1994 New York, Manhattan

1994 nyarán találkoztam Roseal. Még mindig emlékszek azokra a régi időkre, mikor még a férfiak ismerték az udvarlást. Ismerték a gyengédséget és gyakran adtak virágcsokrot szívük választottjának. Akkoriban divat volt hölgyeknél a hosszú szoknya, férfiaknál az az undorító kantáros viselet. Emlékszek, hogy én sem szerettem, de egy ellőkellő cipész fiaként nem panaszkodhattam. A nyár búcsúztató bulin találkoztam vele. Eredetileg csak egy sört akartunk meginni Jaksonnal és Teddel. Azon az estén mégis más dolog történt. Miközben a tömegben araszoltam előre és kalapom úriember módra emeltem a táncoló hölgyek között, addig tekintetemmel kiszúrtam őt. Rózsaszín vattacukrot tömt a vörös rúzzsal díszített ajkai közé. A mosolyát édes kacagás hagyta el, miközben tekintetével felém pillantott. Nem sok esély volt arra, hogy a tömegben találkozik a tekintetünk, de mégis így lett. Barátaim sört kértek, de én a húsz éves fejemet követve megindultam Rose felé, aki suttogva hajolt barátnőihez. Felém fordulva kuncogtak össze, én illedelmesen emeltem a kalapomat. Természetesen már rég divatba jött a farmer és a sima vászon cipő is, az emberek diszkókba jártak és hot dogot ettek. De már akkor elvarázsolt Rose bája és a szemtelensége. Mert szemtelen volt!

Az nem kifejezés!

- Szép estét a hölgyeknek! - bólintottam egyetlen szempárba nézve. Rose tudta, hogy miatta vagyok itt, ki is mutatta véleményét.

- Csak nem Austin Konstant a híres cipész egyetlen fia? - nézett végig rajtam.

- Pontosan drága hölgyem! Úgy ahogy mondod! Tetszik a látvány? - ülök le mellé a padra.

- Nem engedtem meg!

- Én pedig nem kértem engedélyt!

- Nagyon pimasz vagy!

- Akárcsak te! - vattacukrából kitéptem egy kicsit és ajkaim közé bújtattam. Nagyot bólógatva megettem és következő falatért nyúltam, de Rose ellökte a kezem. Felvont szemöldökkel fürkésztem az arcát, a félhomályban és a cikázó fényekben ártatlanul csillogott a szeme.

- A gazdagok miért mindig ilyen pimaszok? - vállig érő aranybarna haja hullámokban cirógatta virág mintás ruháját.

- Manapság már ismerkedni sem lehet? Hogy megy ez szép hölgyem? - fogtam meg a kezét.

- Hé! Várj! Mit csinálsz?! Nem hallod?!

- Meghívlak egy italra, Rose! Szereted a limonádét?!

- Nem kérdezted meg! - a tácoló emberek közt sétálva kirántotta kezemből vékony csuklóját és fehér táskáját védelmezően magához szorítva durcás vonalba húzta fénylő ajkát. - Nem kérdezted meg, hogy szeretnék -e veled menni!

- Szeretnél eljönni velem? - mutattam szét a búcsú területén. Még mindig emlékszek Rose mézédes ajkára ahogy aranyos mosolyra húzza.

-Igen! - dobbantott lábával. - De szerintem nagy gondjaim lesznek még veled - fonta keresztbe a karját.

- Adja az Isten, Rose! Adja az Isten - pillantottam csillogó tekintetébe.

Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt az nap este velem. Rose szépsége és folytonos nevetése olyan gondolatokat és érzelmeket váltott ki belőlem, amivel még nem találkoztam. A limonádét együtt fogyasztottuk el, közben az óriáskerék előtt álltunk a korlátnál és egymás szemébe néztünk. Rose viszonylag visszafogottan viselkedett velem, csak ritkán érdeklődött felőlem. Még is egy olyan kérdést zúdított rám, amivel megsértett. - Fogadtál a barátaiddal velem kapcsolatban? - hullámos haját fújta az enyhe szellő, a zene és a színesen cikázó fények kiemelték gyönyörű szimmetrikus arcát. Nem tudtam nem arra figyelni, hogy minden pillantásában benne van a gondolata. Tetszett neki a hely, jól érezte magát, néha pedig erőteljesen dúdolta a ritmusos zenét.

- Az igaz, hogy a barátaim már tudnak rólad - jegyeztem meg hallkan. - De magamtól mentem hozzád! Azért, mert tetszett a mosolyod!

- Tetszett a mosolyom? - nevettet hallkan. - Hm! Nem találkoztam még hozzád hasonló fiúval - miközben a szívószálat vörös ajkai közé csúsztatta, addig elkerekedett szemekkel nézett felém. Nem értettem, hogy miért változott a hangulata, ezért felvontam a szemöldököm. Mindig ezt csinálom, a nők pedig imádják. - Ne mozdulj! Ott egy cserebogár a fejed mellett! - Rose ütésre tartotta fehér kopott táskáját, én pedig fél füllel hallgattam a rovar idegesítő zümmögését, de jobban féltem attól, hogy Rose leüt a táskával, ezért a kezemet védekezően felettem.

