New york, Brooklyn 2020

A pokrócot a testem köré húztam, a lábamat a dohányzóasztalra helyeztem. Kényelmesen helyezkedtem el a bőr kanapén, közben néha előre hajoltam, hogy teasütit egyek. Volt köztük csokis és lekváros. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik ízlik jobban. Gyerekkoromban nem engedhettem meg magamnak azt, hogy sütit egyek, ezért nem zavartattam magam. Finom volt. Ropogós de még is könnyű. Jó érzés golt megenni. Nagy volt a csend. Úgy tartottam, hogy a csendnek mindig van mondanivalója. Talán kudarc. Talán csak merengünk az élet dolgain. Tekintetemmel az ablak felé pillantottam. Láttam, hogy az autók egymás után hajtottak át a zebrán. A város boróngós szürke felhők alatt volt. Az ablakon megjelentek apró esőcseppek. Néztem, hogy vékony csíkban veresenyze folynak le az ablak felületén. Imádtam a tavaszi záport. A város zaja beszűrődött az irodába. Azon gondolkoztam, hogy érzi magát a fogságban tartott madár. Talán átéreztem a bánatát. Előre pillantottam. Szemem közben összehúztam és résnyire kinyitottam az ajkamat. Kezemmel megigazítottam a fekete FullCapet a fejemen. A kézfejemen található apró hangjegy tetoválást vizslattam, majd megszólaltam. - Mit szeretne kérdezni?

Ő azonnal felelt.

- Vannak visszatérő álmai?

- Álmok? Miféle álmok?

- Kiről - helyesbített. - A pontosabb kérdés az, hogy kiről - helyezte a mappáját az asztalra. - Tudja, hogy miért van itt, Mr. Baker?

- A menedzserem szerint nem vagyok önmagam. Jó ötletnek tartotta, ha beszélnék a fejemben kavargó érzésekről - egy kis idő után folytattam.  - Igazából napok óta nem otthon alszok.

- Hol? - a pszichológus az arcomat fürkészte. Reménykedett, hogy megnyílok neki. Bízott abban, hogy együtt megoldjuk a problémát. Nem kértem, még is muszáj volt. Nem akartam, még is az irodájában ültem. Mi célból?

- A stúdióban.

- Miért?

- Dalszövegeket szoktam írni.

- A menedzsere szerint mostanában nem megy magának a dalszövegek írása - emlékeztetett. Egy kis hatásszünet után folytatta. - Tehát nem alszik otthon, helyette inkább éjszakákat tölt a stúdióban, reménykedve abban, hogy megszállja az ihlet? Mondja, milyen dalszövegeket szokott írni?

Profi volt, még is néha megingott. Elpirulva fürkészte az arcom minden szegletét. Néha megremegett a keze és összeszorította combjait. Nem! Nem kapsz meg! Senki nem kaphat meg! Már az egyetlen sem! Hozzám egy nő sem érhet! Nem adom meg nekik az örömet!

- A szerelemről és a csalódásról- fontam össze a kezem a tarkómon. Fél szemmel láttam, hogy a pszichológus a hasamon felkúszott felsőmet nézte. Nem is a pólót, inkább azt, amit eddig eltakart.

- Tavasz van. Tudja, hogy a tavasz kezdete mit jelent magának?

Sarah...

Egy név. Egy név a válasz az összes kérdésre. Kényelmetlenül előre hajoltam és összefontam az ujjaimat. A szemöldökét felhúzta, tudta, hogy sikerült megfognia. - Nem tetszik, hogy egy egész kartonlapja van rólam. Az nincsen rajta, hogy milyen zoknit hordok?

- Calvin Klein a kedvenc márkája. A Wikipédia sok mindent elmond magáról - vágta rá. - Térjünk a lényegre, Mr. Baker. Még akkor is, ha magát érzékenyen érinti a téma.

Azonnal cáfoltam.

- Négy év telt el! - vágtam rá. - Túlléptem rajta.

- Ebben biztos? Őszinte leszek magával Mr. Baker - fürkészte az arcomat. - Aki túllépett azt nem gyötörik rémálmok. Aki túllépett, az nem csinál megmagyarázatlan dolgokat. Nem gondolja, hogy a tavasz beköszöntével előtörtek az emlékek? Nem gondolja, hogy ez miatt nehezen megy a dalszövegek írása? Nem gondolja, hogy Sarah még mindig ott van magával?

- Végeztem! - pattantam fel a kanapéról és az ajtó felé sétáltam. Üvölteni támadt kedvem. Üvölteni, hogy mindenki hallja és megértse, hogy nem szórakozhatnak az érzéseimmel.

