- Nem fogok bocsánatot kérni tőled, de ígérem, hogy Nathan megkapja a méltó büntetését - a cég kávézójában Ian Whitteal ültem szembe, aki tarkóját dörzsölve gondterhelt arckifejezéssel ült velem szemben. Tudtam, hogy olyan dolgokat tudott meg a fiáról, amit eddig Nathan eltitkolt előle. Miután Ian megtudta, hogy a fia milyen ocsmányságokat követett el ellenem, annyira megharagudott rá, hogy kiviharzott az irodájából és leült az asztalhoz. Én is csatlakoztam, de nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert láttam az arcán átsuhanó csalódást, a szomorú csillogást a tekintetében. Talán vigasztalni akartam, de helyette inkább leültem vele szembe a kerek asztalhoz. Fogadni mertem volna, hogy egy édesapának nem jelent nagyobb boldogságot a világon az, hogy a fia okos és büszke lehet rá. Most viszont úgy gondoltam, hogy Iant nagy csalódást érte. Nem rokonom, nem ismerem, még csak barátok sem vagyunk, de mintha felismertem volna valamit az arcán, mintha ismerősek lettek volna a vonásai, mozdulatai és a tekintetében tükröző bánat.

- Sajnálom, hogy megkellett tudnia - suttogtam hallkan, miközben a szemébe pillantottam. Ő csak barátságtalan tekintettel fürkészte az arcomat, de most először nem azt látom rajta, hogy tönkre akarja tenni az életem. Inkább csak elfogadta, hogy leültem hozzá, de nem szívesen beszélget most velem.

- Leginkább az fáj, hogy ezt mind eltitkolta előlem, pedig én mindent megadtam neki. Én voltam a hibás - vezette végig a kezét a haján, de ekkor olyan dolgot pillantottam meg, ami nemcsak elrabolta a figyelmemet, de megkellett szorítanom az asztal szélét, hogy ne essek össze. Úgy éreztem, hogy forogni kezd velem a világ, ezért alaposan össze kellett szednem magam ahhoz, hogy ne sápadjak le. Nem jelentett semmit, de... Ian White csuklójára egy dátum volt tetoválva. A fehér ingje anyagától csak félig láttam, ezért összehúzott szemekkel a padlóra pillantottam és nagyot nyeltem.

- 1995 december hatodika? - szaporán pislogtam és próbáltam erős maradni, de ez a dátum... ez a dátum a csuklóján megmagyarázhatatlan volt. - A születésnapom - suttogtam, úgy, hogy ő nem hallja. - Én akkor születtem - fürkésztem az arcát.

- Tessék? - hunyorgott. És miközben ő engem nézett, addig tovább zakatolt az agyam. Tudtam, hogy az életben vannak megmagyarázhatatlan pillanatok, azt is tudtam, hogy ez puszta véletlen műve, de felébresztette a kíváncsiságomat, egy dátum, ami nekem a születésnapomat jelezte... de az ő csuklóján bármi más lehet. Egy szerelem kezdete, egy házasságkötés kezdete, egy új élet, egy kutya születése... bármi más lehet, de megijesztett a tény, hogy „az én dátumom" egy idegen ember csuklójára van varratva. 1995. december hatodika csak a születésnapomat jelentette a számomra, de ugyan ez a dátum, neki mást jelentett. Ekkor a torkomat köszörültem. És ha megkérdezném tőle, hogy mit jelent neki az a dátum? És ekkor kimondtam azt, amire gondoltam:

- Milyen vicces - suttogtam. - Én ezen a napon születtem - a csuklójára mutattam, de ekkor lassított felvételben láttam, hogy Ian White elkerekedett szemekkel néz a csuklójára, majd lassan felém pillant és egyesen a szemembe néz. A szemébe nézve halványan elmosolyodtam, majd a pincérnő után szemeztem. - Maga is mogyorós kávét iszik? - kérdeztem de visszafordultam, mert Ian White megköszörülte a torkát és szaporán pislogott.

