Este nyolc órakor a kórház kávézójában ültünk. Fáradtan beszélgettünk és kezeink közt tartottuk a barna műanyag pohárba öntött meleg kávét. Én a pohár felületén található kávé lógóra pillantottam, kezemmel megsimítottam. Fura volt a társaságunk, de annál jobban éreztem magam. Ian, Raphael, Bob és Nathan anyukája is megérkezett, aki egyébként egy igazi tündér. Nem beszéltem még vele, csak köszöntünk egymásnak, de egyszer - kétszer kimutatta felém, hogy nem vagyok neki szimpatikus. Nem hibáztattam, a hírnevem megelőzött, biztos vagyok bennem, hogy sok mindent tud rólam. Vajon Nathan édesanyja megtudta Ian titkát? Ian elárulta neki, hogy van egy másik fia? Nem ismerem a kapcsolatukat, nem tudom, hogy a nő milyen szerető, de láttam köztük egy láthatatlan kapocsot, ami olyan volt, mint Sarah és köztem. Pillantásból értették egymást, mozdulatokkal kommunikáltak, néha egymás szemébe néztek, hogy erőt gyűjtsenek. Nathan édesanyja vékony, sötétbarna haja egyenesen a válláig ért. Gyöngysor díszelgett a nyakában, egy csipke mintás blúzt és fekete cseruzaszoknyát viselt. Kezével feszülten szorította a táskáját és minden pillanatban Nathan szobája felé pillantott, végül nem bírta tovább és azt mondta, hogy megnézi a fiát. Ott maradtunk páran, néma csend telepedett a társaságunkra. A tetovált menedzserem fordítva ült a széken és egy hot dogot evett. - Csórikám - motyogta maga elé. Jó időzítés Bob... Ian csak felvont szemöldökkel pillantott felé, majd egyenesen a szemembe nézett, miközben Sarah halántékát puszilgattam.

- Remélem, hogy te nem vagy olyan makacs és önfejű mint a testvéred - tenyerébe temette arcát, én csak elpirulva megráztam a fejem és nehezen felsóhajtottam.

- Inkább nyugodt természetű vagyok!- vallottam be őszintén. - És higgadt is! Általában kiegyensúlyozott vagyok!

- Akkor rám ütöttél - emelte ajkához a kávét. Ez a mondat fényt hozott a szívembe, éreztem, hogy a keserűség kezd tovább állni. Bár aggódtam Nathan miatt, ezt a szívemben is éreztem. Furcsa, hogy egykor utáltuk egymást, de ma...olyan természetesen viselkedtünk egymással, hogy az már valóban csodának számított. Nem tudtam, hogy igazásból mi indította el bennünk ezt a fajta közeledést, talán azonnal felfogtuk, hogy a testvér szó mit is jelent.

Köteléket...

Egyenlőséget...

Támaszt...

Egy szó megváltoztatta a nézőpontot és háttérbe szorítottuk a múltat. Rájöttünk arra, hogy nem utálhatjuk egymást örökké. Testvérpárként nem viselkedhetünk így egymással, még akkor sem, ha csak fél testvérek voltunk. Akkor is a vérem.

- Remélem, hogy Nathan elvállalja a műtétet - pillantott ránk Raphael.

- Én is! Bár biztos vagyok abban, hogy nagyon rá kell majd erőltetni - sziszegte Ian a fogai közt, majd rám pillantott. - Veled beszélt?

- Fogjuk rá - mosolyogtam. - Érdekes természete van!

- Imádnivaló amikor jó kedve van! - kacsintott Ian. - De amúgy az apám természetét örökölte - nevette el magát fájdalmasan.

- Minden rendben lesz vele! Natan erős - suttogta Sarah, aki a hasát simogatta. - New York legjobb orvosai vigyáznak rá - mosolygott.

