Tegnap nehéz szívvel engedtem el Saraht a Central Parkban. Minden elköszönésnél valamiért azt éreztem, hogy az utolsó. Ez miatt feszült és kétségbeesett voltam. Egész nap újságokat hordtam ki. A sorházak közt sétálva minden kerítés után bedobtam az ajtó elé az összekötött újságokat és hírlapokat. Néha, mikor elfáradtam leültem egy lépcsőre és felsóhajtottam. Az előttem elsétáló emberek összeráncolt szemöldökkel néztek rám, sokszor nagy távolságban kikerültek, mintha fertőznék. Én csak a fejemet ráztam. Soha nem fogom megérteni az embereket. Hosszú percek teltek el úgy, hogy Manhattan másik végén az utolsó előtti háztömb koszos lépcsőjén ültem. Az emberek jöttek és mentek előttem. Közben azon gondolkoztam, hogy ők mit tekintenek az élet értelmének.

A munkát?

Az ételt?

A pénzt?

A telefont?

A feleségüket férjüket?

Esetleg az autót, ami mindennap viszi és hozza őket a munkából?

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi az értelme nem tudnék rá pontos választ adni.

Talán a szerelem.

Talán a levegő.

Talán a szívdobogás.

Talán a szeretkezés és családalapítás.

Délután lehetett, amikor becsuktam magam után a bejárati ajtót. Egy év alatt nem változott a lakás, viszont otthonosabb lett. Sarah hozott nekem egy szép függönyt és egy igazi fali órát. Kértem, hogy vigye el, mert nem szeretnék neki tartozni, de ő ragaszkodott hozzá. Sokszor megfordult a fejemben, hogy miért nem meséltem el, hogy mi történt azon az éjszakán...

Az éjszakán, mikor betörtek hozzám.

Az éjszakán, mikor megvertek.

Mikor megvágtak, és amikor a lelkembe tapostak.

Vajon miért nem mondtam el neki? Miért nem akasztottam a lelkére és kérdeztem meg őt, hogy miért ismert ilyen szörnyű alakokat?

Talán azért, mert elakartam temetni. Elakartam felejteni azt az estét. Nem akartam gondolni rá. Úgy akartam csinálni, mintha nem történt volna meg. De az igazság az, hogy nem tudtam kitörölni. Ahogy a történészek sem tudnak változtatni a múlton, úgy én sem tudok elfelejteni, sem megváltoztatni azt a szörnyű dolgot, amin keresztül mentem.

Féltékenység.

Arrogancia.

Beképzeltség.

Düh és hatalom, ami hajtotta a srácot. A nevét azóta sem tudom. Egy év telt el azóta, de ez alatt az egy év alatt nem hozott vele újra össze a sors. Jobb is így. Viszont a szörnyű éjszaka óta ezt az egy évet a barátnőmmel töltöttem. Ez az én ajándékom.

Ez az ajándékom a verés után.

Ez az ajándékom a penge után, amit a halántékomhoz szorítottak.

És ez az ajándékom a sok szenvedés után.

Szenvedés... könnyek... fájdalom... valamiért minden eltűnt. Talán azért, mert Sarah velem van. A kapcsolatunk első heteiben féltettem a szívem. Nehezen nyíltam meg neki. Egy láthatatlan falat építettem magam köré, és összekuporodtam, mint egy kisfiú az óvodában, miközben rossz álmok zavarják. Egyszerűen csak nem volt meg a bizalom. Nem bíztam benne. Ő gazdag volt, én szegény. Ő többet tudott a világról, és szart sem. De ahogy a tavasz után beköszöntöttek a forró nyári hónapok, amiket utána átvett az ősz, úgy a kapcsolatunk is szintet lépett. Az őszi hónapokban azt vettem észre, hogy kézen fogva sétálunk a vörös és sárga levelek közt. Azt vettem észre, hogy emberek szeme láttára csókolózunk és élvezzük egymás társaságát. Ahogy beköszöntött a tél, együtt korcsolyáztunk és hógolyóztunk az utcán. Néha hóangyalt csináltunk és reszketve nevettünk. Időre volt szükségem a bizalomhoz. Időre volt szükségem, hogy a szívem befogadja a Sarah lelkét.

Tavasz.

Nyár.

Ősz.

Tél.

Egy év... egy éve megváltoztatta az életem.

Penge éle az arcomon, két nap a korházban, könnycseppek a szemembe és a csók, ami elvezett minket ide. Egy éve vagy a szívem gyengéje. Egy éve vagy a lelkem párja. Egy éve vagy a gondolatom és az időm. Húsz éves vagyok és őrülten szerelmes voltam egy fiatal nőbe, aki nekem adta az életét. Kérlek Uram, csak ne vedd el tőlem!