- Majd elmegy... Rose! - de nem tudtam befejezni, mert sikítva akkorát sózott az arcomra, hogy szédülve botorkáltam hátra és bal szememre szorítottam a kezem. - Rose! A szemem! - sziszegve hajoltam előre, majd az apró tükröt kiemeltem a zsebemből és megnéztem a tengerkék szemem. - Köszönöm! Nagyön köszönöm! Azt hiszem, hogy megvakultam! Mi lenne, ha máskor inkább jobban felmérnéd a távolságot a rovar és az arcom között? - hunyorogtam óvatosan. Ijedten tette ajka elé a kezét, de valamiért nevetett. Mivel az egész helyzet és a történtek is hatással voltak rám, én is nevettem, bár a szemem még mindig fájt a táska ütésétől.

- Nagyon sajnálom Robert! Kár lenne azokért a hatalmas nagy kék szemekért! - mosolyogva fordult az óriáskerék felé, közben megtámasztotta állát a tenyerén, könyökét pedig a korláton. Elvarázsolt Rose páratlan kisugárzása. Boldog és cserfes lánynak tűnt. Talán ezért akartam őt magamnak. Talán éreztem, hogy szükségem van rá. Csupán húsz éves voltam, de apám soha nem engedte, hogy szívem szerint cselekedjek. Gazdag ellőkellő család lányaiból kéne választanom egyet, de a nyár záró búcsún mégis összehozott a sors a gyönyörű Roseal. - Nagyon magas! Te felmernél ülni rá? - pillantott felém. Úgy csináltam mintha nem fájna a szemem, pedig fogadni mernék, hogy lesz látszata. - Robert? Jól mondják, hogy a kék szemű emberek sokkal érzékenyebbek a fényre?

- A kérdésedre válaszolva, igen felülhetünk rá! - vigyorogtam. - És igen! A napra nagyon érzékenyek vagyunk! - megfogtam kezét és az óriáskerék felé húztam. - Gyere, Rose!

- Nem! Várj, Robert! Én félek a magasban!

- Velem leszel! - udvariasan előre engedtem, majd nadrágzsebemből kihúztam a tárcámat és vettem két jegyet a következő körre, közben Rose a vállam fellett a fülembe súgott.

- Nem gondolhatod komolyan! És ha csúnya vége lesz? - olyan volt, mint egy kislány, aki még reménykedik abban, hogy nem kap büntetést tettei miatt. A jó az volt bennem, hogy amit én elhatározok általában azt véghez is viszem, ezért Rose nem szabadulhatott már tőlem. Az enyém lesz.

- Miután megütöttél a táskáddal, ez a legkevesebb, hogy elfogadod - miközben kiszálltak az emberek én Rose lapockájára helyeztem a kezem előre engedtem őt. Remegve ült a helyére, én mellé ültem és becsukták az ajtót. - Fő a biztonság - kicsi láncot az öléhez tekertem és összekapcsoltam.

- Jaj, Robert! Ez már most magas!

- Még el sem indultunk - nem tudtam befejezni, mert az óriáskerék elindult felfele, Rose pedig arca elé helyezte tenyerét, combját összeszorította és azt suttogta, hogy ki fog esni. - Gyönyörű látvány! - kalapomat ölembe helyeztem és hátra túrtam a barna hajam. - Nem hagynám ki a helyedben! Bízol bennem? - kicsit közelebb hajoltam, megéreztem az öblítő illatát a ruháin. Ez az illat megrészegített, nagyokat pislogtam, hogy észhez térjek. Rose megszorította a kezem. Először egyik szemét nyitotta ki, utána szépen lassan másikkal is megnézte a panorámát. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, hiszen bársonyosan sima arcára meglepettség ült ki, miközben az óriáskerék megállt. Hol a szemembe, hol a sötétbe öltözött búcsút nézte. A régi zenére az emberek ugráltak és táncoltak. Büdös sört vedeltek és kukoricát ettek. Sokan csókolóztak a táncparketten, egymás nyakát átölelve adták át magukat a romantikus pillanatnak. Rosera pillantottam, akit elvarázsolt a látvány. Rose más társadalomból származott. Gazdag és szegény soha nem keresztezte egymás útját. Az emberek ránézésre megtudták állapítani, hogy ki melyik réteghez tartozott, arról pedig ne is beszéljünk, hogy a gazdag tehetősebb embereket mindenki ismeri. Mivel Rose nem volt ismerős, nem hallottam róla, nem tudtam, hogy ki az apja édesanyja így tudtam, hogy nem hozzám való, de... nem ez fogja eldönteni, hogy akarom-e magam mellé vagy sem.

- Ez tényleg gyönyörű - váratlanul megfogta a kezem és mosolyogva pillantott fel felém. - Csak ma este találkoztunk, de biztos vagyok abban, hogy te más vagy - suttogtam.

- Ezt honnan tudod? - suttogtam, miközben a tekintetünk találkozott. Felváltva nézett a szemembe, közben elvigyorodott.

