Újra!"

„Ez sem jó!"

„Kezd újra!"

„Nem!"

Egész éjszaka az új dallal próbálkoztunk. A stúdióban próbáltuk megzenésíteni de akadtak egy kis gondok. Valami nem stimmelt velem. Nem találtam el a rendes hangot. Amikor felvittem a hangom, az bántotta a többiek fülét, amikor pedig levittem akkor olyan volt, mintha egy nyolcadikos kisfiú énekel volna az ének órán. Valami történt velem. Egész éjszaka liftezett a gyomrom és hevesen vert a szívem. És, miközben a mikrofon mögött újra és újra elénekeltem a káoszt, rájöttem arra, hogy valami történt. - Mi van veled? - a menedzserem belökte maga előtt az ajtót és széttárta a kezét. Tarkómra csúsztattam a fejhallgatómat, majd a magasított székre ültem és a mikrofonra helyeztem a kezem. Ez volt az én otthonom. Ez volt az én menedékem és minden boldogságom. De valamiért nyugtalanság kerített a hatalmába. Nem koncentráltam a dalszövegre, sokszor pedig elrontottam. - Az eleje tökéletes volt! A hangod, a dallam és a gitárszó is tökéletes volt alatta! Élvezet volt hallgatni, de egyszer csak megálltáll. Mi ment el? - helyezte a vállamra a kezét. Hogy is működik ez az egész?

A hangszerelés kategóriába tartozik az az eset, amikor egy dal harmóniamenetén, dallammenetén, szövegén nem változtat az előadó, de kisebb mértékű technikai változtatásokat végrehajtanak. Ilyen például a gitárszóló más hangszínnel. Egyszerűbben fogalmazva, én megcsinálom és megírom a szöveget, előadom, ők pedig ott az asztalnál és a monitornál változtatnak rajta. Abba természetesen nem szólhatok bele mert a szerződésem egyik legfontosabb pontja, hogy az ő munkájukba, az ő hatáskörükbe nem szólhatok bele, viszont tudomást kell szereznem a változtatásokról és a dalba szerkesztett különböző technikákról, ami a dalszöveget igazi zenévé varázsolja és csak akkor lehet véglegesíteniük, ha abba én belemegyek, illetve bólintok a dolgokra, hogy „igen jól hangzik, igen jó hallani, mehet a piacra".

- Nyugtalan vagyok, Bob - morogtam fáradtan. - Valami nem oké - sóhajtottam.

- Történt veled valami?

- Hát velem nem.

De lehet, hogy valakivel igen?

Hajnal három órakor értem haza és feküdtem be az ágyba. Nem számított, hogy nem zuhanyoztam le, az sem érdekelt, hogy nem vacsoráztam. Álmos, megviselt és fáradt voltam. Mivel nem haladtunk előre a dal megzenésítésével, ezért Bob minden dolgozót hazaküldött. Én egy kicsit még maradtam és segítettem neki kikapcsolni a monitort, illetve összehajtani a kábeleket.

Másnap reggelt az egyik kedvenc élelmiszerboltomban szerettem volna kezdeni. Az odavezető út kicsit nehéz volt. Indulás előtt fekete Full Capet nyomtam a fejemre és egy bőrdzsekit viseltem a fehér farmeromhoz. A napszemüvegemet a szememre nyomtam és így léptem ki a járdára. Úgy sétáltam el az emberek mellett, mint aki valami rosszban sántikál. A fejemet lehorgasztottam, a vállamat felhúztam. Nem voltam olyan kedvemben, hogy mosolyogjak, ha valaki aláríást szeretne kérni tőlem. Valami történt. Éreztem, hogy történt valami. A telefonomat a kezembe vettem és megnyitottam a Facebookot. A kamu profilomról léptem be. A rendesről egyszerűen nem tudtam, mert annyi volt rajta az aktivitás, tehát annyi ember látogatta, hogy nem engedett be. A profilképem egy napszemüveget viselő hörcsög volt. Nevetve megráztam a fejem és egy gyors hüvelykujj mozdulattal végig görgettem a közösségihálózaton. Nem szoktam sokat internetezni. Néha szokott úgy eltelni nap, hogy nem lépek fel az internetre. A cikkek közt olvasgattam, emberek idegen posztjai jelentek meg a szemem előtt. Majdnem minden második poszt egy Youtube link volt, alatta a Holdfény alatt lyrics videója. Az emberek megosztották egymással a videómat. Ezt szerettem nézni. Gondoltam egyet és belájkoltam. Biztos furcsának fogja találni, hogy egy hörcsög profilképű oldal lájkolta a linket, de nyugi! Én vagyok az! És ekkor jött szembe velem egy érdekes poszt. Olyan érdekes volt, hogy megálltam. Megszoktam, hogy idegen bejegyzések jönnek fel az oldalon, de ez mindennél érdekesebb volt. A bejegyzést ... Sarah édesanyja töltötte fel. A hangulatát „nem érzi magát teljesnek" állította. Összeráncolt szemöldökkel olvastam el a bejegyzését. - Köszönjük a sok jó kívánságot! Sarah lányunk épségben van! Felépülésre van szüksége, de hamar felépül!