- Bocsáss meg! Hogy mondtad?

- Igen... - mosolyogtam. - Milyen kávét szeretne inni?

- Nem... amit előtte mondtál nekem - suttogta hunorogva.

- Óh! A tetoválása - mutattam a csuklómra. - Azon a napon születtem! 1995 December hatodikán születtem. Vannak véletlenek, igaz? - és ekkor lassított felvételben láttam, hogy kezével a nyakkendőjéhez nyúl, a torkát köszörülve meglazítja, hátra tolja a székét, de véletlenül neki ütközik a másik asztalnak. - Jól érzi magát? - Ian White nem válaszolt, csak sápadtan felállt és a tekintetét köztem és a tetoválás közt kapkodva összeráncolta a szemöldökét.

- Cs... csak eszembe jutott, hogy van pár papírmunka, amit el kell intéznem - mélyen a szemembe nézett, és miközben halványan bólintottam, addig feltette remegő kezét és köhögve kiviharzott a kávézóból. Összeráncolt szemöldökkel pillantottam az üres helyre.

- Fura férfi - suttogtam, majd a tarkómat köszörülve a kezembe vettem a kávézó étlapját, de ekkor mozgást észleltem magam mellett. Meglepődtem, amikor Ian White vörös arccal sétált vissza felém. Nem értettem a hangulatingadozását, de jobban meglepődtem, amikor egy hirtelen mozdulattal karon ragadott és kihúzott a cég kávézójából. - Hó! Hó! Ez nem túl barátságos - és miközben kilökött a kávézó ajtaján és szikrázó szemekkel mért engem végig, addig én tanácstalanul és kicsit ijedten álltam előtte. Ian White kinézete egyenlő volt a fehér meszet színével, úgy nézett ki, mint aki megijedt egy horrorfilm maraton után. A nap szikrázóan sütött, ezért hunyorogva pillantottunk egymásra.

- Egyszer fogom megkérdezni - tette fel a remegő ujját. - Ki a franc vagy te?!! - a kérdését nem értettem, ezért tanácstalanul néztem végig rajta. Mivel zavart a nap, ezért a zsebembe akasztott napszemüveg felé nyúltam. - Azt hiszem, hogy nem értem - erőltettem magamra egy mosolyt. - Megijeszt, uram!

- És ha tudnád, hogy legszívesebben mit csinálnék most veled! - ekkor összeráncolt szemöldökkel feltettem a kezem.

- Biztos vagyok abban, hogy a fia miatt csinálja ezt! Igaz?

- AZ EGYETLEN FIAM MIATT! - fúrta tekintetét a szemembe. - Ő az én fiam, és képes vagyok mindent és mindenkit elpusztítani azért, hogy neki jó legyen! Megértetted?! - fogta meg a karomat.

- Ez fáj! - suttogtam.

- Kibaszottul teszek rá! - nézett a szemembe. - Takarodj a fiam és az én életemből! - és miközben Ian White hangosan kiosztott a kávézó előtt, addig az emberek elkerekedett szemekkel megálltak és a jelenetet figyelték. „Takarodj." Eddig soha senki nem beszélt velem, ilyen hangnemmel, ezért kifejezetten szomorú lettem. - Mit nem értesz azon, hogy takarodj?! - lökött rajtam egyet. - Ha még egyszer ide mersz jönni, akkor esküszöm, hogy nem a biztonsági őrök fognak kidobni, hanem én magam! - lépett hátra egy lépést, majd lassított felvételben láttam, hogy ujjaival a csuklóján található tetoválást dörzsölte.

- Én... erről van szó? Nem... nem tudtam, hogy fájdalmas időszak volt magának! Nem akartam feltépni a sebeit - ekkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg elhunyt valakije, én pedig hülye felhoztam a témát. - Most bűntudatom van miatta! Ne haragudjon rám! Én csak... a születésem napja és... - suttogtam könnyes szemmel.

