Nem akartam hinni a fülemnek. Azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Éreztem, hogy a vér és az erőm kifut a testemből, és csak gyengén állok ott megsemmisülve a káosz közepén. Semmit nem értettem, de apa segített nekem, aki a kanapéhoz akart kísérni, de én kirántottam a kezem a fogásából. Felháborodtam, hogy egy idegen férfi így merészel Aidenről beszélni. Lehetetlen! Azért lehetetlen mert Aiden édesapját Robertnek hívták! Ezt pedig el is mondom neki, hogy tudja azt, hogy hatalmasat téved. A táskámat remegve akasztottam a fogasra és minden erőmet összekaparva a kanapéhoz sétáltam, közben Ian úgy nézett rám, mint aki temetésről jött volna.

- Lehetetlen! – sziszegtem hangosan.

- Kicsim, várj egy kicsit – suttogta apa, de én mérges voltam. Ian White annyi fájdalmat okozott már Aidennek, ezért sem értettem, hogy merészel így beszélni róla. Nem volt joga hozzá.

- Hatalmas nagy tévedésben vagytok! – mutattam a padló felé.

- Sarah! Figyelj kérlek... ez bonyolultabb annál és... - Ian felállt és a szemembe pillantott, de én feltettem a kezem, hogy elkergessem a tévedéséből.

- Aiden Baker nem lehet a te fiad! Tudod miért? Tudod miért nem lehet?! – ekkor lassított felvételben láttam, hogy apával egymásra néznek, apa kitágult pupillával és szigorú arckifejezéssel várja a válaszomat, Ian pedig bizonytalanul pislogott és a szemébe kövér könnycseppek gyűltek. – A francba is! Azért, mert Aiden Baker édesapját Robertnek hívták, aki a születése előtt elhunyt! – a kijelentésemre apa tenyerébe temette arcát, Ian pedig pislogott egyet, majd a kanapéra zuhant és azok a kövér könnycseppek megállíthatatlanul kezdtek záporozni a szeméből. Apa Iant nézte, aki csak tenyerébe temetett arccal sírt. Nem nézett ránk, nem kapta fel a fejét. A válla rázkódott, az arca pedig piros lett, ezért apára pillantottam. Apa csak némán bólogatott és közelebb sétálva hozzám megfogta a kezem. - Mi folyik itt?! – tártam szét a kezem összezavarodva. Apa letörölte a könnyeit a szeméből, majd leültetett Iannel szembe a kanapéra, aki hosszú másodpercek óta a tenyerébe temetett arccal sírt.

- Sarah... - ült le mellém apa lassan. Én csak kérdőn pillantottam rá, mert nem értettem a kialakult helyzetet. – Beszeretnék mutatni neked valakit – ekkor lassított felvételben láttam, hogy Ian White csuklójával letörli vörösre sírt szemét, majd lassan feláll és egyenesen rám néz. – Ő itt Robert! – suttogta mosolyogva. – Aiden vérszerinti édesapja – ekkor Ian a kezét nyújtotta felém, de én csak összeráncolt szemöldökkel hátráltam és kérdőn kapkodtam köztük a fejem.

- Robert vagyok – suttogta hallkan. A kezét és az arcát nézve a fejemet ráztam. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért csak nagyot nyeltem, hogy ne fulladjak meg.

- Miii?!! – álltam fel a kanapéról. – Attól tartok, hogy ezt most nem értem – túrtam hátra a rövid hajam. – Most akkor... ez egy játék?

- Úgy néz ki?! – morogta Ian a szemembe nézve.

- Ki vagy te?! – kérdeztem ismételten. Ekkor olyan dolog történt, ami eddig még nem. Ian leült mellém a kanapéra és kérte, hogy foglaljak helyett. A szemébe nézve felsóhajtottam és így is tettem. Ekkor közénk tette a bal csuklóját, amin egy dátum volt. – 1995? – suttogtam. – Ebben az évben született Aiden! Dec...

- December hatodikán – fejezte be helyettem. – Rose és én 1994 nyarán ismerkedtünk meg Manhattanban egy nyár búcsúztató fesztiválon – amint kimondta elkerekedett szemekkel néztem rá.

- HONNAN TUDSZ TE ROSERÓL? – fújtam ki magam. Ian csak óvatosan széttárta a kezét. – Te vagy Robert, igaz? – adtam igazat nekik. Ő csak könnyes szemmel bólintott. – Aiden apukája... nem halt meg! Ezt... ezt tudnia kell! – de amikor felpattantam apa és Ian feltették a kezüket jelezve, hogy ne menjek sehova.

Miután Ian elmesélte a történetét szükségem volt pár hosszú percre és egy erős idegrendszerre, hogy felfogjam és feldolgozzam a halottakat. Még mindig nehezen hittem el, de minden szava igaz volt. Sok perc múlva csak letöröltem a szememből a könnycseppeket, majd felsóhajtottam. – Nem mondhatom el Aidennek az igazságot, igaz? – pillantottam felváltva apára és Ianra akik a fejüket rázták. – Ezek szerint hazudni fogok neki? – kortyoltam bele a vízbe. – Bárcsak ne tudtam volna meg – fontam magam előtt össze a kezem, de azt hiszem, hogy itt Ian volt a legrosszabb helyzetben. Még mindig remegett, az arca pedig sápadt volt, de a történtek után jobban megfigyeltem az arcát és összehasonlítottam Aidennel. El sem hiszem, hogy eddig nem vettem észre a hasonlóságot.

- Semmi körülmények közt nem mondhatod el neki – tette fel a kezét apa.

