1995 New York, Manhattan Január

„Szia Robert! Én vagyok, Rose! Nagyon sajnálom, hogy a századik hangüzenettel zavarlak, de valamit tudnod kell! Illetve, tudom, hogy tudod, de muszáj elmondanom, hátra így máskép látod a dolgokat. Tudod, hogy babát várok. Terhes lettem! Nem értem, hogy miért hagytál el azon az őszi napon, nem értem, hogy mivel érdemeltem! De azt tudod kell, hogy nagyon fáj a hiányod! Haragszok rád! Robert! Miért nem vagy mellettem?! Életem! Látnod kellene a hasam! A pici baba már fejlődik! De te nem akkor sem vagy mellettem! Azért nehéz ez nekem, mert nem tudok rád haragudni. Egyszerűen csak nem tudtam feldolgozni azt, hogy elhagytál engem. Csalódtam benned, Robert! Azt hittem, hogy a szerelmünk ennél neked többet ér! Mi változott azóta az éjszaka óta?! Mi változott az albumba ragasztott képeink óta? Talán kiszerettél belőlem, ez volt az oka?! Istenem, annyira megbántottál! És, miközben itt növekszik egy pici baba a hasamban, nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e neki, vagy nem! De ő egy ajándék! Ha kettőnkre gondolok, akkor egy fiút látok magam előtt! Tudod? De te nem vagy mellettem, ami azt jelenti, hogy nem is leszel! Nem tudom, hogy mit fogok csinálni, azt sem tudom, hogy mi lesz a babával! Azt tudom, hogy szerelemből fogant meg. Azt hiszem, hogy csak magamat akartam ezzel nyugtatni. Tudom, hogy vége. Tudom, hogy elhagytál, de azt elszeretném mondani, hogy örök sebet szúrtál a szívemben... abban a szívben, ami érted dobogott! Az első pillantástól kezdve a szívem megtalálta a tiéd! De te ezt tönkre tetted! A szerelmünkre tapostál és úgy csináltál, mintha semmi nem történt volna! Tudom, hogy ezt a hangüzenetben már elmondtam neked, de megsértve, kihasználva és megalázva érzem magam! Felénk nem így mennek a dolgok! Mindennél jobban szeretlek, de most azt mondom, hogy bárcsak soha nem ismertelek volna meg! Bárcsak ne találkoztunk volna azon a nyári napon! Utálni szeretnélek, ezért nem küldök több hangüzenetet! Befejezem és végre tovább lépek! El fogom felejteni a létezésed és a sok kínt, szenvedést, ami a döntésedből született. Viszont remélem, hogy örökké emlékezni fogsz arra, hogy van egy gyermeked, akit elhagytál! Gyávaságból vagy bánom is én, hogy miből... ettől a naptól kezdve nem érdekelsz! Kitörlöm a neved az életemből, és kitörlöm ez emlékünket! Legyen szép életed, Robert! Ez volt az utolsó hangüzenetem!

1995 nem az én évem volt. Pokolian indult. Apám még mindig haragudott rám a történtek után, ezért nem beszéltem vele. Januárban dolgozni mentem. Igazából apa cipőüzletében voltam eladó. Ennek azért örültem, mert elterelte a gondolatomat Roseról és a babáról, akit a szíve alatt hordozz. Baba? Istenem! Egy baba tőlem!? Vajon fiú, vagy kislány lesz? Szívemnek parancsoltam, hiszen tilos volt ilyeneken gondolkoznom. A szerencsém az volt, hogy apa nem tudta meg, hogy Rose babát vár. Ha apám tudna róla, akkor biztos kitagadna a családból. Ezért én is próbáltam új életet kezdeni, bár nem ment zökkenőmentesen. Rose emléke és a mosolya mindenhol ott volt, ezért gyakran álmatlan éjszakák gyötörtek. Érzéseim nem változtak vele kapcsolatban, egyszerűen csak próbáltam elfelejteni. Ted az egyik barátom segített a cipősdobozok pakolásában, közben pasis dolgokról beszéltünk. Én csak bólogattam, és néha szólaltam meg. Mivel látta, hogy nem vagyok magamnál, erőteljesebben meglökte a vállam. – Ezt most miért kellett?! – de még mindig egy ártatlan babát láttam magam előtt. Egy baba belőlem és Roseból. Istenem! Vajon örökölni fogja a hangomat és a személyiségemet? Vagy inkább Rosera fog hasonlítani? Neki is olyan tengerkék szeme lesz mint nekem?

