Két napig bent tartottak a korházban megfigyelésen. A két nap alatt valami összetört bennem. Sokszor kérdezték, hogy hol az anyám. Hol van az apám? Nem tudtam válaszolni. Nem azért, mert nem akartam, egyszerűen azért, mert nem volt senkim. Apám még gyerekkoromban meghalt, anyám pedig az életét vette mikor tizenöt éves voltam. Egyedül maradtam egy házban és kevés pénzzel, amit Anett néha a számlámra küldött. Ez volt az életem. Nem volt kutyám, nem volt aranyhalam és nem volt reményem. Sarah volt a reményem, de két napja nem láttam az arcát. Kicsit olyan érzés, mintha nem is létezett volna. Létezik, hogy két nap a korházban, két évnek tűnik? Létezik, hogy a percek inkább heteknek tűnnek? Szenvedtem az alatt az idő alatt, amit a korházban pihenéssel töltöttem. Egy részt azért, mert Agatha sok pénzt költött a kezelésemre, másrészt pedig azért, mert haszontalannak éreztem magam. Már tizenkilenc éves voltam. Nem énekléssel kellett volna töltenem az időmet. Nem kellett volna egy gazdag lány után vágyakoznom. Dolgoznom kéne. De nincsen papírom az iskola végzetségeimről. Csak a nyolc általánost végeztem el. Azt is nagy nehezen.

Amikor azt hittem, hogy minden csak rossz lesz, hírtelen Sarah sétált be az ajtón. Krokodil méretű könnyeit egy zsebkendővel törölte le. Nem mondott semmit. Én sem mondtam semmit. Csak sírva az ágyam mellé térdelt és a mellkasomra hajtotta a fejét. Bárcsak segíthetnék neki. Fájt, hogy sírni láttam őt. Fájt, hogy szenvedett.

Ne sírj szépségem...

Ne sírj, mert lélegzem.

Ne sírj, mert érezlek.

Ne sírj, mert a karjaim közt vagy.

- Istenem! Köszönöm, hogy nem esett nagyobb baja - remegett a karjaim közt. - Veled akarok lenni - suttogta. - Kérlek engedd, hogy veled legyek! Nem lesz könnyű! De együtt megcsináljuk! Kérlek, legyél velem boldog!

( ... )

Húsz éves lettem, mikor megvettem magamnak az első telefonomat. Igaz, hogy nyomógombos volt. Igaz, hogy nem volt rajta internet. De a barátnőm telefonszáma benne volt. Mosolyogva léptem ki a virágüzletből. Húsz évesen szereztem egy munkalehetőséget. Egy újságosnál dolgoztam. Mindennap újságokat hordok ki. Keveset fizetnek, de szükségem volt a pénzre. Egy évvel ezelőtt történt valami, amikor összetört szívvel és sebekkel a testemen feküdtem a korházi ágyban. Akkor kezdődött minden.

A virágcsokrot erősen tartottam a kezeim közt és haza fele igyekeztem. Közben csörgött a telefonom és felvettem, mert Sarah hívott. - Boldog egy éves évfordulót!

- Mondtam, hogy nem muszáj megtartanunk! - nevette el magát boldogan. - Egyébként is holnap lesz!

- Számít, hogy ma vagy holnap tartjuk? - boldogan elnevette magát, ettől az én szívem is lángolt a szerelemtől. Nem számított, hogy mikor tartjuk. Az számított, hogy boldog legyen.

Most már tudom...

Egy éve te vagy az egyetlen...

Egy éve a nevetésedből táplálkozok...

Egy éve a hangodra ébredek és arra is alszok el...

- Eltudsz jönni hozzám? - kérdeztem hallkan, miközben beléptem a háztömb ajtaján. Egy év alatt nem változott sokat a ház. Öregebb és dohosabb lett. De még mindig az a ház volt, amit anya teremtett meg. Anya ott volt a fal sárga színében, a szekrényben, amiben a ruháim lógtak, az ágyban, amiben magányosan aludtam. Erre voltam büszke. Az életben kevés dolgot értem el. Amikor nincsen rám szükség az újságkihordásban, akkor az aluljáróban éneklek. Nem gondoltam volna, de az aluljáró a szívemhez nőt. Tizenöt éves korom óta a nyomoromnak bélyegeztem. Lenyomatott hagyott a szívemben és a lelkemben. A különbség csak az, hogy nem megyek oda mindennap.

- Ez nem kérdés! Fél óra és ott vagyok, szerelmem! Rohanok hozzád!

- A korházi nap óta így hívsz - suttogtam szerelmesen. - Emlékszel, mikor megcsókoltalak? - suttogtam, miközben becsuktam magam után az ajtómat. A lakás nem változott. Még mindig sok dologban szenvedtem hiányt, de valami új dolog töltötte be a lakást.

Nevetések és hülyéskedések.

Együtt alvások és hosszú csókcsaták.

Fulladásig való csikizések és boldog pillanatok.

Sokszor mondtam Sarahnak, hogy ne aludjon velem, mert a szülei rájönnek, hogy nem a barátnőjénél alszik. Egy éven keresztül eltudta titkolni, hogy szerelme van. Egy éve félek attól, hogy újra elveszik tőlem. Még is próbáltam a jelenre, és nem arra gondolni, hogy mikor tör ránk az apja és mikor veszi ki féltő karjaim közül.

Hogy mi a legnagyobb rémálmom?

Az, ha elveszítem az egyetlent.

Sarah délelőtt érkezett meg. Az ajtót sem csukta be, mert azonnal azonnal a nyakamba kapaszkodva bújt hozzám és csókolt meg. Lábammal becsuktam az ajtót és lehunyt szemmel viszonoztam a puha csókjait. Lassan túrtam a hajába, másik kezemet az állára csúsztattam. A csókja még mindig ugyan olyan, mint amikor egy évvel ezelőtt a korházban volt. Édes. Puha és lassú. Tökéletes és nem tudtuk abba hagyni.