A hírnevem miatt soha, de komolyan... soha nem csináltam még ilyet, de az utcán levettem a napszemüvegemet és összehúzott szemmel néztem a korház nevét, amit az édesanyja megemlített. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. A kommenteket olvastam és könnyes szemmel megráztam a fejem.

„Nagyon sajnáljuk a balesetet!"

„Mihamarabbi felépülést kívánunk neki"!

„Mi történt kedvesem, miért nem hívtál?"

„Sarahnak volt egy lépcsős balesete. Eltörte a lábát és a csuklóját."

És ekkor történt, hogy a másodpercek töredéke alatt cselekedtem. Nem akartam ilyet olvasni. Nem akartam, hogy veszélyben legyen. Hirtelen tört elő bennem a szerelmes fiú, aki egykor voltam. - Sarah - helyeztem a szívemre a kezem. - Ezért fájt tegnap a mellkasom - és miközben az utcán napszemüveg nélkül álltam, az emberek fényképezve hozzám futottak és aláírásokat kértek. Nem gondoltam semmire. Rettegtem. A gondolatba is belebolondultam, hogy veszélyben van. A félelem és a rettegés, ami irányította a mozdulataimat. Az arcomat takarva az emberek közt a legközelebb álló taxihoz futottam és beugrottam hátra. - Menjen, kérem! Gyorsan! - miután bemondtam neki a címet, a zsebeimet tapogattam és megnéztem, hogy mennyi pénz lesz nálam.

- Maga Aiden Baker - röfögte a dagadt pasi.

- Örülök a találkozásnak! De nekem sürgősen a korházba kell érnem! - a Full Capet könnyes szemmel vettem le a fejemről, hogy a hajamba tudjak túrni. - Mi történt? Mi történt veled? - rágtam az ajkam szélét.

- Nagyon szeretem a zenéjét! Tegnap alig hittem a szememnek, amikor kijött a Holdfény alatt! Azonnal maxra tekertem a hangerőt és dalszöveggel együtt énekeltem!

- Ja! Az jó! - tárcsáztam Bobot, de a tróger nem vette fel.

- Azt hiszem, hogy a három közül ez lett a legjobb! Szerintem az elmondtam volna is klassz lett, és ekkor énekelni kezdte a dal elejét.

.....................................
Elmondtam volna, hogy elhagyni fájt

Elmondtam volna, hogy felejteni árt

Megsúgtam volna, hogy elrejtettem a magányt

Megsúgtam volna, hogy tönkretettél egy életen át
........................................

Miközben az elmondtam volna dalszövegét énekelte, próbáltam félbeszakítani, de a férfi tovább dúdolta.

..................................
Egyetlen hibám, hogy mindig hiányzol

Egyetlen vétkem, hogy szívem néha föllángol

Talán emléked örökké leláncol

Talán szívemben már sötét útvesztőben utazol (...)
.....................................

- Kérem! Nem lehetne, hogy... - kerestem a szavakat. Féltem. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, akinek az anyukájával rossz dolog történt. Nem szabadna ezt csinálnom. A menedzserem nélkül sehova nem mehetek. Néha még vécére menéshez is engedélyt kell kérnem. Viszont a tudat, hogy a lelkem másik fele szenved, arra késztett, hogy hunyjak szemet a fájdalom felett, amit ő okozott nekem és menjek el hozzá, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nincsen nagy baja. - Örülök, hogy tetszik a dal. Csak mehetnénk egy kicsit gyorsabban? - és ekkor rezgett a telefonom, én pedig szitkozódva felvettem.