- Ha az apád meglátna így, akkor tuti kipenderítene! Szedd már össze magad! – túrta hátra aranyszőke haját. – Olyan vagy, mint egy óvodás! Ennyire megviselt a szakítás? – támaszkodott neki a falnak. Úgy néztem rá, mintha nem lenne normális.

- Ezt mégis, hogy gondoltad?! Rose nem csak egy játékszer volt! Ő a szerelmem volt! Érted te ezt?! – löktem meg, mert nagyon mérges voltam. - Apám kényszerített arra, hogy elhagyjam! Így is szégyent hoztam a fejére! Ki kezdtem egy olyan lánnyal aki nem hozzám való! A szomszédok így is pletykálkodnak már... Apámat bombázzák olyan kérdésekkel amiktől elsüllyedt  szégyenében!

- Haver! Alig voltatok együtt pár hónapot! Szerintem ő is csak egy gazdag pasit akart magának, mint a többi! – egyszerűen csak eldurrant az agyam, és nem tudtam tisztán gondolkozni. Kettőnk közül én ismertem Roset a legjobban, ezért megtiltottam neki, hogy ilyet mondjon. Az volt a baj, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Van olyan, hogy az Isten sem véthet meg a sors akaratától.

- Hogy merészelsz így beszélni a gyermekem édesanyjáról!!? – ütésre emeltem a kezem, de a hátam mögött apa jelent meg aki kiejtette kezéből a fehér dobozokat. Sok minden történt ezen a napon. Apukám részegre itta magát, mert nem akarta elfogadni, hogy Rose terhes lett tőlem. Nem mondtam, hogy hiba volt, hiszen szerelemből fogant meg. Nem mondtam, hogy nem szeretem, hiszen egy részem. Nem mondtam, hogy bocsánat, mert a szívemre hallgattam. Mindig a szívemre hallgattam, de kurvára rácsesztem.

Ahogy teltek a hónapok, úgy én is változtam. Olyan lettem, mint az apám. Egy érzéketlen férfi. Érzéketlenné tett a fájdalom és a tény, hogy Rose babát várt tőlem apa pedig kitagadt a családból. A fájdalom teljesen átformált, apám pedig beváltotta végső csapását. Elköltöztem tőle, mert azt mondta, hogy többé nem tekint a fiaként. Kitagadott. Ezt érdemeltem. Ezt kaptam. Próbáltam az ő szívével gondolkozni. Az igazság az volt, hogy nagyon csúnya dolgot tettem.

Akkoriban nagy hibának számított egy ilyen dolgot elkövetni. Szégyentelen és erkölcstelen. Ezért nem volt más választásom. Valóban ártottam a család hírnevének és tényleg veszélybe sodortam apa egészségét.

Tél közepén jutott a fülembe a hír, hogy fiú baba született Rose családjában. Nem otthon laktam, hanem a családi bírtokon dolgoztam. Egyedűl voltam, csak a tyúkok és az arany szőrű Labrador na meg néhány kecske és póni volt velem. Szabadidőmben dalokat írtam és gitároztam. De a családi farmról egy dalszöveggel a kezemben a kórházba indultam. Látni akartam a fiamat. Kisfiú! Éreztem, hogy fiam születik. Édesapa lettem!

