A dalszöveget egyenesen a stúdióba vittem, ahol Bob a két fiúval dolgozott. Tavasz óta nem láttam a fiúkat, mert országos túrnéra járnak és csak ritkán jönnek haza. Mivel nem akartam megzavarni a pergős próbált, csak intettem nekik a plexit fal mögött, majd a fejemen található Fullcapet megigazítva a szakállas menedzserem mellé álltam, aki csípőre tett kezekkel élvezte a fiúk hangját. Ők kicsit "brutálisabb" zenét képviselnek. Nekem személy szerint nem tetszett, de nem mertem elmondani, mert biztos, hogy nyakamat vennék. Bob még mindig neheztelt rám, de a kezemben található lap miatt felcsillant a szeme és vigyorogva nyúlt a kezem felé. Én csak mosolyogva átadtam neki és ajkam szélét rágcsálva imádkoztam, hogy ne vegye észre azt, hogy nem én írtam. Bob ismeri a rímeimet, szokásaimat és érzéseimet. A nyártól télig című dal közel áll a személyiségemhez, viszont Bob tuti kiszúrja, hogy nem tőlem van. Miközben a kanapén ültem, addig a kezemben egy kulcstartót tartottam, amit Sarah vett nekem ajándékba. A műanyag kulcstartóra az "apa leszel" feliratot gravírozták, szürke kecses betűkkel, a kulcstartóba pedig pici cumikat helyeztek vagy rajzoltak. Sarah vette nekem ajándékba. Annyira aranyos volt, hogy az már felháborító, viszont meglepődtem, mikor Bob kikapta a kezemből. Kiskutya szemekkel pillantottam fel rá és széttártam a kezem. - Papa! Add már vissza! - utána akartam nyúlni, de ő nem engedte, helyette összehúzott szemekkel fürkészte a műanyag kulcstartót.

- Beszarok! Ez most komoly?! - pillantott rám. - Apa leszel? - a felismerés és a válasz is megijesztett. Tényleg féltem az egész dologtól, igazából még mindig nem tudtam felfogni. Ez nem úgy működik, hogy az ember tudomásul veszi és örül neki...legalábbis nálam nem így működött. Aki ismer az jól tudja, hogy határozott személyiség vagyok, általában szívemet és lelkemet bele teszek a terveimbe, viszont egy baba...valamért nem tudom magam még elképzelni apaként. Ez nem azt jelentette, hogy nem örültem neki, de, ha minden igaz, akkor jövőre tényleg befutok a zenészek világába és turnékra megyek. Nem tudom, hogy lesz időm egy babára, nem tudom, hogy fogom a két dolgot egyszerre csinálni. - Ha Sarah látná az arcodat, biztos vagyok abban, hogy tökön rúgna! - egyébként Bob gratulált nekem, de látta rajtam, hogy valami nem volt oké. - Kivele! - ült le mellém sóhajtva. - Milyen cuki cumik vannak rajta! - mutatta fel az átlátszó kulcstartót.

- Félek!

- Mitől?

- Attól, hogy nem illik hozzám az apa szerep! Nem tudom, hogy... - ekkor inkább félbe hagytam, majd széttártam a kezem. - Becsúszott!

- Ha ezt Sarah hallaná, biztos vagyok abban, hogy felképelne! - mutatta fel az öklét.

- A francba! - helyeztem az asztalra a lábam, majd visszavettem a kulcstartót és a szemébe néztem. - Huszonnégy éves vagyok! - suttogtam. - Hogy ha harminc lennék, azt mondanám, hogy oké...de így....

- Aiden! Ezt most verd ki a fejedből! Az a baba már megfogant! A szerelmed hasában növekszik! Tudod, hogy ez mit jelent? - pislogott nagyokat, mert nem akarta elhinni, hogy így állok hozzá a dologhoz.

- Örülök neki, Bob - bólintottam. - Csak félek! 

- De attól még akarod a babát, igaz? - a tekintetétől kirázott a hideg és borzongás futott végig a hátamon. Válaszoljak igennel, mert azt várta el tőlem, vagy ne válaszoljak, mert a szívem azt súgta? Nehéz volt döntenem, ezért inkább tereltem a témát. A tarkómra helyeztem a kezem és az asztalon található lap felé böktem. 

- Tetszik a dal?