- A célom az, hogy átbeszéljük azokat a dolgokat, amik miatt nem megy a dalszövegek írása.

- Valóban? - fordultam vissza, miközben kezemmel a láncot piszkáltam, amit az övemhez rögzítettem. - Akkor miért Sarah a téma?

- Azért, mert Sarah a gyengepontja. A tavasz beköszöntével eszébe jutottak az emlékek. Ezek az emlékek álmatlan éjszakákat okoznak magának. És a gyötrődés helyett inkább a zenébe menekült. Hiszen mindig ezt csinálja, igaz? Csak, hogy Sarah mindenhol ott van. Helyesbítek - helyezte a tollat az asztalra. - Még mindig a szívében van!

- Gratulálok! Maga egy igazi Sherlock! Találkozunk jövőhéten! - és ekkor bebasztam az ajtót magam után.

Hol is kezdjem? Hogy jutottam el idáig? Mi történt velem a négy év alatt? Miért költöztem el Manhattanból? Miért járok pszichológushoz? Kezdem az elejétől.

Miután Sarah elutasította a gyűrűmet én lelkileg összezuhantam. Megszűntem létezni. Olyan volt az egész, mint egy földi pokol. Aztán a poklomból Bob húzott ki. Akkor még nem tudtam, de Bob egy híres és néha kevésbé híres zenei producer, menedzser és apám helyett apám lett. Bob zsenialításához tartozik minden, ami zenével, albumokkal és fellépésekkel kapcsolatos. Bobnak köszönhetem, hogy lépésről lépésre megismertem a zene igazi világát. Ismerkedésünk kezdetén sokszor találkoztunk itt Brooklynban a stúdiójában. Néha énekeltem neki és jót szórakoztunk. Megismertük egymást, közben bemutatott két remek zenésznek is. A szórakozásból egy komoly dolog lett. A zene a szívemhez nőtt. A kezembe vettem és irányítottam. Olyan volt, mint egy feleség, aki tökéletesen teljesítette minden kívánságomat. Ilyen volt számomra a zene. Egyszerűen kurva jól ment. Bob tanította meg, hogy bánjak a hangommal. Néha sírásig röhögte magát, mert borzalmas voltam. Néha tátott szájjal hallgatott és azt kérdezte, hogy "ez meg mi volt?" erre csak az válaszoltam, hogy „nem tudom, de most éreztem". És ez változtatta meg az életem. Sarahval való szakításunk után egy évvel később jött ki az első klipem. Emlékszek, hogy Bob kezei alatt tökéletes lett. Fényűző domb, kék ég, tökéletes fényviszonyok és egy majdnem tökéletes énekes. Az „elmondtam volna" címet kapta. A dal egyszerű még is lenyűgöző volt. Emlékszek, hogy közététel után azonnal a felkapottak közé került, de soha nem szerepelt az első vagy a második helyen.

A felkapottak listáján a tizenharmadik helyen szerepelt életem első videóklipje. Közel egy millió megtekintés és rengeteg komment jött rá. Kezdő voltam, ez a videóban és a hangomon is lehetett hallani. Sokan nyilvánvalóvá is tették olyan kommentekkel, hogy „ennek a srácnak nincs is hangja" „ezt meg honnan hozták ide" „ez nem Justin Bieber?"

De valami mégis változott. Az elmondtam volna után csak sodródtam az árral. A zenei pályafutásom csúcsára kerültem. Az emberek többet és többet akartak. Az elmondtam volna sikert aratott és az emberek kedvence lett. És miközben a klipem egyre több emberhez eljutott, úgy engem is megismertek. Megszerettek és többet akartak. Ez csak jó volt. Befogadtak a zenei világba. Több dalt akartak tőlem. Nem telt el úgy nap, hogy a rádióban az esti kívánságműsorban ne kérte volna valaki a zenémet.

Négy év alatt természetesen sok dolog változott. A hírnevem nőtt. A hatalmam és a pénzem is nőtt, de ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt. És természetesen ez nem úgy működött, hogy a hírnév az ölembe hullott. Az elmondtam volna után lépésről lépésre ismertek meg az emberek. Természetesen a kemény munka is közrejátszott. Az elmondtam volna megjelenése után fél évvel már biztosra tudtuk, hogy az emberek akarnak még tőlem. Szükségük volt a soraimra és a hangomra. Menedéket nyújtottam nekik egy dallal, ami a csalódásról, fájdalomról és reményvesztésről szólt. És az elmondtam volna megjelenése óta Bobbal keményen küzdünk, harcolunk és újabb dalokat találunk ki. Így születtem újjá. Nem én fogadtam be a zeneivilágot. A zene és az emberek fogadtak be engem.