Sarah még tegnap megígérte, hogy ma este eljön hozzám. Mikor az óra elütötte a hét órát, Sarah a kulcsával nyitotta ki az ajtómat, de nem számítottam arra, ami történt. Megmagyarázatlan dolog volt számomra. Nagyokat pislogtam, hogy befogadjam azt, ami az ajtóban állt. Kérdeztem magamban, hogy ez mit jelent? Ez mit fog hozni? Ez mi lesz? Ó jaj!

- Szia szerelmem! - Sarah egy festékes vödröt tett az asztalra és ecseteket a székre. A haját kontyban hordta, egy színes kendővel rögzítette. Kantáros farmert hordott és nyúzott tornacipőt. - Biztos azon gondolkozol, hogy ez mi akar lenni! - karolta át a tarkómat.

- Pontosan! - szemezgettem a vödör festékkel. - Festeni szeretnél? Este... fél nyolc előtt? - fúrtam a tekintetem a szemébe.

- Útközben reménykedtem, hogy nem leszel fáradt - pislogott boci szemekkel. Felkészült. Készült az estére. Idejét szakította rám és a változtatásra.

- Téged csak imádni lehet, te lány! - fenekénél fogva megemeltem, és miközben a derekam köré fonta a lábát, és a hátánál fogva tartottam. - De tényleg késő este szeretnél festeni?

- Jobban fogunk aludni!

- Tehát itt alszol? Eltudtad intézni? - alig tudtam befejezni, mert oldalra pillantva felsóhajtott. Tudtam, hogy valami bántja őt, ezért elengedtem és néztem, hogy a festékes vödör tetejét lefeszíti a körmével majd leveszi és óvatosan az asztalra teszi.

- Anyukám felfigyelt arra, hogy gyakran járok el otthonról. Kétszer pedig előfordult, hogy felhívta a barátnőm anyukáját, és megtudta, hogy nem vagyok náluk - úgy suttogta, hogy közben nem nézett a szemembe. Ettől szomorú lettem.

Akkor ne aludj velem.

Akkor menj haza.

Csak ne kockáztassunk.

- És akkor most mi lesz? - elvettem a kezéből az egyik festőhengert, óvatosan belemártottam a vörös festékbe, a műanyag rácson lehúztam, és az ajtófélfa mellett húztam egy vastag csíkot. Biztos voltam benne, hogy drága és jó minőségű festék volt, mert azonnal lefedte a koszos falat és azonnal megtetszett a színe. Az viszont bántott, hogy a kapcsolatunk veszélybe került.

Pedig egy éve harcolunk...

Egy éve harcolunk a boldogságunkért.

De Sarah anyukája felfigyelt a lánya viselkedésére. Nekem ez nem tetszik.

- Mi lenne? - mellém állt és húzott egy vonalat a falon. A festék nem volt foltos, nem volt csomós. Gyönyörűen fedte a fal felületét, egyenletes volt és nyugtató volt a színe. - Azt fogom mondani anyának, hogy esténként elkezdtem edzőterembe járni! Szerintem anya elfogja hinni! Tegnap, amikor elmentem veled a Central Parkba anya nem is kérdezte, hogy hova megyek - mosolygott. - Igazából attól függ, hogy milyen kedve van. Vannak időszakok, mikor csak magával foglalkozik és oda megyek, ahova akarok. Van olyan is, hogy nehéz időszakon megy keresztül és az miatt úgy viselkedik, mint egy hárpia, ezért találkoznom is nehezebb veled - de mielőtt folytatta volna, mutatóujját a festékbe nyomta és húzott egy csíkot az arcomon. Annyira meglepődtem, hogy azonnal viszonozni akartam. Sarah tudta, hogy mit akarok csinálni, ezért nevetve kereket oldott. Vörös festék csöpögött az ujjamról, miközben a szobámba futva utolértem őt. Azután szorosan magamhoz húztam, és végig kentem vele az arcát. Ő csak nevetett és kérte, hogy hagyjam abba.

Nem hagyom...

Nem hagyom, mert élvezed.

Nem hagyom, mert mosolyogsz.

Nem hagyom, mert boldog vagy velem.

- Szünet! - tette keresztbe a kezét. - Szünetet kérek - támaszkodott meg a térdén. - Tíz perce, hogy elkezdtük festeni a falat, de úgy érzem, hogy muszáj lefeküdnöm.