- Nem válaszoltál - suttogta szomorúan.

- Kérdeztem valamit!  - csaptam a térdére. Talán Bob nem vette észre azt, hogy nem az enyém. Végülis hasonló stílusban íródott mint az én dalaim, csak Ian White olyan szavakat is használt a dalban, amiket én nem nagyon szoktam. Ekkor sóhajtva a kezébe vette, a másikkal a lapra mutatott. 

- Ez egy tökéletes dal! Te írtad?

- Ki más? - kérdeztem vissza izzadt homlokkal. Bob összehúzott szemöldökkel memorizálta a sorokat, majd meglökte a vállam.

- Nem hiszek neked! Kivele! Ki írta?! - sóhajtva dőltem hátra és a fejemről az arcomra helyeztem a Fullcapet. Kicsit feszült voltam. Elmondom, hogy miért. Még mindig nem dolgoztam fel, hogy ki az apám. Még mindig rosszul esett, hogy eltitkolta előlem, arról pedig nem is beszélve, hogy elhagyott, mikor baba voltam. Ian White akkor ásta meg a saját sírját, amikor elhagyta anyámat, ezzel engem is a pokol mélyére küldött. Neki köszönhetem az életem, a nyomorom, azt a sok koszt és újsághordást, amit annyira utáltam. Nem volt mellettem egy gondoskodó apa. Mindent anya tanított meg nekem. Ő tanított meg olyan dolgokat is, amiket egyébként egy apának kellett volna...khm...szóval Ian White egy porszem, egy légy, egy szúnyog amit bármikor és bárhol eltaposnék. Nem azért mert utáltam, azért mert elhagyott engem és elvette tőlem a reményt, hogy élhetek normális családban.

- Ian White!

- Ki??!!

- Az apám!

- Ki??!! - kiabálta úgy, hogy a két srác félbe hagyták a zenét. Bob a mellkasára helyezte a kezét, majd vízért könyörgött. - Jaj nekem! Jaj! Szívrohamot fogok kapni! Istenem! Hogy ki?!

- Az apám! Ő az...az apám - suttogtam a szemébe nézve. Láttam, hogy rengeteg kérdése van ezzel kapcsolatban, de én megakartam kímélni magam a válaszadástól, ezért csak a dal felé böktem. - Az lenne a kérdés, hogy kiadhatjuk az én nevemmel?! - Bob határozottan a fejét rázta.

- Ki van zárva!

- Miért?! 

- Mert nem te írtad! Talán...ismétlem TALÁN akkor lehetne szó róla, ha a dal írója engedélyt add rá! - ekkor felpattantam a kanapéról és csípőre helyezett kezekkel sétáltam jobbra és balra.

- Kell hozzá Ian engedélye?

- Ezer százalék! Szerződésre is szükség lenne! 

- De Bob... nem akarok beszélni vele! - ekkor Bob sóhajtva megrázta a fejét.

- Felhívhatom ma, ha akarod - nézett a szemembe. Hatalmas kő esett le a szívemről, ezért vissza ültem mellé, és átkaroltam a tarkóját. 

- Te vagy a világ legjobb menedzsere! - ekkor Bob kuncogva felmutatta a lapra írt dalszöveget.

- Egyébként imádom ezt a dalt - suttogta. - Romantikus, szomorú de mégis gyönyörű! Ezt mikor írta?

- Azt hiszem, hogy pár nappal a születésem előtt - sóhajtottam, mintha nehezemre esne erről beszélni. Igazából nehéz volt. Rosszul esett, hogy Ian az apám, az pedig rosszabb volt, hogy Nathan a fél testvérem.

- Várj már Aiden! - fordult felém Bob elkerekedett szemekkel. - Azt nem tudom, hogy tudtad meg, hogy az apád él, de...akkor Nathan a testvéred?!

- Szörnyű, mi?!

- Igazából hasonlítotok! - ekkor gyilkos pillantásokkal ajándékoztam meg. - Csak a sármotok! Ő is jóképű! - lökte meg a vállam óvatosan. Én csak felvont szemöldökkel hallgattam ahogy a fiúk próbálnak, közben járt az agyam. A babán, Sarahn, apámon és a dalon, amit mindenképpen szeretnék kiadni. 

- Szerinted bele menne? - suttogtam a dalra mutatva.

