsit megpacskolta az arcom, majd meghúzta fehér ingem gallérját. – Ez rúzs?! – kiabálta. – Nyár óta folyton eljársz itthonról!

- Ez nem rúzs! Mit gondolsz?! - mérgesen löktem el kezét és sóhajtottam fel. – Egyébként már elmúltam húsz éves!

- Pontosan! És már itt sem lennél, ha már választottál volna magadnak egy gazdag lányt! Arra várok, hogy mikor állsz a saját lábadra! – vissza ült székére, majd tovább pipázott. Ahogy említettem, apa fontosnak tartotta a társadalmi rétegeket. Abban az időben kifejezetten nagy hangsúlyt fektetettek a szülők arra, hogy gyerekük magukhoz hasonlóval ismerkedjen meg. Apám befolyásos és gazdag embernek számított, ezért gazdag családapaként egy hozzám illő lányt képzelt el mellém. Bár húsz évesen dönthettem volna, nem akartam szégyent hozni apámra, mert családok és barátok közt gyorsan terjednek a hírek, pletykák. – Szerintem említettem már neked, hogy Isabella nagyon gyönyörű és jó nevelt lány! Szülei bankban dolgoznak! Jómódú családból származik! Ma este átjönnek vacsorára!

- Fáradt vagyok! – pillantottam az órára. – Szerintem lefekszek aludni! – miközben a szobám felé sétáltam és megálltam a barnára festett küszöb előtt, apám utánam kiabált.

- Öltözz fel és ne merj rám szégyent hozni! A lányuk csak miattad jön el! Ezért javaslom, hogy szedd össze magad! – apa mindig hatalommal bírt felettem. Abban az időszakban minden gyerek szófogadó volt és próbált alkalmazkodni szülei kérésének. Ilyen volt a társadalom.

- Ha muszáj – préseltem ki magamból a szavakat.

Csíkos ingben és elegáns farmerban ültem az asztalnál, miközben Isabella velem szemben ült és szégyenlősen mosolygott rám. Unalmas volt. Nem keltette fel a figyelmem. Nem olyan volt, mint Rose. Rose egy földre szállt angyal, egy igazi cserfes lány. Nekem ő kellett. Ő lett a szívem választottja. – És hogy vagy? – pillantott rám Isabella.

- Jól vagyok! – tovább ettem, de mivel apa torkát köszörülte, ezért félre nyeltem a borsót és bólintottam. – Te hogy vagy? T...táncolsz, igaz?

- Lovagolni szoktam – mondta úgy, mintha ez természetes lenne. Ahogy említettem Isabella és én nem találtuk meg a közös hangot, bár nem is akartam.

Másnap késő este elmentem Rose házához. Még emlékszek, hogy suttogva nyitotta ki nekem a kaput. A bejárati ajtót nem léphettem át, ezért a régi csirkeólban találkoztam vele. Csupán két hónapja voltunk együtt, de tudtuk, hogy szerelmesek lettünk. Intenzíven történtek köztünk a dolgok, fel sem fogtuk, hogy tényleg szerelmesek lettünk. Miközben a puha szalma tetején felette támaszkodtam, addig a félhomályban elvesztem a szépségében. – Tegnap este hívtalak, de nem vetted fel a telefont – suttogta egy hófehér hálóingben alattam. A fehér anyag felkúszott meztelen combján, a pántja lecsúszott a selymes vállán. Csábított, hogy érjek hozzá, hogy tegyem magamévá, de képtelen voltam ennyire siettetni a kapcsolatunkat. Hogy miért? Azért, mert mindent akartam tőle.

Szerelmet.

Szenvedélyt.

Kacagást és mókázást.

- Volt egy családi vacsora. Apám gyerekkori barátja jött át hozzánk a feleségével és a lányával – az utolsó szó hallatán, Rose sóhajtva felült és hátra túrta barna haját. – De nem éreztem jól magam! Mindig rád gondoltam! – mivel láttam rajta, hogy bizonytalan lett az érzéseimben, megfogtam a kezét és szívem fölé helyeztem. – Tudom, hogy csak két hónapja vagyunk együtt, de Rose... igazat mondok, ha azt mondom, hogy fontos vagy a számomra! Soha senkivel nem éreztem magam még ilyen jól! Már azon az estén bezártalak a szívembe – emlékeztem vissza a nyár záró búcsúra. Rose a szemembe nézve elmosolyodott, de még mindig szomorú volt.

- Még akkor is, ha más társadalmi rétegből származunk? – olyan volt, mint egy kislány, akit megfosztanak a plüssmacijától. Egyszerre szakadt meg a szívem és lettem szomorú is az miatt, hogy bánatot látok könnyektől csillogó szemében.

- Engem ez nem érdekel – rántottam meg a vállam, majd ledőltem és mellé feküdtem. – Azért nem érdekel, mert boldog vagy velem! Én pedig boldog vagyok veled! Már húsz évesek vagyunk, Rose! Dönthetünk a boldogságunkról! Csak bízz a szerelmünkben! Rendben? – mosolyogtam. Rose nem válaszolt, csak mosolyogva mellkasomra hajtotta fejét és bólintott. Végülis ezt válasznak vettem.