Édesanyám mindig azt mondta, hogy csak akkor vegyek feleségül egy nőt, ha teljes szívemből szeretem. Mindig azt mondta, hogy egy életre szól a házasság. Az agyam és a lelkem mélyére ültette, hogy ha elveszek valakit, akkor agyjam neki a szívemet is. Ezt tervezem anya. Eljött az ideje, hogy megtegyem. Az ékszerüzletbe hevesen dobogó szívvel léptem be. Ujjaimat feszültem tördeltem és tátott szájjal néztem végig az üzleten. A hófehér padlóról enni lehetett volna. A csillár fényűzően világította be a szalont. Tudtam, hogy ezt a helyet nem a magam fajtáknak találták ki, de ma eljött az ideje, hogy átlépjem a küszöbét. Az egy évig gyűjtögetett pénzemet a zsebemben tartottam. A tenyeremet szorítottam rá, mintha attól féltem volna, hogy elveszítem. Ez volt mindenem. Ez volt az összes pénzem. És ebből ma gyűrűt veszek a lánynak, aki egy éve elrabolta a szívemet és azóta lelkesen ölelgeti. Mosolyogva biccentettem az úrnak, aki udvariasan köszönt nekem. A gyűrűk felé invitált. A mozdulataiban látszódott az, hogy érti a dolgát. Kértem, hogy ár szerint mutassa meg nekem a gyűrűket. Sokat az ujjaim közt tartottam. De csak egy darab nyerte el a tetszésemet. Egyszerű eljegyzési gyűrű volt. A vékony arany karikán egy fehér pici gyémánt csillogott. Nem az eszem, hanem a szívem választotta. Boldog voltam, amikor az ujjaim közt tartottam. Tudtam, hogy az igazit tartottam magamnál. Tudtam, hogy látni fogom a barátnőm ujján. Istenem! Csak mondjon igent! Ha igent mondd, akkor én leszek a világon a legboldogabb.

Nem fog érdekelni a nyomorom.

Nem fog érdekelni a múlt, ami a mai napig kísért.

- Ezt szeretném – helyeztem az üvegpult felületére. – Ő lesz az igazi – mutattam a gyűrűre. – Tökéletes.

- Tökéletes gyűrű egy tökéletes lánynak - helyezte a dobozba és felém nyújtotta. Mosolyogva vettem elő a pénzt és remegő kezekkel leszámoltam neki. Kicsit szégyelltem, hogy gyűrött volt. Kicsit szégyelltem, hogy nem volt pénztárcám. Mégis boldogan léptem ki az üzletből, a farzsebemben lapuló dobozkával együtt. Minden lépésemmel közelebb kerültem ahhoz, hogy a lány, akit szeretek, igent mondjon nekem.

Közel van a kezdet.

A mi kezdetünk lesz.

A mi közös jövőnk.

Együtt felépítjük és családot alapítunk.

Mosolyogva léptem be a Central Park területére. Szokatlanul remegtek a lábaim és dübörgött a szívem. Mintha bármelyik percben kiszakadna a helyéről. Istenem! Csak mondjon igent! Ha igent mondd, akkor többé nem panaszkodok. Mert amire szükségem van, az velem lesz. Csak mondjon igent!

Megtorpantam, amikor megpillantottam Saraht a padunkon ülni. Ujjaival végig simította a támlába vésett nevünket. Ez volt a mi helyünk. A hely, ami sok dolgot átélt már. Vigyázott ránk és mindig menedéket nyújtott, amikor elakartunk menekülni a világ elől. Hát... azt hiszem, hogy most kezdődik minden. Most kezdődik az életem. Az életünk! Egyetlenem!

Tudtam, hogy te leszel.

Tudtam, hogy te leszel a menedékem.

Tudtam, hogy te leszel a boldogságom.

Te adod a levegőt, amiből táplálkozok.

Te adod az érintést, ami életben tart.

Te adod az illatot, ami nélkül elveszett lennék.

MIATTAD. Miattad élek. Miattad vagyok és miattad mosolygok. Ez vagy te. Ez vagyunk mi.

Lassú lépésekkel sétáltam Sarah felé. Gyönyörű volt ma. Mintha a szíve megérezte volna, hogy ma különleges napunk lesz. A haját kontyban hordta, egy vörös inget viselt hosszú szűk farmerral. Ahhoz egy fekete magassarkú szandált vett fel.