- Szerintem nem - sziszegte én pedig összehúzott szemekkel bólintottam.

Attól féltem, hogy Bob nem jár sikerrel Ian Whitenal, ezért bármennyire nem akartam, hogy közöm legyen hozzá, végűl úgy döntöttem, hogy személyesen megyek el hozzá. Az autóban ülve izzadt a tenyerem és remegett a kezem. Furcsa lesz úgy állni vele szembe, hogy tudom azt, hogy ő az apám. Megannyi év és emlék pörgött le előttem, érzések és édesanyám kétségbeesett könnyei. Minden fájdalmamat neki köszönhetek, ezt ő is tudja. Reggel kilenc órakor az irodájában vártam. Az irodája üres volt, ezért kicsit sóhajtva néztem szét a világos, letisztult helyiségben. - Tehát ez az ízlésed - megsimítottam a fekete kanapét amin ültem, és az asztal felé pillantottam. Az asztalon egy nagyobb asztali gép és egy tablet foglalt helyett. Nem éreztem apám illatát, mégis furcsa érzést keltett bennem a tudat, hogy él és közel van hozzám. A percek rohamosan teltek, abban sem voltam biztos, hogy ma reggel bejön dolgozni, de amikor nyilt az ajtó, azonnal felálltam, de nem Ian, hanem Nathan lépett be rakjta, aki annyira meglepődött mikor meglátott, hogy az ajtót becsapva maga után, fenyegetően feltette a kezét. Nathan... a testvérem volt. A vérem. Feszült voltam, nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb köszönési forma, ezért csak a szemébe nézve feltettem a kezem. - Szia! - hangomra barátságtalanul felvonta a szemöldökét, ő sem számított erre, hogy ekkora természetességgel fogok neki köszönni. Nathan csak összefont karral sétált a kanapé másik oldalára és a lehető legtávolabb leült mellém.

- Mit keresel apám irodájában? - egy magazint vett a kezébe, arca elé helyezte, és bár tudtam, hogy nem azért mert kíváncsi a cikkekre, inkább csak rám nem volt kíváncsi. Én is visszaültem a helyemre, és a kezembe vettem egy ugyan olyan magazint. Nathan furcsa tekinettel nézett felém, sokszor a szemöldökét ráncolta.

- Én csak kérdezni akarok tőle valamit - nem pillantottam felé és nem voltam feszült. Valamiért nyugodtabb lettem a közelségétől, talán már nem haragudtam rá annyira. Nathan csak értetlenül ledobta az újságot a dohányzóasztalra.

- Az én apámtól?! - kért magyarázatot, de én csak magam mellé helyeztem az újságot és a szemébe pillantottam. Létezik, hogy már nem azt láttam benne, mint ezelőtt? Létezik, hogy szerettem volna közelebb kerülni hozzá?

Ő a testvérem...

Az én vérem...

Vajon mennyire hasonlít rám a személyisége?

- És hogy vagy? - érdeklődtem kíváncsian. Nathan úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Nagyokat pislogott és szemembe nézve keresett valamit.

- Viccelsz, ugye?! - nevette el magát röhejesen. - Remélem nem gondolod, hogy ezt beveszem! - mutatott rám. - Bármi akar lenni! - tette hozzá határozottan.

- Én csak úgy gondoltam, hogy eláshatnánk a csatabárdat - még engem is meglepett a válaszom, ezért lesütöttem a szemem és feszültem kezdtem el piszkálni a tarkómat. Mivel Nathan még mindig úgy nézett rám, mintha nem lennék normális, felé fordultam. - Belefáradtam a haragba!

- Nekem jó így - ekkor nyílt az ajtó és Ian White lépett be rajta, aki annyira meglepődött, hogy fekete napszemüvegét levette a szeméről és a fejére csúsztatta. Összráncolt szemöldökkel kapkodta köztünk a tekintetét, rajtam kicsit tovább időzöt a tekintete. Az arcomat fürkészte, mélyen a szemembe nézett. Ezt Nathan is észre vette, ezért Ian a fejét rázva egyenesen felé pillantott.

- Hogy vagy, fiam?

- J...

