- Figyelj, Lucy! - kora reggel megfogtam a fehér kutyám pórázát és határozottan a nyakörvére kötöttem. A fehér alacsony Labrador farkát csóválva jelezte, hogy indulásra készen áll. Halkan felnevettem és magamra húztam a hófehér pólómat. Igaz, hogy nem voltam már húsz éves, de a koromhoz képest jóképű apuka vagyok. - Tehát készen állsz egy reggeli futáshoz, igaz? - mosolyogva sétáltam az ajtó felé, de mielőtt lenyomtam volna a kilincset, összeráncolt szemöldökkel pillantottam a kutyám gomb szemeibe. - Van kedved utazni? - Lucy vakkantott egyet. - Most kivételesen mehetnénk a Central Parkba - magam elé helyeztem a csuklómat és bólintva nyugtáztam a tervemet. Lucy óriási fülekkel biccentette oldalra az okos fejét. - Most azt kérdezed, hogy miért utazunk tíz kilométer egy futásért? - kilöktem magam előtt a Brooklyn lakás ajtaját és gondosan bezártam. Lucy minden mozdulatomat követte, ő jól tudta, hogy ha futó ruha van rajtam, akkor futni megyünk. - Azért, mert szeretjük a Central Parkot - lesétáltam a lépcsőn és kilöktem magam előtt a letisztult lépcsőház ajtaját. Lucy az autó hátsó ülésre ült, én pedig a kormány mögé és mosolyogva bekötöttem az övet. - A viccet félre téve! - indítottam el a kocsit. - Egy fontos munkatársammal fogok találkozni! Megbeszéltük, hogy egy reggeli futás keretein belül megbeszéljük a mai nap teendőit - miután elindítottam az autót, felfordultam az útra és Manhattan felé igyekeztem. Igazából örültem annak, hogy olyan sok idő után újra elmegyek a Central Parkba. Metróval minden bizonnyal gyorsabb lenne, de a kényelmesség kedvelői közé tartozok, ami egyébként nem baj, de jobban szeretem a luxust.

A Central Park előtt leparkolva a szememre nyomtam a napszemüveget és hunyorogva pillantottam a bejárat felé. - Ezer éve nem jártam itt - miközben meztelen karomat a kormányra támasztottam, addig engedtem, hogy a régi emlékek magukkal ragadjanak. Régen szerettem ezt a parkot. A múltban mindig ide menekültem a problémák elől. Ahogy Rose... úgy én is szerettem ezt a parkot. Próbáltam nem az emlékekre koncentrálni, de még is engedtem, hogy magukkal ragadjanak. - Képzeld el, Lucy - suttogtam a kutyámnak, aki már izgatottan pillantott a part bejárata felé. - Van ott egy fa - böktem a nagy tó felé. - Belevéstük a nevünket. Pontosan 1994ben - és miközben összeszorítottam a szemem, hogy vissza győzzem magam a jelenbe, addig a szívem harcolt ellenem és azt súgta, hogy emlékezzek az időre amikor még boldog voltam. - Ritkán beszélek a múltról... de ezt te úgy is tudod, igaz-e? - fordultam hátra, a kutyám pedig elkezdte összenyálazni a hófehér bőr ülés anyagát. - Nahát! Ez aztán fini! - sziszegtem és gyorsan kipattantam a kocsiból, majd kinyitottam Lucynek az ajtót, aki azonnal mellém ugrott és egy hirtelen mozdulattal fogta magát és ugatva befutott a parkba. - Hé! Lucy! Lucy! - hiába kiabáltam utána, a kutyám úgy futott, mintha puskából lőtték volna ki, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem, vagy majd ő engem. Egy kicsit nyújtottam az autóm mellett, majd magam elé helyeztem a kezem és lassan bekocogtam a park fekete kapuján. Az idő gyönyörű volt. Munka előtt az emberek mosolyogva futottak a parkban, a gyerekek a tó mellett játszottak, az idős emberek a padokon ülve napoztak és boldogan kacsákat etettek. Ezért szeretem a reggelt. A nap sugaraira az emberek kimozdulnak otthonról és mindenki feláldozza munka előtt az idejét arra, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Én üzleti megbeszélés miatt vagyok itt. Egy részt jó színben akartam feltűnni a főnök helyettes szemében, más részt pedig tényleg nem esett nehezemre elutazni ide, hiszen kihasználtam az alkalmat arra, hogy kicsit... ne is tudom... talán emlékezzek.

