A kanapén feküdtem és a testemre húztam a vékony fehér pokrócot, miközben lábamról lerúgtam a cipőmet és a plafon felé pillantottam. A tekintetembe könnyek szöktek, a kezemmel pedig letöröltem. A dohányzóasztalon csokoládé volt, amiből elvettem egyet, kibontottam majd a számba helyeztem. Boldog voltam, mikor a csoki íze szétterült a számban. Málna és enyhe mogyoró íze volt. Magam mellett mozgást észleltem, de nem pillantottam oda. A behúzott függönyök nem engedték át a nyári nap szikrázó sugarait, helyette sötétség telepedett a szobára. Mikor megköszörülte a torkát, én felé pillantottam és felvont szemöldökkel vártam, hogy felém intézze szavait, de helyette csak a mappáját lapozta és piros keretes szemüvege lencséi mögött fürkészte a lapomat. Hangos sóhaj szakad fel torkomból és úgy éreztem legszívesebben elmenekülnék, de én magam kértem időpontot.

- Tudja, hogy mikor volt nálam utoljára, Mr. Baker? - a pszichológus felém pillantott, kecses lábát keresztbe fonta, fehér ingje kiemelte a dekoltázsát. - Tavasz elején - válaszolt a kérdésére, majd benyálazta vékony ujja hegyét és lapozott a mappában. - Most miért jött el hozzám? - kezdte a kérdését.

- Beszélni akarok az érzéseimről - helyeztem tarkóm alá a kezem és összehúzott szemekkel fürkésztem őt.

- Ez meglepett! Maga általában nem szeret a porblémáiról beszélni! Mindig ki kellett húznom magából a gondolatait!

- Most úgy érzem, hogy erről tényleg beszélni szeretnék! - ekkor hátra dőlt a székén, mappáját az asztalra csúsztatta és oldalra biccentett fejjel várta, hogy folytassam. - Mondjuk azt nem mondtam, hogy könnyű lesz - sóhajtottam.

- Akkor csináljuk azt, hogy én kérdezek és maga válaszol - a pszichológus nyugodt természettel rendelkezett. Mindig bólintott és halkan beszélt. Én voltam az, akinek izzadt a tenyere és gyorsabban vert a szíve. Nem voltam nyugodt, de készen álltam beszélni az érzéseimről. - Most hogy érzi magát? - vette kezébe a tollat.

- Csalódott és dühös vagyok! Kicsit mérges és szomorú! 

- Mire gondol most? - összehúzott szemekkel várta a választ. Mire gondolok most? Mindenre. Az életemre. Anyukámra, apámra, Sarahra, a hazugságra... mindenre ami ide elvezetett. Nyeltem egyet. Sűrű könnycseppek szöktek a szemembe, amit próbáltam leküzdeni.

- Megtudtam, hogy ki az apám!

- Ez hogy érintette magát? Hogy tudta meg? Talán fájdalmasan érintette az igazság? - biccentett együttérzően. Egy sóhajjal válaszoltam. Kezdtem rossz ötletnek érezni, hogy eljöttem ide. Azt hittem, hogy erről könnyebben fogok tudni beszélni, de rájöttem arra, hogy semmi nem egyszerű.

- Sokan hazudtak nekem! Átvertek és eltitkolták az igazságot!

- Kik titkolták el? - a kérdésre nyakamhoz szorítottam a pokrócot és lehunyt szemmel szívtam be a levegőt. Ez a legnehezebb része. Beszélni arról, ami valóban fájt.

- Azok, akik fontosak a számomra!

- És, hogy tudta meg, hogy hazudtak magának? - a plafon felé pillantottam és megráztam a fejem. A karomon libabőr futott végig, nem tudtam koncentrálni, de tudtam, hogy könnyebb lesz, ha elmondom neki.

- Édesanyám nővérétől tudtam meg apám létezéséről az igazságot. Az elején nem akarta elmondani, de a szíve azt súgta, hogy inkább elmondja nekem az igazat - pillantottam a szemébe. - A hír annyira sokkolt, hogy késő estig nála maradtam. Csak este szálltam autóba - az emlékek miatt itt elhallgattam, a nő pedig tudta, hogy nem csak haza mentem. Történt valami.

- Mi történt az autóban?

- Bosszúból készítettem egy felvételt. Eredetileg egy üzenetnek szántam és megakartam mutatni az apámnak!

- Miért akarta megmutatni?

- Hogy érezze a súlyát a hazugságának! Abban a videóban tényleg összetörtem, de utána kicsit jobban éreztem magam!

- Várjon - suttogta és a fejét rázta. - Az előbb említette, hogy számára fontos emberek hazudtak erről! Kik voltak?

- Ez a legnehezebb része - sütöttem le a szemem könnyes szemmel. - Az nap este beugrottam a szerelmem édesapjához. Tőle tudtam meg, hogy rajtam kívűl mindenki tudta az igazságot és azért nem mondták el, mert óvni akartak - ekkor kínomban elnevettem magam és a fejemet ráztam. 