- Na ide figyelj, baszki! Miért mutatja a barát kereső, hogy Manhattan felé tartasz?! - üvöltötte. - M...most hova fordultok? Miért fordultok a korház felé vezető útra? Ha történt veled valami, akkor élve megnyúzlak!

- Sarah korházban van! - sírtam.

- Hehe! Olyan, mint egy ovis - szinte tudtam, hogy vörös fejjel sétál arrébb, hogy a munkatársai ne hallják a hangomat. - És?

- Mi az, hogy és?! - húztam ki a zsebemből a pénzt amikor megérkeztünk.

- Ne menj nyilvánosság elé! Hallod! Holnapra az egész internet a korházas képeiddel lesz tele! Most szépen megfordulsz és haza jössz! MOST!

- A többit tartsa meg!

- Hú! Bárcsak mindennap ennyi summát kapnék - helyezte a kasszába. - Szép napot! Várom a következő slágerét!

Az arcomat takarva sétáltam a hófehér épület felé. Az emberek vissza - visszafordultak felém, néha kicsit lehajoltak, hogy szemügyre vegyék az arcomat. A vállamat még mindig felhúzva és a járda felé szegezett tekintetemmel léptem be a fotocellás ajtón. A napszemüvegemet nem vettem le, és így igyekeztem a recepció felé.

Talán ma újra láthatom őt.

Talán ma érinthetem őt.

Talán ma szétomlik a fal, amit a szívem köré építettem.

- Aiden! Be ne merj menni a korházba!

- Sajnálom papa! Ezt is a sors akarta! Ma újra látom őt!

Mielőtt bármit mondhatott volna, farzsebembe csúsztattam a telefont és a recepcióshoz kocogtam, aki amint megpillantott kihúzta magát és nem vett levegőt.

- Jónapot! - támaszkodtam a pultra.

Még mindig semmi...

Még mindig semmi...

- Ig...igen... huu szép napot M...Mr. Baker - suttogta. - Miben...

- Sarah Parker - pillantottam a mappájára. Dadogva mondta ki, hogy "máris", ezért az arcomat a kezemmel támasztva vártam őt. A hölgy minden második pillanatban az arcomra pillantott, a cseresznye színét pedig átvette az arca. - Sietne, kérem?

- Meg is van. Pont ezen az emeleten van. Ha v...végig tetszik menni a folyosón, akkor balra az első szoba!

- Köszönöm!

- Én köszönöm... vagyis szívesen Mr... - de én szapora léptekkel fordítottam neki hátat és elkezdtem sétálni a folyosón. Már nem tartottam fontosnak azt, hogy takarjam az arcomat. Holnapra úgyis tele lesz az internet a képeimmel. A térdem remegett, a szívem gyorsan vert. Minden lépésemmel közelebb kerültem a lelkem másik feléhez. A folyosón balra fordultam és megpillantottam az ajtót, ami mögött ő volt. Az ajtó bevolt csukva, ezért lassú léptekkel sétáltam az ablakhoz. És ekkor történt, hogy hosszú négy év után megpillantottam Saraht. Amint megpillantottam az ajkam elé helyeztem a kezem és sírva léptem hátra egy lépést. Szükségem volt a távolságra. Szükségem volt arra, hogy a szívem sértetlen maradjon. A besötétített szobában Sarah az ágyán aludt. Az éjjeli szekrényén csak egy pohár víz foglalt helyett. A kezemet az ablakra helyeztem.

- Itt vagyok - suttogtam. - Újra itt vagyok, egyetlenem - támasztottam a homlokomat az ablak felületére. - És ez sok érzelmet felkeltett bennem.

Mégis lassított felvételben láttam, hogy kezemmel lenyomon a kilincset. Lassított felvételben láttam, hogy belépek az illatával teli szobába. A könnyeimtől homályosan láttam az arcát, haját és ajkát. Nem akartam felébreszteni, ezért csak megálltam az ágya mellett. Remegtem, mint télen a kutya. Sírtam, mint születéskor az újszülött gyermek.

Mond Istenem, érzi, hogy mellette vagyok?

Érzed, hogy itt vagyok?