Emlékek...

Rose...

Én....

Ősz....

Összehúzott szemekkel és csípőre tett kezekkel álltam meg a „közös" fánk közelébe. Azóta a fa hatalmasat nőt, zöld lombkoronái egészen a felhőkig értek. De nem a tölgyfa látványa, nem is a kérgébe vésett nevünk vette el a figyelmemet, hanem a kutyám, aki...aki Aiden Baker lába mellett feküdt. Az a fiú a fához legközelebbi padon ült, egy fényképet koncentrálva helyezett az arca elé, és minden mozdulatban a távolba meredt, mintha keresett volna valamit. Keresztbe fontam a kezem és sajnálkozóan néztem a kutyámra, akit mosolyogva megsimogatott. - Te mindig keresztezed az utam, igaz? - sziszegtem. - Idegesítő ember vagy! És nagyon unszimpatikus - a szemöldökömet felvonva álltam meg Aiden Baker előtt, aki ölébe helyezte a képet és meglepetten nézett fel rám. Tengerkék szemével hunyorgott, annyira nézte az arcomat, hogy egy hirtelen mozdulattal fogta magát és... - Egészségedre - guggoltam le a kutyámhoz, miközben Aiden tüsszentett egyet. Morogva köszönte meg és azonnal kimutatta azt, hogy nem örül a társaságomnak. Mivel nyolc órára beszéltük meg a találkozót, addig úgy gondoltam, hogy jobban megismerem azt a személyt, aki megbántotta a fiamat. Alaposan figyeltem a mozdulatait, ő közben direkt nem nézett rám, inkább a hatalmas tölgyfa felé pillantott. Láttam, hogy kezével egy fényképet szorongatott, de nem láttam, hogy mi volt rajta, mert csak a szürke részét láthattam.

- Maga még mindig itt van? - fordította hirtelen felém a tekintetét. Annyira meglepődtem, hogy hátra hajoltam és nevetve feltettem a kezem.

- Ez a park mindenkié! Egyébként Lucy miatt vagyok itt - mutattam a kutyámra, aki állát Aiden fekete cipőjére hajtotta. - Bár nem szokott így viselkedni - túrtam a borostámba, miközben megsimította a kutya fejét. Volt valami ebben a srácban, ami felkeltette a figyelmem. Volt valami benne, ami kifejezetten arra késztetett, hogy ne vegyem le róla a szemem. A kisugárzása, a tekintete, a mozdulata, de még a mosolya is rokonszenves. Hm. Fura. - És te mit csinálsz itt? - kérdeztem. Aiden Baker csak összeráncolt szemöldökkel pillantott rám és nagyokat pislogott.

- Maga az utolsó ember, akivel beszélni szeretnék - jött az őszinte válasz.

- De legalább őszinte vagy! Manapság kevés az őszinte ember - hirtelen fogtam meg magam és leültem a padra. Aiden annyira meglepődött, hogy oldalra csúszott, hogy a lehető legtávolabb üljünk egymástól. Nem terveztem beszélni vele, viszont több olyan dolog van benne és a kinézetében, ami tényleg arról árulkodott, hogy több dolgot tudjak meg róla. - Mióta foglalkozol zenéléssel? - ekkor sóhajtva tarkójára tette a kezét, és a mozdulata után valamiért én is ezt tettem, csak nem tudtam megmagyarázni, hogy miért.

- Nem tudom pontosan - bökte ki. - Miért akarja tudni?

- Egy kollégámra várok! Úgy gondoltam, hogy addig elütöm az időt - pillantottam a csuklómon található okosórára, ami nyolc óra tíz percet mutatott. - Biztos vagyok abban, hogy nehéz volt elkezdeni és felépíteni!

- Mégis honnan tudná? - fordult teljes testtel felém, így egyenesen a szemembe pillantott. Ez az ég színű tekintett... azok a sűrű fekete szempillák... a vékony orra és az ívelt arcéle.

- Találkoztunk már valahol? Biztos volt egy fellépésed ahol én is jelen voltam!