- Azért ment el a párja édesapjához, mert jó viszonyt ápolnak?

- Igen - súgtam határozottan. - Raphael tényleg az az ember, aki senkinek nem ártana. Az nap tudtam, hogy hozzá kell mennem, szükségem volt egy beszélgetésre! Egy jó férfi beszélgetésre!

- Miért nem a menedzseréhez ment?

- Bob és én mostanában nem találjuk a közös hangot. Ő egy kicsit neheztel rám, ezért nem éreztem igazságosnak, hogy felkeresem a problémáimmal. Ezért inkább elmentem ahhoz az emberhez, akiben majdnem úgy megbízok, mint Bobban!

- Miről beszélgettek? Ez is fontos, igaz? - az emlékek még mindig mardostak, ezért sóhajtva széttártam a kezem. - Arról, hogy a nyáron szeretném feleségül venni a lányát! De...

- De? - hajolt közelebb hozzám, miközben felültem, lábamat az asztalra helyeztem. De? Mi? Hogy? Mi volt? Miről beszéltünk? Kérdések... valóban a kérdések és a válaszok lennének, azok, amik helyre hozzák az életem?

- Elmeséltem Raphaelnek, hogy mi történt velem azon a napon...szerintem bűntudatott érzet mert Ian White legjobb barátjaként ő is tudta!

- És maga szerint azért mondta el, hogy a lánya is tudta az igazságot mert mardosta a bűntudat?

- Nem! - mondtam határozottan.- Azért mert jó kapcsolatot ápolunk!

- Hm... feltételezhető - bólintott lassan. - Szóval... ez az egész történet?

- Csak egy töredéke - szorítottam össze a kezem, majd kicsit megemelkedtem és kivettem a zsebemből Sarah gyűrűjét. - Ott ültek ketten a kanapémon és valamiért nem lepet meg, hogy ott találtam őket - fürkésztem az ujjaim közt található gyűrűt. - Megmutattam nekik a felvételt amit bosszúból csináltam!

- Végűl miért döntött úgy, hogy megmutatja?

- Azt akartam, hogy átérezzék amit én éreztem... csalódást, fájdalmat és megtöbb fájdalmat. Nem lepődtek meg. Csendben végig nézték, miközben csak a párom arcát tudtam nézni! Olyan gyönyörű volt... Sarah mindig gyönyörű - ekkor az elefánt mintás zsebkendő felé nyúltam, kihúztam belőle egy rózsaszín színú zsepit és kifújtam az orrom.

- Mennyire haragszik most Sarahra? - firkált valamit a fehér lapra.

-  Erre nem lenne megfelelő válasz!

- De mégis! - ekkor felmutattam a gyűrűt amit a kezemben tartottam. - Szóval szakítottak!Összehúzott szemekkel ismételten kifújtam az orrom. Szakítás? Mit takar az, hogy szakítás? Két ember, akik összetartoznak külön utakon folytatják? Két ember, akik szeretik egymást, szétválnak? Nekem inkább azt jelenti, hogy vége az életemnek. Nélküle mindennek vége.

- Ez nem egy egyszerű szakítás volt - húztam mellkasomhoz a kezem. - Ő volt a mindenem! Ő volt a másik felem. A legjobb barátom, a szerelmem... ő volt az egyetlen - suttogtam magam elé. - De mikor az apja elmondta, hogy ő is tudta akkor... minden összetört bennem és csalódtam!

- Mármint Sarahban? - nem válaszoltam, csak bólintottam. - Nem gondolja, hogy nyomós okkal nem mondta el magának az igazat? Mi van, ha így akarta magát megóvni?

- Így?! - mutattam fel a gyűrűt sírva. - Fel sem tudja fogni, hogy mekkora fájdalmat érzek napok óta! Egy nap alatt kellett megtudnom, hogy körülöttem mindenki hazudott az apámról! - ekkor oldalra biccentettem a fejem és gondolkoztam. Az apám.... nem egyedülálló. Vagy családja, fia és felesége. - Mi van, ha ezzel az apám életét akarták védeni? Mi van, ha a mostani családja nem tud arról, hogy ki ő valójában?

- Nos! Ez valóban egy nyomós érv lenne arra, hogy miért tartották titokban. Végülis egy család szakadhatott volna ketté! Férj és feleség. Nagy volt a tét - bólintott. - Tehát azt gondolja, hogy azért titkolták el maga elől az igazságot, mert mindenki féltette az édesapja mostani életét? Féltették azt, hogy megint elveszítheti a családját?

- Hogy érti azt, hogy megint?- suttogtam összehúzott szemekkel. Ekkor a torkát köszörülte, miközben egy lila zsepibe fújtam az orromat, ezzel pedig földbe tiportam a férfias megjelenésem.

- Maga szerint feltételezhető az, hogy az édesapja egy kényszer miatt hagyta el az édesanyját?

- Erről semmit nem tudok bár... - emlékeztem vissza, miközben libabőr futott végig a karomon. - Vannak régi képek, amiken anya nagyon boldog! A képeken olyan mosolyt látni az arcán...ami tényleg csak egy boldog embertől származhat!

