Reggel a kávégép előtt álltam és türelmesen vártam, miközben a fekete forró folyadék a csészémbe folyik. A tejszínhabot szorongattam a kezemben, miközben a rádióban a reggeli kívánságműsorban valaki az én számomat küldte valakinek. - Jó ízlésed van - kuncogtam, miközben a kapcsolóval felhangosítottam a tévé rádióját és elkezdtem dúdolni az elmondtam volna című slágert. Azt hiszem, hogy az elmondtam volna az egyik legjobb dalszöveg, amit valaha írtam. Minden érzésemet és gondolatomat a sorokba sűrítettem, ezért sem csodálkoztam, hogy sokan megszerették, hiszen van benne minden: csalódás, fájdalom, felejtés. Eddig minden dalszövegem a fájdalomból szültetett meg. Könnyű volt úgy dalszöveget írni, hogy minden bánatomat kiadtam magamból. Viszont amióta újra boldog vagyok... nem is tudom, talán nehezebb dalszöveget írni. Négy év pályafutásom alatt mindig a kétségbeesés szülte meg a gigaslágereket. Soha nem írtam úgy, hogy boldog voltam, hiszen nem voltam az. Most minden tökéletes az életemben, ezért nem tudom, hogy mikor fogok újra dalszöveget írni. Tegnap este megpróbáltam a stúdióban írni egyet, de szétgyűrtem és kidobtam a kukába. Egyszerűen nem ment. Nem volt hozzá ötletem. Ez nem jelentett jót a pályafutásomra nézve, hiszen Bob is megjegyezte egyszer, hogy jó lenne, ha írnék nyárra egy slágert. Erre én azt válaszoltam, hogy tudom, hogy jó lenne... csak azt nem tudtam, hogy mit írjak. Egyszerűen csak minden tökéletes.

Sarah...

Szeretkezés...

Az életem...

Képtelen vagyok dalszöveget írni, mert minden figyelmemet és gondolatomat leköti a Sarah iránt érzett szerelmem és a boldogságom. Természetesen féltem, hogy nem fogom tudni kifejezni magam dalszövegek formájában, ha boldog vagyok, de rájöttem arra, hogy adok magamnak időt, hiszen tudtam, hogy egyszer megszáll az ötlet.

- Jó reggelt - Sarah meztelen testére húzta a fekete pólómat, majd lábujjhegyre állt és nyomott egy puszit az arcomra. Egy pillanatra az ujjaim közé vettem szőkére festett melírozott haját és végig néztem a kecses vékony lábain.

- Tudod, hogy miért szeretem annyira, amikor mezítláb vagy? - megtámaszkodtam mellette a pulton, és a csillogó szemébe nézve felvontam a szemöldököm. Sarah ravasz mosollyal az arcán biccentette oldalra fejét és a nyakamat fürkészte. Tudtam, hogy kezd nőni a borostám, azt is tudtam, hogy ez tetszett neki, ezért nagyképűen elvigyorodtam. - Ilyenkor olyan vagy mint egy angyal - hajoltam a homlokához és lassú puszit nyomtam rá, majd ott is tartottam a számat. - Vigyáz ma magadra, kérlek - húztam a keskeny derekánál közelebb magamhoz. Sarah a tekintetemet nézte, majd lassan megnyalta puha ajkát és felsóhajtott. Láttam rajta, hogy gondterhelt, ezért összeráncolt szemöldökkel türelmesen vártam, hogy megszólaljon.