- Nekem igazából még nem volt szabadtéri fellépésem! A menedzserem ősz elejére tervez betenni egyet - bólintott, majd kezével az ölében található fényképet piszkálta. A fénykép egy kicsit szamárfüles lett ettől, de én csak a hátulját láttam, ezért nem tudtam, hogy mi vagy ki van a képen. - Nathan szerencsés, hogy ilyen gondoskodó édesapja van - kijelentésével sikerült meglepnie, ezért a napbarnított arcát fürkészve oldalra biccentettem a fejem.

- Miért is?

- Szerető családban nőtt fel - magyarázta meg röviden. - Ez nagyon fontos! A gyerek gyerekkora az egész életére kihathat - és miközben a szemébe néztem, ő elfordult tőlem és megrántotta a vállát. - Minegy! Bizonyára jobb dolga is akad annál, hogy velem beszéljen!

- Igazából én... - az ajkamra helyeztem a kezem, majd a tarkómra és a padról felpattanva széttártam a kezem, pedig szívesen maradtam volna. Valami azt súgta, hogy maradjak és ismerjem meg jobban. Nathan miért nem ilyen? Miért nem szerény? Az én fiamnak miért nincsen ilyen ártatlanul önzetlen tekintete? - Igen! Mennem kell - mondtam végül határozottan. Aiden Baker csak bólintott, majd a képet maga elé helyezve hirtelen a hatalmas tölgyfa felé pillantott. Hunyorogva próbáltam az ő szemével nézni a látványt és tényleg a fa felé pillantott. - Keresel valamit?

- Nem! Köszönöm! - rám sem nézve a farzsebébe helyezte a képet, majd lassan felállt és elköszönt Lucytól, aki a farkát csóválta. - Szia kutyus! - fél szemmel engem nézett, és mivel még mindig ott álltam, ezért óvatosan biccentett felém Én is hasonlóképpen tettem, majd összehúzott szemekkel néztem, hogy megáll a fa mellett és az állát vakarva jobbra és balra pillantott.

- Fura - sziszegtem. - Kifejezetten fura egy gyerek, igaz Lucy? - térdeltem le a kutyám mellé, aki fülét hegyezve vakkantott egyet. - Legalább neked tetszett! Én ki nem állhatom - indultam kocogva a másik irányba és miközben Lucy követett engem, addig gyorsan a vállam felett hátra pillantottam és felvont szemöldökkel néztem, hogy Aiden Baker a kezével megsimítja a fát amire régen a nevemet véstem a szerelmemmel. A padok takarása közt előre hajoltam és hunyorogva megráztam a fejem. - Ki a franc vagy te? - suttogtam elkerekedett szemekkel, de nem tudtam tovább da figyelni, mert a kollégám futott felém és csípőre helyezett kezekkel kifújta magát.

Késő délután fáradtan csuktam be a lakás ajtaját, öltönyömet pedig az akasztóra akasztottam. A cipőmet az ajtó mellé dobtam és azonnal célba vettem a kávéfőzőt. A konyhaszekrényből kivettem egy bögrét és a kávéfőző alá helyeztem. Miután lefőtt a kávé, leemeltem a pultról a mogyoró ízesítésű szirupot és belefolyattam a kávéba, a tetejét pedig tejszínhabbal díszítettem. – Mehet még – számba is nyomtam, majd tovább tettem a csészére, de hirtelen a kezem megállt, mert a feleségem sétált felénk.

- Fúj, Ian! – kuncogott.

- Soha ne kritizáld az ízlésem, mert megharagszom – bólintottam és mindent visszapakoltam a helyére. Miután kezembe vettem egy kanalat óvatosan összekavartam a tejszínhabos mogyorós ízesítésű kávét, majd a feleségemre pillantottam. – Nathan, hogy van?

- Még mindig szomorú! Ki nem állhatja az az énekest! – fonta keresztbe a karját.

- Hm! – vontam fel a szemöldököm, majd felsóhajtottam. – Nem lenne jó ötlet, ha beleavatkoznék a dologba!

- Mi?! Eddig úgy volt, hogy a kezedbe veszed az irányítást, Ian! A fiad szenved! Bosszút kell állni azon a ficsúron! – sziszegte a fogai közt. Én csak elfordultam, majd a plafon felé pillantottam. Szar, ha az ember rosszindulatú emberekkel van körülvéve. De hát ilyen az élet.