Mennyi minden történt azóta, hogy ők az életem részei lettek. Sok mindent köszönhettem nekik. Élményeket, közös pillanatokat, könnyeket is, de az számított, hogy ők az élete részei, ők a családom. Kezdtem rájönni arra, hogy nem feltétlenül a vér köti össze a családot. A szeretett és az odaadás. Voltak balhék és konfliktusok amik megnehezítették az életünket, de mind tudjuk, hogy egy nagy családot alkotunk. Bob, aki olyan lobbanékony, hogy az már vicces. Raphael, aki mindig mindenkivel egyetért, ott van Ian, aki hozzám hasonlósan sok dolgon keresztül ment, és nem utolsó sorban, Sarah aki ebben a világban nem csak az élettársam, nem csak a szerelmem, hanem a legjobb barátom is egyben. Így alkottunk egy nagy családot, illetve igyekeztünk jó kapcsolatot teremteni. Akkor kaptuk fel a fejünket, amikor Nathan édesanya vissza sétált hozzánk és megállt mellettünk.

- Bármennyire is furcsa...téged akar látni - pillantott egyenesen felém. Ekkor már biztos voltam abban, hogy Ian nem mondta el az igazat a feleségének. Én a torkomat köszörülve felálltam és a hajamat hátra túrva Nathan anyjukájához sétáltam, de ekkor a szemembe nézett. - Mi ketten nem ismerjük egymást, de biztos vagyok abban, hogy nagyon jó ember vagy - suttogta üveges tekintettel. Nem válaszoltam, csak óvatosan keskeny vállára helyeztem a kezem, majd Nathan szobája felé igyekeztem. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, Nathan az ágy szélén ülve a focis albumot nézegette. Leültem mellé és az ölében található album vékony karton lapjai közé pillantottam.

- Hát Neymár... az utolsó mérkőzésen szépen felrúgtak - suttogta, miközben lapozott az albumba. Az arcát nézve szomorúan felsóhajtottam. Nathan tényleg beteg volt. A szeme alatt lila karikák húzódtak, az ajka pedig cserepes volt. Nem tudtam, hogy mit gondolt a műtétről, de én nagyon szeretném, ha elvállalná.

- Mit gondolsz a műtétről? - fürkésztem az arcát.

- Beszélni sem akarok róla, Baker - pillantott oldalra. Egy ilyen válaszra vártam, ezért megráztam a fejem.

- Apád mesélte, hogy már középiskolás korodban ajánlottak egy műtétet de te nem válalltad el - suttogtam, miközben határozottan bólintott. - Miért nem, ha szabad kérdeznem? - fürkésztem az arcát. Néztem, hogy lassan pislog, hogy összehúzott szemekkel a padlót fürkészte, hogy mellkasa szaporán emelkedett le és fel. Ahogy a nővérék is elmondták, a szívelégtelenségnek is vannak több fajtái. Nathan ezzel született, ezért az ő esetében súlyosabb diagnosztizálásról van szó. A nővérek az akut szívelégtelenséget olvasták a korábbi kartonjain. Tudtam, hogy nem kellemes ezzel a betegséggel élni, gyakran felboríthatja az ember hétköznapját egy rosszullét vagy bármi más. Sejtettem, hogy Nathan állapota rosszabb.

- Én szívbillentyű rendelleneséggel születtem - suttogta. - Ebből következett ki a szívelégtelenség - pillantott rám, de ekkor nyílt az ajtó, és az orvos lépett be rajta. Nathan kartonját a kezei közt tartotta, majd felvont szemöldökkel felénk pillantott.

- Hogy érzi magát?

- Jól - bólintott Nathan, az orvos pedig sóhajtva írt valamit a kartonba.

- Holnap reggel elvégzünk egy szívultrahang vizsgálatot - bólintott.

- Miért?

- A vizsgálattal megnézhetjük a szív szerkezeti felépítését, a szív üregeinek méreteit, a vér áramlásának irányát, ritmusát, sebességét, de a legfontosabb, hogy megnézzük a szívbillentyűk záródását ezzel pedig megnézhetjük a betegségének a súlyosságát! - ekkor Natha felpattant.