Felém pillantott és abban a percben történt valami. Bárcsak észrevettem volna. Bárcsak időben időben észrevettem volna a szeme alatt húzódó karikákat, a kialvatlan tekintetét. De boldog voltam. Tudtam, hogy igent fog mondani. Tudtam, hogy a karjaim közé fogom zárni. És tudtam, hogy kezdődik a jövőnk.

- Gyönyörű vagy – lassan hajoltam le hozzá és puszit nyomtam az ajkára. Sarah viszonozta, közben minden mozdulatomat alaposan megfigyelte. A tekintetében táncolt a szerelem, amit irántam érzett. – Reggel éreztem, hogy a mai napunk különleges lesz – ültem le mellé, és finomat megfogtam a kezét. Utána ajkamhoz húztam és puszikkal halmoztam el. Sarah csak szótlanul figyelt engem. Elraktározta a mozdulataimat. De én akartam. A kezét akartam.

- Aiden...

- Várj egy kicsit – fordultam felé hevesen dobogó szívvel. Ekkor megsimítottam az egyik hajtincsét és felsóhajtottam. – Emlékszel a napra, amikor találkoztunk? – könnyes szemmel kérdeztem, ő erre reszketve bólintott. – Emlékszel a boldog pillanatokra, amiket együtt éltünk át? – folytattam. – Tudod, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. Tudod, hogy te vagy a gyenge pontom. Azt is tudod, hogy nélküled nem lennék az az ember, aki itt ül melletted – folytattam elérzékenyülve. – Te mentettél meg – suttogtam a szemébe nézve. – Kihúztál a nyomoromból és megmutattad, hogy az élet szép is lehet, csak nyitottnak kell lennünk a változásra. Tudod, hogy mit csináltál velem? – a fejét lehorgasztotta és összeszorította az ajkát. – Megtanítottál bízni és hinni abban, hogy nem csak egy utcagyerek vagyok! Istenem! – suttogtam. – Te vagy a mindenem!

- Nekem is te vagy a mindenem – suttogta vissza sírva. – Te vagy az életem! – ekkor sírva hajolt hozzám és szorosan magához húzott. – Miért? – suttogta. – Nem fogom kibírni – szavaival nem törődve toltam el magamtól és letöröltem a könnyeit.

- Az egy év alatt sok mindenre megtanítottál. A legfontosabb mégis az volt, hogy a szerelem gyönyörű. A szerelem csodálatos és ha szerelem van, akkor másra nincsen szüksége az embernek. Én szerelmes vagyok – helyeztem a mellkasomra a kezem. - És most jött el a pillanat, amikor lassan letérdelek eléd, és felteszem a kérdést, amit azóta felszeretnék tenni, amióta megláttalak – elé térdeltem és a könnyeimtől homályosan látva elé tettem a dobozt és kinyitottam. Sarah kitágult pupillákkal a padba kapaszkodott. Nem tudtam, hogy ennyire meglepődött – e, vagy ennyire örül nekem. - Csak mondj igent! Ha igent mondasz, akkor a szívemet neked ajándékozom. Szeretnéd a szívem? – Hozzám jössz feleségül? – suttogtam sírva. Sarah pislogás nélkül nézte az arcomat. Mintha a gondolatai máshol járnának. Mintha... történt valami. A másodpercek gyorsan teltek.

De én még mindig előtte térdeltem.

Lassított felvételben láttam, hogy elfordítja fejét.

De én még mindig előtt térdeltem.

És lassított felvételben láttam, hogy megrázza fejét.

És ekkor már nem a boldogság, hanem az élet kényszerített térdre. Magam alá húzott térdekkel zuhantam a földre és a kezemben található gyűrűt néztem. Kiszáradt torokkal nyeltem egyet. – Sarah? – suttogtam pislogás nélkül. – Mit csinálsz a szívemmel?

- Nem lehet enyém a szíved! – tőrt ki belőle.

Nem lehet...

Nem lehet...

Nem lehet...

Ne! Csak ezt ne! Szépségem! Ezt nem fogom kibírni! Minden másodpercben a szívemre taposol! Gyönyörűm! Maradj az egyetlenem! Kérlek! – T... túl... talán korai? Eltehetem! Nem számít, hogy minden pénzemet erre a gyűrűre áldoztam! Meg... megérte, csak... csak maradj – kértem összetörten.

Összecsuktam. A gyűrűsdobozt összecsuktam.