Ekkor váratlanul csörgött a zsebében található Iphone. Összeráncolt szemöldökkel néztem, hogy lihegve magához veszi, majd lefagyott mosollyal az arcán, felém mutatja. - Az anyám keres. Nem szokott ilyen későn hívni - rágcsálta az ajka szélét. Az anyukája képét fürkészve elhúztam a számat. Gyönyörű nő volt, de minden arcvonásán lehetett látni, hogy nagyra van az életével. Sarah arcát néztem, aki hírtelen kinyomta, majd kikapcsolta a telefont. Kérdőn ráztam meg a fejem és kerestem válaszokat a tekintetében. - Anya úgysem fog rájönni arra, hogy itt vagyok!

- A kapcsolatunk tényleg veszélyben van - hajoltam hozzá. Homlokomat a homlokának támasztottam, ujjainkat a mellkasunk között összekulcsoltuk, majd az ajkunkat egymáséhoz tapasztva szenvedélyesen megcsókoltuk a másikat. A másodpercek töredéke alatt elvesztünk és engedtünk a szenvedélynek. Mozdulataink egyre bátrabban és határozottabbak lettek. Éreztem, hogy ujjaival megragadja a pólóm szélét. Nyelves csók közben az ágyam felé sétáltunk, a pólót már a köldökömig feltűrte. Tudtam, hogy nem szabad. Nem volt az ujján gyűrű. Nálunk ez így szokás. Szeretném, hogy legyen rajta. De engedtem, hogy levegye a pólóm. Engedtem, hogy tenyerével végig simítsa a hasamat. Engedtem, hogy letérdeljen elém. Először a szemembe nézett. Utána a köldökömhöz hajolt és végig nyalta a bőrömet. A plafon felé nézve lehunytam a szemem. Istenem! Az egész testem követelte az érintését. Minden porcikám sóvárgott a nyelve után. Megrészegülve néztem, hogy nyelve milyen mozdulattal érint. Közben egyik ujjával a nadrágomat piszkálta. Kezemet önkéntelenül vezettem a hajába. Mintha bíztatnám. Érezt, hogy kiköti a madzagot. Libabőrös lettem, mikot meglazította a madrágom szélét és megérintette az alsónadrágomat. Bárcsak folytatnád! Bárcsak csinálnád! Én élvezném! De nem! Nem így! Nem most! Ó nem! Ezt nem engedhetem. Nálunk ez nem így megy. Nincsen gyűrűje! - Várj egy kicsit - remegő lábakkal térdeltem le vele szembe, majd óvatosan megbiccentettem az állát. Boci szemekkel fürkészte az arcomat és rázta meg a fejét.

- Nem tetszett? Én... - mutatott magára. - Nem csináltam még ilyet - ekkor a kezét váratlanul a meztelen mellkasomra nyomtam. A szívem fölé. Még a lélegzetét is visszafojtotta, miközben koncentrált a szívdobogásomra.

- Tetszett. Túlságosan is - magyaráztam elpirulva. - De engem nem így neveltek - fürkésztem az ajkát.

- De én érezni akarlak. Mindenhol. Azt szeretném, hogy... - nyelt egyet. - Teljesen akarlak - mondta ki. - Minden porcikádat. Az illatodat. A bőrödet. Ismerős érzés babám... ismerős.

Könnyes szemmel fürkésztem az arcát és vágyakozva ráztam meg a fejem. Olyan volt ez a pillanat, amikor egy belső hang az suttogja, hogy hajrá, de az eszem tiltakozott. Erotikus gondolatok kavarogtak a fejemben, és érdekes hangok a fülemben. De ellen kellett állnom a kísértésnek. Miért?

Azért, mert nem így szeretném.

És azért, mert nem itt szeretném.

Először szeretnék gyűrűt húzni az ujjára és szeretném elvenni. Ha igent mond, ha elveszem akkor mindent szabad. És akkor az isten egy nyugodt éjszakát sem fog neki hagyni, mert mindig és mindenhol benne leszek. De addig megmarad a kísértés.

- Szerintem folytassuk a festést - segítettem fel a földről. Ekkor olyat kérdezett, amitől zavarba jöttem.

- Nem izgattalak fel?

Ha te azt tudnád...

- De igen! Vagyis... - helyeztem elpirulva a tarkómra a kezem. - Fessük a falat, jó? - húztam fel magamra a pólómat.

- Máris.

És mint egy durcás kislány, trappolva a konyhába sétált, én pedig le pillantottam és imát suttogtam az Istennek.