- Onnan, hogy a gyönyörű tengerkék szemed mindent elárul - ekkor elfordította a fejét és dúdolva nézte a rendezvényt.

A rendezvény után nem volt kérdés, hogy haza kisérem őt. Nem lett volna szívem egyedül elengedni, arról pedig ne is beszéljünk, hogy sok részeg férfi nézte meg magának, ezért a tömeg feloszlása közben udvariasan felajánlottam, hogy kapuig kisérem, de mellé még hozzátettem, hogy nem lépem át a kaput. Miközben Roset elkísértem addig egy zacskó kukoricán osztozkodtunk. - Nagyon tetszett az este - fordult felém, mint egy tündér.

- Nekem is tetszett - zsebre vágtam a kezem, majd lesütöttem a szemem. Az utca kihalt volt, az emberek már nyugovóra tértek. Az utcai lámpák halvány fényei pislákoltak. Ahol nem világított az ijesztő volt, ezért Rose kicsit közelebb lépett hozzám és a karomba kapaszkodott. - Végül megbántad, hogy felültél velem az óriáskerékre? - pillantottam le rá. Természetesen mosolyra húzta ajkát és hevesen bólogatni kezdett.

- Szívesen megismételném - bólintott. - Természetesen, ha elhívsz - tette hozzá mosolyogva, miközben megállt egy ház előtt. Nem a lakást néztem, hanem elvesztem Rose szépségében.

- Ez azt jelenti, hogy kapok egy esélyt? - nyújtottam át neki a kukoricát. Rose a cipőmet nézve bólintott, de közben vállát rántotta.

- Bármi megtörténhet - kacsintott óvatosan, miközben felállt a járda szélére, így egy fél fejjel magasabb lett nálam, bár nem voltam alacsony, igazából viszonylag magas gyerek voltam. A szemébe nézve óvatosan felsóhajtottam, majd közelebb léptem hozzá. Kezemmel lassan arca felé nyúltam, és füle mögé tűrtem egy hullámos hajtincsét. A mozdulat és az érintésem annyira meglepte őt, hogy csak lehunyta szemét, de nem ellenkezett. - Figyelj Robert... - Rose nem mérte fel a távolságot, ezért cipője orrával félre lépett, megcsúszott a járda szélén, és miközben felém dőlt én lejjebb hajoltam és az ajkunk tökéletesen találkozott a másikéval. Az ajka tökéletesen illet a számhoz, de csak egy röpke pillanat volt, mert Rose a vállamra helyezte kezét és erőszakosan eltolt magától. A tekintetében tombolt a düh, ráadásul egy pofont is kaptam tőle.

- Rose! - helyeztem arcomra a kezem. - Azt hittem, hogy szabad!! A búcsún a szeme, most pedig az arcom? Elszeretnél csúfítani?

- Még csak ma este találkoztunk! - ismételten táskájával kezdett el ütni, ezért a szememet védve nevetve védekeztem.

- Tőled bármennyi ütést elviselek, csak ne a szemem bánja! - vigyorogtam.

- Felőlem akármilyen szemed lehet! Nem fog levenni a lábamról! - az ütlegelés után elegáns mozdulattal lépett el tőlem, és helyezte rá kezét a kilincsre. Elfojtottam egy halk nevetést, közben Rose megtorpant.

- Biztos vagy benne? Tudod, hogy miért különlegesek a kék szemű emberek? - tettem a hátam mögé a kezem. Rose mosolyogva megrázta a fejét, majd az ajka elé tette a mutatóujját.

- Most már ideje menned!

- Csak mondd azt, hogy láthatlak még! - kértem udvariasan. - Udvarolni fogok neked! Virágot fogok adni és vigyázni fogod rád! Megvédelek mindenkitől és mindennap megfoglak nevettetni! - álltam végre a lábamra és őszintén mondtam ki szívem szavait.

- És mit kérsz cserébe? - suttogtam.

- Csak azt, hogy ne üss meg legközelebb - léptem hátra egy lépést.

- Honnan tudod, hogy lesz legközelebb? Lehet, hogy már nem is találkozunk! - nyitotta ki a kaput és belépet a kicsi szerény kertbe. A kert tele volt kicsi virágokkal és gazokkal.

- Nem tudom! Inkább a sorsra bízom! Legyen gyönyörű estéd, Rose! - miközben megfordultam, ő gyorsan utánam szólt.

- Holnap este hat órakor ráérek! - miközben egy kavicsot elrúgtam a cipőm orra elől, már tudtam, hogy egymástól már nem szabadulhatunk. Nem mintha akarnánk.

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam, és intettem majd a sötét utcában zsebre tett kezekkel sétáltam előre.

És, hogy találkozunk-e holnap? Az majd kiderül.

__________________________

Sziasztok! Igen lett két új szereplő! A teljes történet csak akkor lesz számotokra érthető, ha lépésről lépésre megismeritek Rose és Robert történetét. Velük ritkábban fogtok találkozni, viszont idővel érthető lesz, hogy miért fontos szereplők a könyvben! :)