- Szóval úgy gondolja, hogy boldogok voltak?

- Ez ezer százalék!

- Akkor az édesapja miért hagyta el az édesanyját a születése előtt? - biccentette oldalra a fejét. Gondolkoztam, közben orrot fújtam, könnyeimet törölgettem, felsóhajtottam és helyezkedtem, de nem tudtam a választ. Rengeteg válasz létezhet erre a kérdésre. Annyit tudok, hogy... igazából semmit nem tudok, mert csak találgatok. Ian White... az édesapám minen bizonnyal nem akarta, hogy kiderüljön az igazság, de ennek oka is van. Bárcsak tudnám az okát! Talán tényleg nem akarta elveszíteni a családját! Talán féltette a neje és a fia egészségét és próbálta megóvni őket a titok kiderülésétől! - Maga szerint haladtunk előre a témában vagy beszéljünk még róla? - a szemébe néztem és erőltettem magamra egy mosolyt.

- Mit csináljak Sarahval?

- Mit szeretne csinálni vele? - erre a kérdésre is rengeteg válasz lenne, de nem akarom zavarba hozni a pszichológust, ezért a szemébe néztem. - Felteszek egy kérdést! - lapozott a mappában. - Talán kettőt - helyesbített szigorúan. - Mennyire szereti?

- Elmondhatatlanul - töröltem le a szemem. Így volt. Négy éve a szívemet adtam ennek a nőnek és megbíztam benne annyira, hogy mindenem az ővé lett. Akkor lettem szerelmes, amikor utca gyerek voltam, de ő akkor is akart engem. Akart a szívemet és a nyomoromat. A koszt, a nincstelenséget, és a boldogságot. Fura, hogy ezek a dolgok mind összeillenek de mégis kiegészítik egymást. Úgy gondoltam, hogy köztem és Sarah közt olyan kapocs van amit nem lehet elszakítani. Hazugság, átverés, harag... jöhet bármi, én ugyan azt fogom iránta érezni, amit akkor amikor a nyomoromban szerettünk egymásba. Ez a nő egy olyan dolgot akart tőlem, amit kevés nő. A szívemet, életemet, hangomat, érintésemet... és ne mondja nekem senki azt, hogy az ott négy évvel ezelőtt nem volt igaz szerelem. Ez a szerelem csak erősödött, most pedig lélegezni sem tudnék nélküle. Az érintése hiánya, a mosolya és a hangja arra ébresztett rá, hogy csinálhat bármit, ő számomra az egyetlen és az is marad. Sírom napjáig mert oda adtam neki a szívemet.

- És fontos magának annyira ez a szerelem, hogy átbeszéljék a történteket? - egyetlen kérdés nyitotta fel a szemem és gondolkoztatott el. 

Hogy fontos -e?

Fontos nekem ez a nő?

Tudnék még egy napig a közelsége nélkül élni?

Kibírnék még egy hetet az érintése és a hangja nélkül?

- Kösz doki - pattantam fel a kanapéról, majd a kezembe vettem egy csokit. - Rengeteget segített!

- Hát ez a dolgom, nem? - állt fel a székről. - Szükségét érzem egy legközelebbi időpont megbeszélésének, ami...- becsaptam magam után az ajtón és összehúzott szemekkel végig sétáltam az üres folyosón. Nem gondoltam semmire, csak éreztem, hogy a szívem vigyen. Nem gondoltam a múltra, se a jövőre. Engedtem, hogy a harag háttérbe vonuljon és helyét átvegye a szerelem. Akkor is erre koncentráltam, amikor beléptem a cég ajtaján, ahol Sarah dolgozik. Mint mindig, az emberek meglepetten fordultak felém, sokan telefonjukat a kezükbe vették és lefényképeztek. A lábam nem remegett, nem voltam bizonytalan, kicsit sem féltem. Megálltam Sarah asztala előtt, aki annyira meglepődött, hogy hatalmas szemekkel nézett a szemembe. A tollat a füzet mellé helyezte, arca kicsit kipirult. Oldalra biccentettem a fejem és megtámaszkodtam az asztal szélén és, miközben az emberek fényképeztek minket, addig én a szemébe néztem.

- Hiányoztam? - előre hajoltam, egy hirtelen mozdulattal emeltem fel és menyasszony pózban végig sétáltam vele a folyosón. Ő mozdulatlanul utazott és az arcomat fürkészte, majd ennyit kérdezett:

- Hova viszel? - én csak vigyorra húztam az ajkamat és így válaszoltam:

- Párterápiára - ekkor bújt elő belőlem a kisördög.

- Párterápia? - suttogta, miközben kicipeltem a cég fotocellás ajtaján. - És ott mit fogunk csinálni?

- Beszélgetni drágám - sétáltam a kocsi felé. Hogy mi vár ott ránk? Kész komédia lesz az egész!  Előre érzem, hogy  a veszekedésnek koránt sincs vége!