Egész héten próbáltuk a Káosz című új slágert. Azt hittem, hogy soha nem fogok lefeküdni a kanapéra azzal a mondattal, hogy „ezt is megcsináltam".

De megcsináltam. Megzenésítettük az új dalt. Bob szerint a kiadása csúszni fog, mert valami gond van a főnöknél. Úgy értem, hogy a stúdiót vezető irodában. A főnökkel én még nem találkoztam személyesen. Bob elmondása szerint külföldre utazott.  És mivel neki kell először meghallgatnia a kész slágert, így nekünk meg kell várni, hogy visszajöjjön. Bob azt mondta, hogy nem baj, mert addig még számtalanszor megvizsgálhatjuk, hogy tökéletesen kerüljön kiadásra.  Ez mellett utolsó simításként klippet kell forgatni alá.  Nekem voltak ötleteim, de Bob azt mondta, hogy menjek el pihenni. Nem tudtam, hogy mennyi időre gondolt pontosan, de kerek két hete otthon fekszek és semmit nem csinálok. Mit ne mondjak, Bob gyakrabban mondhatná azt, hogy „menjél haza pihenni". Észre sem vettem, de hamar új hónapba léptünk. Ez az jelentette, hogy bármikor kereshetnek a cégtől, hogy behívjanak reklámfotózásra. Már megszoktam, hogy ha valami van, akkor úgyis Bob telefonja fog csörögni, hiszen ő a menedzserem. Igazából lustálkodva léptem át a májusba. Besötétítettem a nappalit, bekapcsoltam a tévén a Netflixet és pattogtattam kukoricát. Közben a piros Netflix feliratot lefényképeztem és kitettem Instagramra storyba. Kérdezős matricát azért nem mertem kitenni, mert féltem, hogy Bob telefonja ismételten rezegni és csipogni kezd. Jobb a békesség alapon, az üvegasztara helyeztem a telefont, a hátamra feküdtem és kukoricát a számba tömve néztem, hogy a hatalmas képernyőn megjelenik a film. Az első öt percet tudtam csak élvezni, mert Bob úgy döntött, hogy véget vett a kéthetes pihenésemnek. Telefonálva csörtetett fel a lépcsőn, és hunyorogva keresett a sötétségben, közben hallottam, hogy valakivel telefonál. – Nem! Dehogyis zavar, nem vagyok moziban, csak az én kis szemem fénye, hogy egyem a szívét... - sziszegett felém pillantva, közben mutatta, hogy vegyem halkabbra a filmet. – Úgy döntött, hogy mozinapot tart így reggeli után, de ígérem, hogy délutánra a fotózás helyszínén leszünk – meresztette felém a szemeit. – Én is örültem! A viszont hallásra! – amint letette a telefont, a kezébe vette a redőny kapcsolóját és hunyorogva nézte, ahogy az üvegfal előtt lassan felmegy a redőny, így ismételten világosság telepedett a nappalira. Hunyorogva pillantottam Bob felé, aki a kezemből kivette a kapcsolót és megállította a filmet. – Szedd össze magad! – kiabálta.

- Én úgy emlékszek, hogy te küldted a szemed fényét szabadságra – mosolyogtam.

- Azért, mert napokat próbáltunk a Káosszal! És mivel nem sikerült időre megzenésíteni így eltoljuk a kiadását meg hát persze a tulaj visszajöhetne már! És hát legyen vége ennek a cirkusznak, majd utána vetünk egy utolsó pillantást a káoszra és mehet kiadásra.

- Ha a kezes rábólint!

- A kezes kapja be a f... miért most kellet elutaznia Thaiföldre?!

- Nem tudom... és ha közben írok egy új dalt?

- Hát írjál is! - nevette el magát büszkén.

És ekkor elkezdtem énekelnia káosz első részét, közben Bob a fejét rázva nézett engem. – Még így simán is elképesztően szép a hangod – bólintott határozottan. – Mindegy! Szedd össze magad! Emlékszel még, hogy felkért egy cég, hogy legyél az új parfümjüknek az arca, igaz?

- Igen – húztam magamra a takarót és nyakig betakartam magam.

- Délutánra ígértem, hogy megyünk! Figyelsz te rám? – a takarót elkezdte lehúzni rólam, de én a nyakamnál tovább fogtam, így a takaró jól láthatólag elkezdett megnyúlni.

- Négy év alatt nem mondtam neked még ilyet, de nincsen kedvem hozzá, papa!

Azért hívom papának, mert idősebb nálam, kicsit testes és okos. Az apámra emlékeztett, vagy inkább egy nagybácsikára. Bobnak sok mindent köszönhetek. Bob sokat mesélt nekem olyan énekesekről, akiknek elment az esze a hírnév miatt és egy igazi gyökér lett belőlük. Sokszor mondta már, hogy bennem kellemesen csalódott. Hogy is fogalmazzak szépen, Bob gondolataival? „milliók vannak a számládon, egy kibaszott luxus villában élsz, de te még mindig ugyan az a szerény fiú vagy, akivel találkoztam az aluljáróban. Hogy csinálod?"

Nem tudom, hogy erre mi lenne a megfelelő magyarázat. Mondhatnám azt, hogy engem nem érdekel a pénz, de hazudnék. A pénz fontos. Az emberek abból élnek meg, abból építik a jövőjüket. Inkább azt mondanám, hogy anyám szerény körülmények közt nevelt és belém verte azt, hogy mindig örüljek annak, ami van. Belül én még mindig ugyan az a fiú voltam, aki az anyukájával metrózott az iskolába menet. Mert én ilyen vagyok.