- Tőlem vagy tőle kérdezi? - vigyorogva kérdeztem, de ekkor több dolog is történt. Ian White elkerekedett szemekkel a fejét rázta, táskáját pedig a padlóra ejtette. Nathan a tőle megszokott gyilkos tekintettel nézett rám, de ez más volt. Zavarodott és tanácstalan volt. Én csak ültem ott és úgy gondoltam, hogy ez jó pillanat volt a bosszúmra. Ian White ott állt megsemmisülve, csak kettőnk közt kapkodta a tekintetét. Nathan lassan felállt és feszülten édesapja mellé lépett, aki engem nézett. Tudtam, hogy most minden ki fog derülni. Vajon Nathan megtudja az igazat, hogy az apja nem csak nekem, de neki is hazudott?

-  Ennek meg mi a baja?! - mutatott felém, én csak feltettem a kezem, mintha köszönnék neki. Van úgy, hogy az ember úgy érzi, hogy be kell nyújtania a számlát a fájdalom miatt, amit neki okoztak. Én is be akartam nyújtani, azt akartam, hogy Ian elveszítse azt amit a világon a legjobban szeret: Nathant. 

- Nathan én... - motyogta könnyes szemmel.

- Mondja el a fiának az igazat! - szorítottam ujjaim közé a papírra írt dalszöveget. Ian White homlokán izzadság cseppek jelentek meg, az ingjét a nyakánál kicsit meglazította. Nem volt ura a helyzetnek, ezt ő is tudta.

- Milyen igazságot?! - tárta szét a kezét Nathan. Valóban ő lenne a testvérem?

Testvér...

Egész életemben eszembe sem jutott az, hogy valahol van egy testvérem. Mindig egyedül voltam, megszoktam, hogy nem kell senkivel sem megosztanom a szobámat, reggelimet vagy az ebédemet. Ezek miatt olyan messze állt tőlem a testvér szó, hogy azt sem tudtam, hogy kell kezelni az ilyen pillanatokat. 

- Az apád titkol előled valamit, Nathan! - pillantottam a szemébe, de Nathan egy hirtelen mozdulattal mellém lépett, ökölbe szorította a kezét és hatalmasat bevert nekem. A fájdalom szétterült az arcomon és összehúzott szemekkel hajoltam egy kicsit előre. Próbáltam észhez térni, de az ütés súlyától csillagokat láttam. Végül csak fejemet rázva felkuncogtam és így válaszoltam: - Remek! Üsd meg a testvéred! Érezze a törődést! - a másodpercek töredéke alatt, Nathan összehúzott szemekkel hátra lépett, arca fehér lett. Ian White tarkóján összefonta a kezét és lehunyta a szemét.

Igen!

Lásd, hogy mit csináltál!

Lásd, hogy minden miattad van!

- Én... én ezt most nagyon nem értem! - mutatott rám könnyes szemmel, majd az apja mellé lépett aki csak engem nézett. - Apa?! Apa! Mi ez? - kérdezte tanácstalanul. Ian a szemembe nézett, láttam tekintetében a haragott, de annál többet láttam.

Kötődést...

Félelmet...

Szeretetett...

- Aiden jól mondja! - suttogta mély hangon. - A testvéred! - az ő szájából rosszabb volt hallani. Annyira térdre kényszerített az igazság, hogy a kanapéra ültem és egyenesen Nathan szemébe pillantottam, aki fejét rázva végig nézett rajtam, majd lassított felvételben láttam, hogy könnyeit csuklójával letörölte és kilépett az ajtón. Én ott maradtan Ian irodájában, aki egy hirtelen mozdulattal leült mellém, és tenyerébe temette arcát. Előre hajolt, könyökét térdén támasztotta meg. Nem érdekelt semmi és senki. Könnyes szemmel, rá sem nézve nyújtottam át neki a lapot.

- Engedje meg, hogy kiadjam! - azt sem tudta, hogy miről beszélek. Fejét elfordította és szitkozódva fürkészte a fehérre festett makulátlan falat. - Engedje meg!

- Aiden! Kérlek szépen! NE MOST! - furcsa, de azonnal szót fogadtam és könnyeim közt összehajtottam a lapot. Fájdalmat éreztem és keserűséget. Csalódást és bitonytalanságot. - Meg kell talánom a fiamat - suttogta mintha csak magának mondaná. Nem akartam beszélni hozzá, de nem bírtam ki.

- Ő a fontos, igaz?