- Akkor mire volt jó a CT vizsgálat? - ekkor az orvos a torkát köszörülte.

- Ön nem egy hétköznapi betegünk! Igyekszünk mindenre oda figyelni! A CT vizsgálat során a belső szerveit és a testének működését figyeltük meg. Nem találtun elváltozát, de a szívultrahang vizsgálat nem maradhat el - lépett hátra egy lépést. - Amennyiben az eredmény nem kedvező, akkor még holnap előkészítjük a műtétre!

- Nem megyek bele! - ellenkezett Nathan.

- Nathan! Az orvos csak jót akar...

- Beszéljen a fejével, Mr. Baker - pillantott a szemembe. - Nem fogok hazudni maguknak... Mr. White gyerekkori rendellenességel született. Ez miatt nagyobb figyelmet kell fektetnünk az állapotára, ami jelen esetben fokozatosan romlik - bólintott határozottan.

- M...milyen műtétet végeznek el?

- Semmit! - bökte ki Nathan.

- Erről még nem konzultáltunk, de az esetek többségében, vagy szívbillentyű plasztikát hajtunk végbe, ahol igyekszünk meghagyni a billentyűket, vagy beültetünk egy műbillentyűt - mivel nem voltam orvos, kevés dolgot értettem meg belőle, viszont hasznosnak találtam, mert jobban megismerhettem a szív működését és a funkcióit. Egyébként teljesen homály volt előttem, de az orvos felkészült és tapasztalt volt. Nem aggódott, határozott volt és a lehető legjobbat szeretné elérni és megmenteni Nathan egészségét. - Az édesapja elmondása alapján középiskolás korában lett volna az első műtétje, de maga nem válallta el! Ez nagy hiba volt, ugye tudja?

- Aha... - ráncolta a szemöldökét, miközben megsimította a mellkasát, majd leült az ágy közepére és tenyerébe temette az arcát.

- Pihenje ki magát - hátat fordított nekünk, majd kilépett a szobából és becsukta maga után az ajtót. Én is leültem Nathan mellé, aki mellkasán tartotta a tenyerét.

- Ezt figyeld, Baker - megfogta a kezem és egyenesen a szívére helyezte. Nos. Annyira megijedtem, hogy majdnem kiabáltam. Erősen éreztem szívének a dobogását, mármint...normál körülmények közt az ember nem érzi, de én olyan erősen éreztem a lassú és ritka dobogását, hogy valóban fájdalmasan hunytam le a szemem.

- Ez ijesztő - suttogtam a szemébe nézve. Nathan a padlót fürkészve bólintott, miközben az üveg viz felé nyúlt. Miközben ivott, addig nekem zakatoltak a gondolataim. Nathan tényleg ilyen makacs lenne, vagy talán...talán félt valamitől?! Lehet, hogy ez a válasz arra, hogy miért nem akarja a műtétet. - Talán félsz a műtét miatt?

- Már hogyne félnék! - pillantott rám elkerekedett szemekkel. - Borsódzik tőle a hátam - borzongott meg. - Biztos vagyok benne, hogy nem fogják felnyitni a mellkasomat - bólintott.

- És, ha ezzel megmentik az egészséged?

- De én jól érzem magam!

- De ez nem úgy látszik - sóhajtottam.

- Te mit tennél? - érdeklődött.

- Hát... - pillantottam az ablak felé. - Én mindenképpen élnék a műtét lehetőségeivel. Biztos vagyok benne, hogy félnék, hiszen minden embernek vannak félelmei a műtétekkel kapcsolatban, kinek nagyobb, kinek pedig kisebb - bólintottam. - De, ha tudom, hogy ezzel megmenthetik az egészségem...bármennyire is félek, én elvállalnám - pillantottam a szemébe, ő pedig figyelmesen hallgatott engem. - Úgy gondolnám, hogy le kell küzdenem a félelmem és elfogadni amit az orvosok tanácsolnak, hiszen ez miatt orvosok! Segítenek túlélni és jobb életet élni! Arra gondolnék, hogy a műtét után minden más lenne! Újra kezdenék mindent és elfelejthetném azt a sok kellemetlen dolgot, amit a betegség miatt tapasztaltam - pillantottam rá, majd kihúztam magam. - Focizni is elmehetnénk utána.

- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét, ekkor hozzá hajoltam és megborzoltam a haját.

- Így szokkal szerethetőbb vagy - húztam fel a szemöldököm, így mindketten egyforma arcot vágtunk.

- Ch! - nevetett hangosan. - Szóval te elvállalnád - jelentette ki.

- El - mondtam, miközben nyílt az ajtó és Ian lépett be rajta. Nathan a válla felett felé pillantott, majd csak ennyit mondott:

- Elvállalom a műtétet!

- Óh! Az n...nagyon jó d...de több év alatt sem tudtunk rávenni téged erre, ki vett rá most? - pislogott szaporán.

- Csak a testvérem - pillantott a szemembe felvont szemöldökkel, én pedig intettem Iannek aki valami olyasmit suttogott, hogy "jaj de jól néznek ki együtt", gondolom úgy értette, hogy jól nézünk ki mikor... nem veszekszünk.

Éjszaka bent maradtam Nathannel a kórházban. Eredetileg haza szerettem volna menni, de a szívem azt súgta, hogy maradjak. Az óra éjfélt ütött, de én kicsiket pislogva pillantottam ki az ablakon. Mivel Nathan egy nagyon jó szobát kapot, volt a fal mellett egy fehér kanapé. Lassan pislogtam, éreztem, hogy percek kérdése és elalszok, de ekkor Nathan felébredt álmából. A félhomályban láttam, hogy erőteljesen köhögni kezd és az ágy szélére ülve zsebkendőt vesz a kezébe amibe vért köpött. Üveges tekintettel fürkésztem, hogy az utcai lámpa megvilágítja sápadt arcát és karikás szemét. Próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de szabad úton távoztak. Nathan az ágy szélén ülve tarkójára helyezte a kezét majd hunyorogva megnézte a telefonján az időt. A telefon megvilágította az arcát és a tekintetét. Könnyes szemmel fürkésztem, hogy kicsiket köhögve lassan visszafekszik az ágyba és percek múlva elalszik.

Ez miatt nem aludtam egész éjszaka...

( Sziasztok! Sajnos az a baj a könyvekkel, hogy egyszer minden könyvnek vége van. Wattpadon ez lett a leghosszabb könyvem, el sem hiszem, hogy több mint hatvan rész van publicálva! Terveim szerint még pár rész hátra van, utána ezt a könyvet is elengedem. Még lesznek részek, nem tudom megmondani, hogy pontosan mennyi, csak leszerettem volna írni, hogy hamarosan a befejező részek fognak következni. Terveim szerint olyan hetven rész lesz összesen, de ez nem biztos, lehet picit több. Még valami ami nagyon fontos és szeretném, hogy ezt figyelembe vennétek. Egy nagyon jó álláslehetőséget kaptam és felvettek a munkahelyre ahova jelentkeztem, ami azt jelenti, hogy életem nagyobb részét mostantól a munkával fogom tölteni, nem leszek otthon. Nem fogom részletezni, hogy ez mit jelent, szerintem ti is tudjátok, hogy nem fogok tudni minden nap részeket hozni. Ezt sajnálom. Ugyan úgy írni fogok, folytatni fogom a könyveket, új könyvet is szeretnék majd hozni, aminek a történetét már tudom és szerintem nagyon jó lesz, de szerintem nem lesz minden nap rész. Megpróbálok két naponta hozni. Én erre számítok, de aztán a munkabeosztásomtól függ, hogy valóban mennyi szabadidőm marad. )