Délután három órakor léptünk be a cég ajtaján. Fényűző és elegáns hely volt. Mindenhol aranyozott vázák virágokkal és hatalmas asztalok, vörös párnázott székekkel voltak jelen. Csak ámultam és bámultam. Még én is, aki gazdagnak mondható. De ss! Nem szoktam ezzel kacérkodni. A napszemüvegemet nem vettem le, a kezemet a hófehér széldzsekimbe rejtettem, miközben a recepció mögött ülő hölgyek elpirulva szorították vállukhoz a telefont. Ekkor az egyik kezet nyújtott a menedzseremnek, aki szintén napszemüveget és fekete öltönyt viselt.

- Köszönjük, hogy megtisztelnek a jelenlétükkel! Reméljük, hogy kellemesen fogják magukat nálunk érezni. A cég tulajdonosa, Mr. Kawasaki úr már várja önöket. Kérem. Kövessenek – előttem jobbra és balra riszálta csípőjét. A napszemüveget leemeltem a szememről, hogy jobban megfigyeljen. Bob ekkor meglökött.

- Mit nézel?

- Azt – mutattam a csípője felé.

- Szerintem neked riszálja!

- Riszálom úgyis úgy is, riszálom úgy is... - énekeltem, a hölgy pedig kuncogásban tört ki.

- Na ez mindent vitt! – pacsizott le velem Bob, de amikor a hölgy megállt egy kétszárnyú ajtónál, úgy csináltunk, mintha a falon található festményt elemeztük volna.

- Szinte árad belőle a harag – fürkésztem egy undorítóan csúnya képet. – Szerinted is Bobykám?

- Mr. Kawasaki már várja önöket. Sikeres együttműködést kívánunk – és ekkor kitárta az ajtót, mi pedig besétáltunk rajta, de ekkor több dolog is történt. Próbálom úgy elmondani, ahogyan történt. A terem közepén egy vörös kanapé volt, mellette egy aranyozott asztal, annak a tetején a parfüm foglalt helyett, gondolom az lesz az én helyem. Az emberek állványra rögzített fényképezőgépet és egy fehér esernyőt állítottak be a jobb fényviszonyok érdekében. Az öltönyös férfi mosolyogva sétált felénk, közben az alkalmazottak lopva pillantottak felénk, a nők pedig kifejezetten sokáig fürkészték... Bobot. Igen! Tuti, hogy őt!

- Szingli – mutattam Bob felé suttogva. Erre hölgyek a combjukat összeszorítva felkuncogtak.

- Mr. Baker – nyújtott nekem is kezet a fejes. Másnéven a tulajdonos, az ötlet megálmodója. – Megtisztelő személyesen is találkozni magával.

- Részemről az öröm – fogadtam el a határozott kézfogást. A napszemüvegem még mindig rajtam volt, ezért zsebre tett kezekkel fordultam szét. – Páratlan ízlésről árulkodik a hely!

Nos. A hírességek körében is vannak jó és kevésbé jó dolgok. Megtanultam, hogy a zökkenőmentes munka érdekében muszáj néha olyan megjegyzéseket tenni, ami a másik kedvére van. Nem számít, hogy ezek a megjegyzések őszinték – e vagy nem. Nem számít, hogy érezhető rajta, hogy csak jópofiból mondja a másik. A lényeg, hogy megdicsérjük a másikat, bízva abban, hogy két idegenként együtt tudunk dolgozni. Ez olyan, mint amikor az iskolában a diák megdicséri a tanárnő ékszereit. A gyerek reménykedik abban, hogy a mosolygás miatt jobb jegyet kap. Ez a dolog ugyan olyan volt. Most én voltam a gyerek, a fejes pedig a tanár. Csak én minél hamarabb lépni akartam, mert nem tudtam befejezni a Veled minden hely ragyogó című filmet, és Isten bizony, hogy engem érdekel, hogy összefognak -e jönni a szereplők. – Pompás – pillantottam sziszegve a menedzserem felé, aki vette a célzást, mert apró jelzés mellett bólintott.

- Akkor talán el is kezdhetnénk a közös munkát! – sétáltunk az emberek felé, akiknek bemutatott minket a cég tulajdonosa.

- És akkor megkínálhatom önöket egy kávéval?

A tulajdonos tipikusan az a magas, elegáns és sármos férfi volt. Kicsit ősz haját szigorúan hátra lakkozva hordta, cipője olyan fényes volt, hogy enni lehetett volna rajta.

- Esetleg nincsen forró csoki... - ekkor Bob meglökte a vállam. – Akarom mondani... persze! Az jól esne!

- Forró csokit is kérhetek! Ilyeneket az énekesek! Vannak különleges szokásaik, amiket csak ők értenek meg.

Ekkor már tényleg levettem a napszemüveget és a férfi szemébe néztem. Ő is így tett. Ekkor bólintott.

- Micsoda tekintet! Igen! Szinte virítani fog a plakátokon ez a mély kék szempár! Fenséges!

- Akkor kezdjük a munkát! Oh és... a forró csoki csak félig legyen meleg! De rendesen legyen elkeverve. Olyan szobahőmérsékletre tudja!

- Na elég legyen a színjátékból mert kitépem a nyelvedet a helyéről – sziszegte Bob és a fényképészhez vezetett, aki elmondott nekünk minden fontos információt.

Most mi van? Gyerekkoromban soha nem ihattam forró csokit! Bár ami ezután történt, az rányomta a bélyeget a jövőmre is...