- Aiden – rázta a fejét. – Ne tedd nehezebbé. Kérlek – ekkor lassított felvételben láttam, hogy elém borul. Ott ültünk egymással szemben annál a padnál, ami sok mindent végig nézett. Itt lettünk szerelmesek és itt is törtünk össze. Tenyerét a szívemre helyezte, közben könnyeit törölgette. – Örökké szeretni foglak. De ez nem elég.

Nem elég?

Nem elég?

Miért nem elég?

- Nem tudok többet nyújtani neked – töröltem le a karommal a szemem. – Még mindig csak egy csavargó vagyok. Viszont a szívem a tiéd! De te összetöröd...

Létezik fizikai és létezik lelkifájdalom. A fizikai fájdalmat érzed, viszont a lelki a szíved mélyére hatol. Lassan zúzza össze és semmisíti meg. A szív, ami eddig a boldogságtól dobogott, attól is törik össze. A lelkifájdalom azért rosszabb, mert jobban fáj, mint a fizikai fájdalom.

Fájt...

Istenem! Nagyon fájt!

- Mennem kell – állt fel.

Nem értettem...

Nem értettem...

Ekkor hozzám hajolt és sírva suttogott bocsánatot. A vállam felett pillantottam hátra és engedtem, hogy kisétáljon az életemből. Közben a padra ültem és könnyes szemmel néztem végig. Addig néztem, amíg el nem tűnt.

És miután ő eltűnt... én megsemmisültem.

De nem tudtam. Az okát nem tudtam.

És ami rosszabb az összeragasztott lelkemet ő törte apró darabokra.

Még az nap este az aluljáróba vonszoltam magam. Olyan volt, mintha nem is léteztem volna. Csak sétáltam, de nem éreztem.

„Ne tedd nehezebbé. Kérlek."

„Nem lehet enyém a szíved!"

Sarah hangja még mindig ott volt a szívemben, a fejemben és a lelkemben. Szétszakított belülről. Leborultam a fal mellé, térdeimet a mellkasomhoz húztam, a gyűrűt kivettem a dobozából és az arcomhoz szorítva elsírtam magam. – Istenem! Nagyon fáj! Nagyon fáj ez nekem! – szorítottam össze a szemem. – Széttörte! Széttörte apró darabokra! – a hajamba túrtam, miközben az emberek végeztek a munkában. Volt, aki megállt volt, aki az ajka elé tette a kezét, és volt, aki lassan guggolt le hozzám, de arcát még nem láttam. – Nem kell pénz. Csak hagyjon.  - aki leguggolt elém, kezét a vállamra helyezte, ezért előre pillantottam. És akkor történt, hogy egy középkorú szakállas férfival találtam szembe magam. – Jól vagyok – biztosítottam. Tekintetét lesütötte és felsóhajtott.

- Tudod, hogy mit látok? – suttogta üveges tekintettel. – Egy összetört fiút aki már nem bír el több fájdalmat – a zöld tekintetébe pillantottam és az arcvonásait fürkészve megráztam a fejem.

Mert fájt.

Mert rettegtem.

Mert összetörtem.

Mert elhagyott.

Attól kaptam az ütést, akitől nem vártam volna.

Sarah... miért csináltad?

- Nem akarom megélni a reggelt – szipogtam. Ekkor a könnyeit törölgetve megrázta a fejét és így szólt:

- Egy évvel ezelőtt láttam egy videót a Facebookon! A videón egy fiatal fiú énekelt isteni hanggal megáldva. A hangjába szerettem. A lelke mélyére láttam. Láttam benne a tiszta szeretetett! A videó nézése közben láttam rajta, hogy küzd az élettel. Láttam, hogy nem adja fel, de ennél sokkal többet érdemelne – folytatta hallkan. – És miközben a videó gyorsan terjedt az interneten feltettem a kérdést...

- Milyen kérdést? – suttogtam fáradtan.

- Milyen kérdést? – rázta meg a fejét. – Azt, hogy mikor találkozok vele személyesen.

A szemébe nézve még nem tudtam, hogy ez mit is jelent. Nem tudtam, hogy mi vár rám. Nem tudtam, hogy ki az idegen. És azt sem tudtam, hogy miért bíztam meg benne. Csak ennyit kérdeztem.

- Ki maga?

Ő pedig egyszerűen válaszolt.

- A nevem Bob.

És Bob megváltoztatta az életem.

Örökre.