Ekkor guggoltam le az ágya mellé és helyeztem az ajkamra a kezem. - Mi történt veled egyetlenem? Bántott valaki? - ismételten felálltam. Kezemmel óvatosan és bizonytalanul nyúltam a haja felé. Érintés...

Érinteni akarlak.

Érezni akarlak.

Csináljuk újra! Kezdjük elölről azt a napot!

De, amikor érinteni akartam, váratlanul nyílt az ajtó. Valaki belépett rajta. Én pedig ott álltam az ágya mellett. Bárki is lesz az, nagyon megfog lepődni. Szinte lassított felvételben láttam, hogy egy fiatal férfi lép be az ajtón. Ekkor kitágult a szemem és képek villantak be a szemem előtt. Automatikusan a homlokomhoz értem.

Az az éjszaka...

Az a penge...

Ő volt az!

Annyira meglepődhetett, mint én, mert megtorpant és szemöldökét összeráncolva nézett végig rajtam. - M...maga...?

Felhúztam a szemöldökömet és közelebb sétáltam hozzá. Valamiért hátrált. Talán egy - két év korkülönbség lehetett köztünk. Most miért magázik? Nem vagyok egy csóró gyerek? Huszonnégy éves vagyok de ő még is magázik. Érdekesen fordulnak a dolgok.

Igen...

Én vagyok, akit megvágtál...

Én vagyok, akit megvertél...

Én vagyok, akit megaláztál szerény otthonában.

De mondd, most miért nem olyan nagy a pofád? Azért, mert nem a csóró srác áll veled szemben, hanem egy énekes? A gondolataimból lassan szakadtam ki és most először végre megszólaltam.

- Egyszer fogom megkérdezni - sziszegtem a fogaim közt. - Mi történt vele? - mutattam a hátam mögé.

A srác arca fal fehér lett. Csak dadogott és mozdulni sem mert. Ó, Igen!

- Lehetetlen, hogy te vagy az... nem lehetsz te az...- suttogta izzadva. - Csóró voltál! Most pedig... mi van?!

- Sssss! - tettem az ajkam elé a kezem. - Természetesen idővel visszakapod, ami jár neked, de fontosabb tudnom, hogy mi történt vele! - bíztatásképpen öltönyénél fogva húztam magamhoz és oldalra biccentettem a fejem. - Nem kérdezem még egyszer! Mi történt vele?

- V... veszekedtünk. Ő...m...megcsúszott! A l...lépcsőn és...

- Miket beszélsz!? - hírtelelen szorítottam meg a torkát, és ujjaimat a bőrére nyomtam. Nem lehetet véletlen. A szemében láttam. - Lelökted az egyetlenemet?! - szorítottam jobban, ő közben fulladozni kezdett. - Mit csináltál?! - egy hírtelen mozdulattal nyomtam a falhoz és biccentettem oldalra a fejem. - Most szólok először és utoljára! Ha, nem épül fel, ha maradnak a lelkén megrázó események, ha alvatlan éjszakái lesznek... Isten bizony, hogy eljövök hozzád! Tudod mit fogok veled csinálni?

- N...nem! Engedj el! Nem kapok levegőt!

- Eljövök hozzád és kitaposom a beled! Ő érte! - mutattam az ágyra sziszegve. - Bármire képes vagyok! Ezért nagyon figyelj arra, hogy mit csinálsz. Ha egy haja szála is meggörbűl.... esküszöm, hogy nem éled meg a következő reggelt!

De ekkor...

- Hm... - hallottam meg Sarah hangját. - Nathan?! - a másodperc töredéke alatt engedtem el a szorításomtól lila nyakát, vállammal meglöktem és a szemébe nézve kiléptem az ajtón. Zsebre vágtam a kezem, de a korház előtt újságírók álltak. Sóhajtva kerestem kiútat, recepciós a pultos lány segített nekem és hátul kiosontam.

Miközben a hátsó parkolóban sétáltam, ezer gondolat cikázott a fejemben. Megálltam. Hátra pillantottam. Ott voltam. Karnyújtásnyira voltam tőle, még is távol. Tenyeremmel letöröltem a könnyes szememet, majd egyszerűen csak leültem a földre. Térdeimet a mellkasomhoz húztam, a homlokomat pedig rájuk támasztottam. Nem telt el sok idő, de hívott a menedzserem.