- Hm! Hoztam sütit - csókolózás közben a számba suttogott, én pedig oda sem nézve elvettem tőle.

- Édes vagy - nyelvemet lassan csúsztattam az ajkai közé, karommal védelmezően öleltem őt. A nyelvünk találkozott egymáséval. Már ismerték egymást. Talán túlságosan is. Ismertük a másikat. Tudtuk, hogy mit szeret a másik. Olyanok voltunk, mint a nap és a felhő. Szükségünk volt egymásra. Nem tudtunk egymás nélkül létezni. Az egy év alatt nehezen épült fel a kapcsolatunk. Miután haza engedtek engem a korházból, elkezdtük felépíteni a kapcsolatunkat, ami nagyon nehéz volt. Sarah sokszor titokban találkozott velem, és sokszor furcsán néztek ránk, mikor az utcán sétáltunk. Sok olyat hallottunk, hogy ezek nem illenek össze, ezek nem lesznek boldogok. De akkor kérdezem én! Miért vagyunk itt? Miért húzhatom magamhoz? Miért csókólhatom a puha ajkát? Miért tarthatom a karjaim közt?

Azért, mert boldog velem.

- Boldog vagy velem? - nyomtam egy puszit az ajkára. Viszonozta és ismételten találkozott a nyelvünk. Képesek voltunk hosszú perceket eltölteni ezzel. De nem siettünk. Ennél tovább nem mentünk.

- Nagyon boldog vagyok veled!

- Mennyire?

- Ennyire! - és ekkor hatalmas ölelésébe zárt és szorosan a mellkasomhoz bújt. - Nekem adod, a gyönyörű kék szemedet? - suttogta az állát a mellkasomhoz támasztva.

- Igen, ha nekem adod a szívedet!

- Hiszen az mára tiéd! - nevette el magát, és az asztalhoz sétáltunk. - Köszönöm a virágot! Gyönyörű! - simította mega rózsaszín díszpapírt.

- Sajnálom, hogy csak ennyi tellett tőlem! - suttogtam, közben ujjamat a homlokomhoz tettem. Emlékszek, hogy egy évvel ezelőtt azon gondolkoztam, hogy vajon örök nyomott hagy -e a rajtam a penge éle.

Igen.

Örök nyomott hagyott.

Örök nyomott hagyott, mert a múltam nyomorból állt.

Örök nyomott hagyott, mert a legnagyobb bűnöm, hogy szerettem valakit.

És örök nyomott hagyott, mert soha nem felejtem el azt az éjszakát.

- Nekem az is elég, hogy mellettem vagy - csúsztatta a tányérre az egyik sütit. A kezembe vettem a villát, majd megsimítottam a tetoválásomat, amit két hete csináltattam. A fekete rajz beterítette a vállamat és a könyökömnél ért véget. - Szexi! Még mindig imádom - mosolyodott el.

Miközben a sütit ettük, Sarah a munkájáról beszélt. Kettőnk közül ő volt az, akinek normális és jól fizethető állása volt. Szégyelltem magam az miatt, hogy ő többet keres nálam. Azt is szégyelltem, hogy még nem mutatott be a szüleinek. Miért szégyelltem?

Mert tudtam, hogy ennél többet nem nyújthatok neki.

Mert tudtam, hogy csalódnának, amint meglátnának.

Mert tudtam, hogy nem engednék.

De még is változtam. Lett egy állásom. Akkor is munka, ha nem megyek oda mindennap. Akkor is pénzt keresek, ha nem egy előkellő helyen hamis mosolyt magamra öltve fogadom a vendégeket. Ez is munka. Számít, hogy mi? Számít, hogy mennyit keresek? Miért számítana, ha csak a szándék a lényeg? Egy évvel ezelőtt, tizenkilenc évesen nem volt munkám, csak az éneklésből éltem. Most húsz évesen dolgozok és mellette éneklek is.

Jól csinálom anya?

Büszke vagy rám anya?

Látsz fentről anya?

- Holnap nem tudok eljönni hozzád, mert anya és apa vacsorára mennek - pillantott rám mogyoróbarna tekintetével. - Megígértem anyának, hogy előtte elmegyünk fodrászhoz. Kérlek, hogy ne haragudj rám ez miatt!

- Nem haragszok! Természetes, hogy amit megígértél neki, azt be is tartod - kulcsoltam össze az ujjainkat. - Egy dolgot megtanultam azóta, amióta együtt vagyunk - suttogtam.

- És mi lenne az? - kérdezte csillogó szemekkel.

- Az, hogy hiába táncol pengeélen a kapcsolatunk, mi mindenből kihúzzuk magunkat - suttogtam és puszit nyomtam az arcára.

Késő este egymás mellett feküdtünk az ágyban. A félhomályban csak a hold halvány fénye világított be az ablakon. Az éjjeli lámpa pislákolva világította az arcunkat, miközben Sarah a mellkasomon pihentette a fejét. Ujjaival lassú kört írt le a pólómon, közben felnevettem. - Ez csikiz - pusziltam a fejébe.

- Tényleg? - a takaróját a nyakához húzta, majd megtámaszkodott a karján, hogy a szemembe tudjon nézni. - Te olyan udvarias vagy, Aiden - mosolyodott el. - És nagyon szeretlek - pillantott rám kiskutya tekintettel. Az ajkára pillantva felvontam a szemöldököm.

- Mennyire?

- Enyireeee - suttogta hozzám hajolva és lassan megcsókolt.