- Nem érdekel a születésed napja! Felfogod?! Megértetted?!

- Nem akartam rosszat uram - temettem tenyerembe az arcomat.

- Húz innen! Csak takarodj az életemből! Takarodj! - öltönyét egy hirtelen mozdulattal levette, majd beviharzott a cég fotocellás ajtaján, én pedig könnyes szemmel néztem a vastag üvegen keresztül, hogy foltokban eltünt testének a körvonala. Én ott maradtam a cég előtt és könnyes szemmel pillantottam az ég felé.

- Hogy mi?! - késő este Bob pillantott felém, aki sziszegve ült mellettem a kanapén.

- Szerintem elhunyt valakije... én pedig felhoztam a dátumot! - sütöttem le a szemem. - Óriási bűntudatom van miatta - nyeltem egyet. - Engem csak meglepett az, hogy tényleg vannak véletlenek az életben! - miközben Bob elmosolyodott feltette a kezét.

- Tavaly nyáron egy kocsmában buliztam és szép kecses betűkkel fel volt írva egy dátum a pult fölé. Nem akartam elhinni, hogy az a dátum volt, amikor megkaptam a jogosítványomat! Nevettem is rajta egy jót és szóba is hoztam!

- Mit mondtál? - kérdeztem.

- Azt, hogy „Hé! Ez egy jó nap volt! Ekkor szereztem meg a jogsit!"

- Mi történt utána? - sziszegtem.

- Kidobtak, mert kiderült, hogy a tulajdonos feleségének a halála!

- Oh basszus! Ez is cinkes! Szóval azt gondolod, hogy ugyan ez történt ma Ian Whiteal és velem? - suttogtam.

- Tuti! - biccentett. - De nem tudhattad, hogy érzékenyen érinti őt a téma! De látod, hogy az életben tényleg vannak véletlenek! A te születésed... de Ian csuklóján lehet, hogy valakinek a...

- Értem - sóhajtottam. - Valakinek a halála - értettem meg. - Nem csodálkozok, hogy kidobott! A gáz az volt, hogy még nevettem is rajta!

- ÍÍÍJJ - húzta el az ajkát. - Biztos vagyok benne, hogy jó pár sebet feltéptem ma neki!

A mai napon tudatosult bennem az, hogy a véletlennek is hatalma van az ember felett. A véletlen történések lehetnek jók, de lehetnek rosszak is. Nem gondoltam volna, hogy kijelentésemmel egy olyan sebet tépek fel Ian White szívében, amit ő gondosan elraktározott és eltemetett magában. Nem akartam régi emlékeket, esetleg temetésen szerzett érzéseket felidézni benne, de nem tudhattam! Még is honnan tudtam volna, hogy a dátum, amit a csuklóján visel, egy elvesztett személy hiányát jelképezi? Én csak azt láttam benne, hogy egyezett a születésnapommal. Arra nem számítottam, hogy fájdalmas időszakot fogok felidézni benne.

- Mindegy - suttogtam üveges tekintettel. - Nem tudhattam! - bólintottam. - Nekem egy boldog dátumot jelent, de ezek szerint neki nem! De nem tudhattam! Ez miatt pedig gyűlöl! Eddig is utált, de most egyenesen gyűlöl!

- Tudod.... - helyezte vállamra a kezét. - Az emberek képesek megváltozni akkor, ha sebeket tépünk fel bennük! De mi elképzelni sem tudjuk, hogy fájdalmat okozunk a kérdéssel vagy egy hasonlósággal! Tudod... nekem elhunyt az anyukám - suttogta. - Pont azon a napon, amikor kijött Az utolsó pillantás című dalod - nézett mélyen a szemembe.

- Értem, hogy mire akarsz célozni!

- Csak lépj túl rajta! Ian White senkid! Nem kell miatta szomorkodnod!

- Csak... megijesztett a hangulatváltozása  - suttogtam hallkan.