Négy év kemény munka...

Négy év harcolás...

Négy év stúdióba járás és ma már ott tartok, hogy ha meglátnak az utcán, akkor jobb futni mert az újságírók poloskaként követnek mindenhova.

- Bob! Kedves, okos Bobocska! - nyitottam be a stúdió ajtaján. A szakállas menedzserem feltette a mutatóujját, miközben fejhallgatón hallgatta meg az új klipemet. Mellé sétálva a fülemet közel szorítottam hozzá és énekeltem a saját hangommal. Isteni lett a dal.

- Jó volt a dili dokival?

- Pont róla akartam beszélni! - ledobtam magam egy székre, és egy kék kicsi labdát az ujjaim közé véve dobáltam. - Vége! - húztam el az ajkamat. - Már nem járok hozzá!

- Mivel húzta fel az agyad? - tetovált karjával a hajába túrt, majd lefeküdt a kanapéra és a nyelvét kidugva elnevette magát. - Várj! Kitalálom! - ekkor a kanapé alól előhúzott egy összegyűrt lapot és a torkát köszörülve olvasott:

- „Olyan vagy nekem, mint a levegő

Olyan észvesztő és lehengerlő

Az érzéseim irántad megvetendő

Olvad a szívem és összetörik a faszom ez így nem lesz jó...."

Olvasta a lapra írt szöveget.

Ekkor pislogás nélkül nézett rám.

- Hát ez eleje jó lett - sziszegtem.

- Ez miatt küldtelek pszichológushoz! - dobta nekem a papírt. - Ez mi?! Mi ez a szar?

- Nem tudok koncentrálni. Bocs papa! - dobtam le a földre a lapot. - Lehet, hogy a pszichológusnak igaza van. Nincsenek rám jó hatással az emlékek.

- Akkor miért nem írsz róluk? Még nem próbáltad! Ha megpróbálnád a dalszövegekbe süllyeszteni az érzéseidet?

- Mert belegondolni is fáj abba, hogy mi történt négy évvel ezelőtt!

- Ide figyelj Aiden! Tudom, hogy tudod, hogy én tudom! De a zenészek világában élsz. Tudod, hogy ez mit jelent?

- Száz kamu profilt csinálnak a nevemmel a Facebookon és oda írják, hogy az eredeti - nevettem el magam, erre Bob is elnevette magát.

- Híres vagy - suttogta. - Az emberek szeretnek téged. Reményt adsz nekik a dalaiddal. Emlékszel amikor kijött az elmondtam volna? - ekkor bólintottam. - Nem telt el egy hónap és kijött a következő az utolsó pillantás. Megszerettek. És kibaszottul híres zenész lettél. Mindenhol téged hallgatnak. A gyerekek, a felnőttek és még a taxisofőrök is a dalaidat dúdolják.

- Taxival jöttél a stúdióba? - nevettem el magam.

- A verda szerelőnél van na! - csattant fel. - A lényeg, hogy holnap kijön a holdfény alatt és fiam hatalmasat fog robbanni! És tudod miért?! - üvöltötte. - Tudod miért? Mert te magad írtad basszus! Hogy is van? Halljam csak az elejét?!

- A holdfény alatt kijózanodni fáj

A sötét égbolt alatt menekültem már

A hullámok közt küldtem egy vitorlát

A csillagok alatt tennélek magamévá

- És kurvára jó lesz! Hagyj öleljelek meg! Szupersztár! Gyere a papához!

- A hajamra vigyáz! Az a védjegyem! - nevettem el magam hangosan. - Szóval - ültem vissza székre, miközben szétnéztem a stúdióban. A falak elegáns feketére voltak festve, az egyik oldalon vörös csík futott a plafonig. A stúdió közepén pár magasított szék és egy kanapé foglalt helyett. A kanapé mellett az erősítő asztalt foglalt helyett. A színes gombok bevilágították a helyiséget. Az óriási monitoron színes fények cikáztak. Ott szoktunk szerkeszteni és tökéletesíteni a hangomon. És a túloldalt volt a csoda. Csupán egy üvegfal választotta el a helyiséget. Ott szoktam énekelni. Csak egy mikrofon álvány és egy szék volt mögötte. Neon zöld falakat húzódtak egymással szemben, a falakon fekete hangjegy matricák voltak. Tökéletes volt a hely akusztikája, fénye és területe. - Sajnálom, hogy feszült vagyok. Igaza volt a dokinak. Négy éve minden tavasz elején kifordulok önmagamból - rántottam meg a vállam, közben folytattam a labda dobálását. - Majd csak elmúlik, igaz? - igazítottam meg a karórámat.