Még mindig emlékszek, hogy a családi farmról az nap a korházba mentem. Részeg voltam. Ezt tette velem a fájdalom. Megváltoztatott, ahogy mindenkit megváltoztat. Alkohol szag kíséretében sétáltam be a korház fotocellás ajtaján és botorkáltam előre. Mivel munkát félbeszakítva érkeztem, így a kezem könnyes szemmel töröltem bele az olajfoltos nadrágba. Ahogy a folyosón sétáltam, még mindig hallottam apám hangját, még mindig filmként játszódott le előttem, hogy pofon vág és kiabál. Üvöltött és kipenderített a lakásból.

- Az a gyerek nem születhet meg! Nem mocskolhatja be a család nevét! Az én nevemet legalábbis nem! Többé nem vagy a fiam! Nem az én fiam vagy!  Menj el innen! Boldogúlj egyedűl! Menj! Takarodj! Ezért neveltelek, hogy felcsinálj egy parasztlányt?! Menj! Vissza se gyere!!

Mai napig emlékszek arra, hogy remegő térdekkel sétáltam be a szülészeti osztályra. Emlékszek, hogy erőt vettem magamon, hogy ne nézzek be az ablakon. Némán suttogtam magam elé, hogy menjek tovább, hogy ne álljak meg, mert ha megállok akkor nem leszek képes magára hagyni a fiam. Már nem tudom, hogy miért léptem be a szobába, nem tudom, hogy miért álltam meg a baba apró teste felett. Azonnal összeráncoltam a szemöldökömet és letöröltem az apró könnycseppemet a szememből. A baba szeme csukva volt, de feltételeztem, hogy olyan, mint az enyém. Az anyukája mélyen aludt az ágyban. Csak egy pillanatra néztem Rose arcára. Megviselt volt. Kimerült volt. Ezt én tettem veled életem, igaz? Életem legnehezebb feladata volt azon a napon  ott állni és kettőjüket nézni. A nehezebb csak ezután következett. Érintés nélkül akartam elmenni, de a baba keze hirtelen mozogni kezdett, nekem pedig előjött az apai énem, ami azt suttogta, hogy „fogd meg a babád apró kezét!" – Úristen! – fogtam meg óvatosan. – Olyan apró vagy! Életem! – ajkamra szorítottam a kezem, hogy ne sírjam el magam. Összeráncolt szemöldökkel néztem a baba csuklójára kapcsolt kék szalagot. A neve teljesen elmosódott, de tudtam, hogy nem az én családnevemet viseli. A szívem azt súgta, hogy olvassam le a az elmosódott  nevét, hogy a szívembe zárjam, de az eszem tiltakozott. Ezért elhajoltam tőle, és utoljára a vállam fellett könnyes szemmel pillantottam a babára, miközben kihúztam egy összegyűrt papírt a zsebemből. Toll nem volt nálam, de az éjjeliszekrényen találtam egyet. Mivel Rose mélyen aludt, kihasználtam az utolsó pillanatot, amit a gyermekem illatával együtt tölthettem. Remegő kezekkel töröltem a könnyeimet, majd az üzenettel együtt tettem a lapot az éjjeliszekrény. _ Írtam anyukádnak egy dalszöveget. A nyártól télig címet kapta - helyeztem a másik lap mellé. - Nagyon sajnálom pici baba - szorítottam mellkasomra a kezem. – Szia baba – suttogtam hallkan. – Ég veled pici fiam! – a számra szorítottam a kezem és vörösre sírt tekintettel léptem ki a korház ajtaján. A fájdalom magával ragadott és sanyarú sorsot szánt nekem. Hogy megvédjem majd a fiamat az igazság fájdalmától hagytam az anyukájának egy levelet, ami így szól: Ha egyszer kérdezné, akkor mondd neki azt, hogy az apukája születése előtt meghalt, ezért nem ismerhette meg. Nagyon szépen kérlek, Rose! Tedd ezt meg érte!