- Miért? – ekkor Ian válaszolt, de a hangja halk és fáradt volt.

- Se Nathan, se a feleségem nem tudnak a régi életemről. A múltamat sikerült elzárnom elölük de...ha megtudnák azt, hogy ennyi éven keresztül hazudtam nekik akkor... elveszítem a családomat!

- De neked nemcsak Nathan a fiad – sóhajtottam. – Aiden is – mosolyogtam óvatosan.

- Igen... - helyezte tarkójára a kezét. – Ő is! – sóhajtotta, majd félve megráztam a fejem, mert tudtam, hogy min gondolkozik.

- Ugye nem szeretnél választani? – pislogtam nagyokat. Ian csak a fejét rázta, látszólag annyira össze volt zavarodva, hogy nem tudott mit hozzáfűzni a dologhoz. – És miért hagytad el Roset amikor babát várt?

- Mert az apám kitagadott!

- Akkoriban más időszak volt, Sarah – nézett rám apa. – Sok dolgot nem illet csinálni! – tette hozzá hallkan.

A történtek után sápadtan mentem haza. Lassú voltam és kimerült. Óriási dolog nyomta a vállamat azzal, hogy egy olyan dolgot kell eltitkolnom Aiden elől, amit nem szeretnék. Eddig mindig mindent elmondtam neki, viszont a bejárati ajtó előtt állva izzadt a tenyerem és hevesen dobogott a szívem. A tudat, hogy eltitkolok előle valamit, hogy nem mondhatom el neki, szétszedett engem, de megígértem Iannak, hogy nálam biztonságban van a titka, még akkor is, ha nehezen fogom tudni magamban tartani. Ezért sóhajtva és gondterhelten nyitottam ki az ajtót, de ekkor váratlan látvány fogadott. A lakásban nem égett a villany, csak a padlón gyertyák vezettek a konyha felé. Annyira meglepődtem, hogy a sötétben a gyertyák előtt állva boldogan az ajkam elé helyeztem a kezem. A gyertyák egymás mögött bal és jobb oldalon vezették az utat, olyan volt, mint egy mesés járda. Az arcomat megvilágították, miközben lassan sétáltam a vörös rózsaszirmok közt. A gyertyák hangulatos világítása és a vörös rózsák tényleg az asztalhoz vezetett, ahol Aiden Baker már várt rám. Nem tudtam figyelmenkívűl hagyni azt, hogy ing volt rajta, a kezében pedig tartott egy dobozt a kezében. Amikor hozzá léptem, könnyeim közt elmosolyodtam. – Ez gyönyörű – suttogtam hallkan. – Varázslatos – miközben mosolyogva felém nyújtotta a kezét, hírtelen felkapcsolódott a lámpa és lépésről – lépésre a sötétséget átvette a világosság. A romantikus meghitt pillanat miatt elérzékenyülve pillantottam fel Aiden tengerkék szemébe, miközben a kezembe adott egy lapos dobozt. – Hát ez? – kíváncsian nyitottam fel, de ekkor szembe találtam magam egy sötétkék bársonyra hajtott arany nyaklánccal és fülbevalóval. A nyaklánc csillogott az arany miatt, amit ezüst pici virágok díszitettek. A fülbevaló is ugyan így nézett ki, aranyból volt, de ezüst pici virágok futottak végig a láncon. – Aiden! – suttogtam elkerekedett szemekkel. – Ez... - nem tudtam szóhoz jutni, miközben óvatosan megfordított, a lapos ékszerdobozból ujjai közé vette a nyakláncot, majd lassan a nyakam elé helyezte és hátul a tarkómon becsatolta. Puszit nyomott a nyakamra és szorosan átölelt hátulról.

- Annyira elvoltam foglalva a saját problémámmal, hogy észre sem vettem azt, hogy elhanyagollak téged – a kijelentésére könnyes szemmel fordultam felé, és a nyakláncomra helyeztem a kezem.

- Nagyon tetszik! Ez elképesztően gyönyörű! De Aiden... ilyenről szó sincs – adtam a tudtára hallkan. – De ezek... - vettem a kezembe a dobozt és megvizsgáltam a lámpa fényében csillogó fülbevalókat. – Ezek meseszépek! – lecsuktam a dobozt, majd átöleltem a tarkóját és hozzá hajolva lassan megcsókoltam őt. Éreztem, hogy kezét végig vezeti a lapockámon, derekamon, majd lassan a fenekembe markolva közelebb von magához. Az érintése azonnal felizgatott.

- Ha ez tetszik... akkor a másik ajándéktol szóhoz sem fogsz tudni jutni – mosolygott.

- Milyen ajándék? – ekkor a lépcső felé pillantott.

- Fent van az ágyunkon – nézett végig rajtam. Ismertem őt, ezért huncut vigyorra húztam az ajkamat.

- Fel kell venni?

- Uhum – gombolta ki az ingemet.

- Akkor... - hajoltam a füléhez és lassan megnyaltam a fülcimpáját, ő erre csak mély hangon kuncogott. Jól tudta, hogy felizgat a huncut perverz kuncogásával. – Felveszem!

- Itt várlak – lassan elengedte a kezem, majd beharapta az ajkát. – Remélem, hogy jó lesz a méret!

- Már alig várom, hogy felvegyem! – dobozzal a kezemben és tűsarkúban igyekeztem a lépcső felé, és képzeletben már láttam magam előtt a fehérneműt, amit Aiden Baker a saját ízlése szerint választott nekem. Most jobban vagyok kíváncsi az ízlésére, mint bármi másra.