- Haló? - vettem fel. Bob először orosz nyelven káromkodott, majd anyámat szidta, utána elküldött a halál faszára, majd csak utána szólt bele normálisan.

- Most sírsz, Aiden? - suttogta.

- Újra láttam őt!

- És?

- Bántotta valaki - suttogtam. - Azt is tudom, hogy ki.

- Na ne! Állj! Nem verhetsz meg senkit! Érted?! A szerződésed tiltja a bunyót! Megfoszthatnak a zenei pályafutásodtól!

Nem válaszoltam semmit, csak szipogva az ég felé pillantottam.

- Értem tudsz küldeni valakit?

Meggyógyultam és most megint összetörtem.

Miközben az autót vártam a telefonomban megkerestem azt a zenét, amivel elkezdődött az új életem. A vezetéknélküli fülhallgatómat a fülembe csúsztattam, elindítottam a zenét és ott a hátsó parkolóban ülve engedtem, hogy minden gondolatom, minden érzelmem eggyéválljon a dallal.

.....................................
Elmondtam volna, hogy elhagyni fájt

Elmondtam volna, hogy felejteni árt

Megsúgtam volna, hogy elrejtettem a magányt

Megsúgtam volna, hogy tönkretettél egy életen át
.....................................

Egyetlen hibám, hogy mindig hiányzol

Egyetlen vétkem, hogy szívem néha föllángol

Talán emléked örökké leláncol

Talán szívemben már sötét útvesztőben utazol
.......................................

Hiányod felemészt teljesen

És a bánattal farkasszemet néztem ijedten

Néha jónak láttam, ha más után nézek a Tinderen

De szívemmel más előtt vastag falat emeltem
.....................................

Elmondtam volna, hogy elhagyni fájt

Elmondtam volna, hogy felejteni árt

Megsúgtam volna, hogy elrejtettem a magányt

Megsúgtam volna, hogy tönkretettél egy életen át
..........................................

Enléked lassan szállt a bánatom kapujába

Ezért felégettem a helyet, hogy tapossak emléked hamujába

Bíztam abban, hogy a magány lassan tovaszáll

Bíztam abban, hogy a szívem boldogság felé odébáll
.........................................

Enlékszek a pillanatra, mikor elutasítást kaptam

Pedig én tényleg örök szerelmet adtam

Utolsó kimondott szavad után én végleg feladtam

A bánat helyett még is mást kaptam
......................................

Egyszer talán visszaköszönök a rádióban

Egyszer talán ott találom magam a stúdióban

Életem hátralevő részében a dalokat szeretném írni zsinórban

És elmondtam volna, hogy azon a napon te ott hagytál a porban.... ott hagytál a porban

( Dalszöveget írta: Aiden Baker 2017 )

Sarahval való szakításunk után megszületett életem legelső slágere az elmondtam volna. Még mindig alig hiszem el, hogy ez a dal jelentette a pályafutásom kezdetét. Még mindig alig hittem el, hogy a szövegben mindem emlék érződik. A nap, amikor megkértem a kezét, a pillanat amikor elutasított, és a szenvedés ami velem tartott egy éven keresztül. Emlékszek, hogy Bob javasolta, hogy írjam le azt amit gondolok. Még mindig emlékszek a hangjára.

" Egy éve történt...."

" Ha még fáj...akkor írd le!"

"Írd le nekem, hogy mi történt!"

"És garantálom, hogy ez lesz életed első dalszövege, de nem az utolsó!"

Ahogy Bob javasolta...leírtam. És megszületett az Elmondtam volna.
A dal születésével pedig elkezdődött valami...

Kijött az utolsó pillantás
Kijött a Holdfény alatt
És hamarosan megjelenik a Káosz

Ez vagyok én! Ezek vagyunk mi!

Ez vagy te, Sarah!

Négy év szerelmi bánat, ami négy sikeres dalszövegben köszönt vissza.

Mi ez, ha nem gyönyörű történet?

Mert ez a mi történetünk... és hol van még a vége egyetlenem.

____________________________

( najóó egy kicsit befejezős hangulata lett az utolsó egy két sornak ezért esetleg ha valaki kérdezné még nincsen vége a könyvnek még nagyon sok rész hátra van  belőle. Még nem kérdeztem, de sikerült megszerettetnem veletek a történetet? ❤ )