- Reméljük! Reméljük - ismételte mosolyogva. - Rendelek pizzát! Kérsz?! - mutatta felém a telefonját.

- Ja! - pillantottam az összegyűrt papírra. Lehet, hogy még mindig a múlt fogságában vagyok, de holnap kijön a következő zeneszámom a holdfény alatt.

Bobnak köszönhetően megismertem két zseniális énekest. Troy és Brendon reperek. Ők ritkábban szoktak megjelenni a Brooklyni stúdióban, mert mindig úton vannak. Ők hétvégente kisvárosi koncerteken és fesztiválokon vesznek részt. Ők ketten nagyon jó párost alkotnak. Troy raszta hajú srác, míg Brendonnak szőke rövidre vágott haja van. Mindkettőjüknek van barátnője, bár sokszor azt mondták, hogy kutyával jobban jártak volna. Épp a stúdió másik felében próbáltak, közben meghozták a pizzát. Mivel Bob és a munkatársa fejhallgatón keresztül hallgatták a próbát, addig én úgy gondoltam, hogy meghívom őket a pizzára. A kanapéról felpattantam és a tárcámért hajoltam. - Kifizetem a pizzát! - szóltam Bobnak, aki a fejét rázogatva feltette a hüvelykujját.

- Nagyon jó fiúk! Nagyon jól szóltok együtt! - pillantott a sötét plexit fal mögött éneklő két reper gyerekre. Kiléptem az épületből és lebaktattam a lépcsőn. Fehér felsőmet a könyökömig tűrtem és illedelesen köszöntem a biciklivel érkező futárnak.

- Szép napot!

- Na ne bazd! - csúszott ki a száján. - Bocs haver! Te...te Aiden Baker vagy! - vette le a sisakját. Mosolyra húztam az ajkamat.

- Inkább ami maradt belőle! De ja! - pillantottam a szemébe.

- Imádom azt amit csinálsz! Az elmondtam volna óta lázasan követlek! Mindig azt várom, hogy mikor jön ki a következő sláger! - nyújtotta át a két doboz pizzát.

- Nem kell sokat várnod - mondtam hallkan és átadtam a pénzt. - Tarsd meg - biccentettem. A sisakot a fejére nyomta, majd felmutatta a hüvelykujját.

- Kérnék egy képet de így is késében vagyok - pattant fel a biciklire. - Na szia! Várom a következő dalt!

- Holnap reggel nézd a Youtuboet! - kacsintottam.

- Hogy mii??! Apám! Jojo! Na csá! Örültem! Tényleg olyan jó fej vagy!

- Én ilyen vagyok! - mielőtt elment volna, nevetve hozzá léptem. Lábujjhegyre álltam és a sisakjához hajoltam. - Ha nem maradsz nyugton akkor elbaszom - kuncogtam, miközben aláírtam.

- Na jó! I love you man! - nevetett és elhajtott.

- Örülök, hogy jó napod lett - suttogtam, majd a kezeim közt tartva a dobozokat felsétáltam a hátsó lépcsőn és beléptem a keskeny letisztult folyosóra. Beléptem az első fekete ajtón és felmutattam a pizzákat. A két reper úgy szaladt át a két helyiséget összekötő keskeny ajtón, mintha aranyat láttak volna. Le se tettem az asztalra, de már a fele hiányzott.

- Kultúráltabban már! Állatok! - dobta le magát mellém Bob. Apámként tekintettem rá. A kapcsolatunk szakmaiból teljesen mássá alakult. Látott már rosszabb napjaimon is. Látott sírni és kiborulni is. - Izgulsz a holnap miatt? Megjelenik a holdfény alatt! Az a szám tényleg ütős lett! Mindenki azt fogja hallgatni szerte az országban! - viziló méretű harapással szedte szét a pizzát, közben reménykedve fürkésztem az utolsó két szeletet. Gyertek a papá... mi?!

- Ezt már senki nem kéri?! - Troy elvette az utolsó két szeletet és hatalmasat beleharapott. Elmosolyodtam és hanyat vágtam magam a kanapén.

- Holnap kijön a holdfény alatt - suttogtam, miközben lehunytam a szemem. - Csak imádják! Szeressék! Érezzenek együtt a dal mondanivalójával! - és miközben a többiek ragadozók szintjén falták fel a pizzát, én azon gondolkoztam, hogy vajon az az egy ember, felismeri a dalban azt, hogy neki szól?

Az egyetlennek...

Holnaptól pedig frissülni fog a slágerlistám:

Elmondtam volna
Utolsó pillantás
Holdfény alatt (2020)