- Nathan nem kezeli jól a stresszt! - pillantott rám a tenger kék szemével. - Nem tudja kezelni! - mutatott a talajra.

- Persze... - suttogtam hallkan. - Nathan épsége mindennél fontosabb!

- Te nem ismered őt! - pattant fel a kanapéról. - Semmit nem tudsz róla! És igen az ő épsége több figyelmet igényelt mindig is!!

- Hogy érti?!

- Csak meg kell találnom a fiamat! - suttogta maga elé, majd a fejét rázta és könnyes szemmel a hajába túrt. Nem válaszolt, csak megtörten engem nézett. Mintha ugyan azt érezte volna mint én.

Fájdalmat

Gyötrődést

Szenvedést

- Aiden! - lassan leguggolt elém én pedig könnyes szemmel a szemébe néztem. - Van két fiam! Te és Nathan! Nem tudom, hogy ezt hogy kezeljem, de muszáj őt megtalálnom! - a kezét összetette, láttam rajta, hogy valóban aggódik a fia miatt. Bárcsak értem aggódtak volna így. Bárcsak értem sírtak volna és. Értem, mikor sírt így bárki? Anyám, mikor bánt úgy velem, mintha valóban én lennék az egyetlen fia? Anyának mindig elég volt a saját problámájával foglalkozni. Volt mikor nem volt meleg víz...akkor melegített a gáztűzhelyen. Sokszor kikapcsolták az áramot...akkor szakadó esőben ment le a boltba gyertyát venni. Azért mert nem volt férfi mellette, nem volt kire támaszkodnia. Én voltam az egyetlen...egy tíz éves fiú voltam, aki segíteni akart, de szart sem tudott az életről. Nem tudtam semmit, nem tudtam főzni, bankba menni, pénzt kezelni...nélkülözés és nincstelenség. Ez jutott nekem. Anya tanította meg nekem azt, amit egy apának kellett volna. Anya vásárolt nekem ruhákat, alsónadrágot, cípőt. Mindig ott volt egy betöltetlen hely. Anya mellett én voltam, de a másik oldalán? Ki volt a másik oldalán?

Magány.

Üresség.

Fájdalom és kínlódás.

Anya csak magára számíthatott. Nem volt mellette a férfi akinek az életem köszönhetem, nem volt mellette az apám, hogy segítse a mindennapjait. Végül a stressz és a fájdalom annyira elurakodott rajta, hogy tovább nem bírta. Véget vetett az életének és ezzel pecsétet nyomott az én szívemre is. Kinek köszönhettem a nyomoromat, ha nem az apámnak? Kinek köszönhettem anyám halálát, ha nem annak az embernek, aki előttem guggolt? 

Robert...Ian...mit számít az? Az én szememben nem egy apa, nem egy férfi...az én szememben ő egy senki. Ezért álltam tovább. Könnyes szemmel felálltam, és a dalt a kezemben szorítva az ajtó felé sétáltam. Csalódtam. Gyerekként is csalódtam. Újra az a tíz éves kisfiú voltam, aki maga próbált boldogulni az életben. Megint az a gyerek voltam, akinek nem volt senkije, csak a levegő. A levegő most is velem van, csak ezt ne vegye el tőlem senki.

- Kiadhatod a dalt! - bökte ki Ian. Annyira meglepődtem, hogy a kezem megállt a kilincsen, még nem léptem ki az ajtón. Nem válaszoltam, csak némán bólintottam. Ekkor telefon csörgés tőrte meg a csendet. A mellkasomra helyeztem a kezem, mert valamit éreztem. Szúrt a szívem, a levegőt nehezen vettem. A kezem remegni kezdett. Nem éreztem jól magam. A másodperc töredéke alatt megfordultam és Ian szemébe néztem, aki a füléhez emelte a telefonját. A szemembe nézett, nem mondott semmit, csak hallgatta a vonal tulsó oldaláról a hangot. Én még mindig nehezen vettem a levegőt. Ekkor mentőautó hangos szirénája hasított bele a levegőbe. Lassított felvételben láttam, hogy Ian White az ablakhoz fut, majd a telefonját eldobva elfutott mellettem és kilépett az ajtón. Én könnyeim közt sétáltam az ablak felé, és rálátást kaptam egy mentőauóra amibe ágyon...Nathant tolták be.

Fájt a szívem...