- Megmondom őszintén, hogy nem örülök annak, hogy Nathan apja is veletek megy - tekintetét lesütötte, majd megrázta a fejét. Saraht mindenkinél jobban ismertem, a szívébe láttam és átéreztem, amit ő. Ian White valószínűleg utál engem azért, mert a fia miattam boldogtalan. Ian gondoskodó apának tűnik, aki fontosnak tartja a fia boldogságát, ezért biztos voltam abban, hogy lesznek összetűzéseink. - Nathan apjának sok dolog fontos az életben, viszont a fiát mindig előtérbe helyezi! Régebb óta ismerem őt, és mindig mindent megtett Nathan boldogságáért - simogatta az arcom. - Ezért ma vigyáz magadra, kérlek! - ölelte át a derekam szorosan. Az illatát beszívtam, és lapockáját szorosan átkaroltam. Államat a fejére támasztottam, majd elbambultam és felsóhajtottam. Gyerek koromban az apukám meghalt, nem ismertem, de vajon... foglalkozott velem? Szeretett engem? Vigyázott rám? Kísért az oviba? Ezekre a kérdésekre talán már soha nem kapom meg a választ. Olyan mintha apa soha nem is lett volna. Olyan mintha kitörölte volna magát az életből. Mikor gyerek voltam, anya mindig azt mondogatta, hogy „az apád meghalt" de valahogy mintha haraggal együtt mondta volna, mintha gyűlölte volna a világot és utált mindent ami mozgott vagy lélegzet. Milyen volt a történetük? Szerették egymást? Milyen volt anya és apa története?

- Szép jó reggelt - miután a fekete Nike táskát betettem Raphael luxus autójának csomagtartójába, beültem hátra és középre csúsztam. Sarah apukája azonnal mosolyogva nyújtotta a kezét, de Ian inkább némán ült az anyósülésen. - Szép reggelünk van - napszemüvegem mögűl hunyorogva fürkésztem Ian arcát, aki felvont szemöldökkel pillantott hátra, majd teljes testtel felém fordult és a hatalmas tengerkék szemeivel rám pillantott.

- Annyira örültem mikor megtudtam, hogy te is jössz velünk - bólintott mosolyogva. - Azonnal az jutott eszembe, hogy imádni fogom ezt a napot - értettem az iróniát, ezért a fejemre csúsztattam a napszemüveget, egyenesen a szemébe néztem, majd felvontam az egyik szemöldököm.

- Oh akkor hasonlóképpen gondolkodunk! Milyen szuper, igaz?

- Nem mondanám - előre fordult, majd a drága pilóta napszemüvegét a szemére nyomta, és halkan mondott valamit Raphaelnek, aki a fehér baseball sapkája alatt hunyorogva pillantott felém.

- Ne foglalkozz Iannel, Aiden! Vén kecske!

- Mondja ezt a másik vén kecske! - lökte meg Sarah apjának a vállát, aki mosolyogva elindította az autót, én pedig némán imádkoztam Istenhez, hogy gyorsan teljen el a nap. Az út viszonylag kényelmetlenül telt, hiszen Raphael és Ian beszélgettek egymással, én pedig Bobbal beszélgettem, aki idegesítő emojikat küldött nekem. Harmadszorra küldött egy zöld pisztolyt, majd egy mosolygós arcot, amit én azonnal értettem, ezért elvigyorodtam. Bob is egyetértett azzal, hogy a mi hármasunk nem jó ötlet. Ép Sarahnak akartam írni, de hírtelen Ian fél testtel felém fordult. - Egyébként gratulálok a sikereidnek - bólintott. - Figyelemre méltó! Régóta tanulod a szakmát? - érdeklődött. Nem akartam válaszolni, hiszen ő mégis csak Nathan édesapja, de mivel láttam rajta, hogy érdekli a válaszom, ezért sóhajtva levettem a szemüveget és a szemébe néztem.

- Nem olyan régóta! - válaszoltam szűkszavúan. - Gyerekkoromban szerettem meg!

- Én gitározni szoktam, bár az én tudásom hozzád képest kevés - húzta össze a szemét vigyorogva.

- Mire akar célozni?

- Tényleg semmire, Aiden! - fordult vissza, majd tovább beszélgetett Raphaelell, aki mosolyogva beszélt a nyaralásuk új időpontjáról.

Csak az út teljen gyorsan...

- Na mit szólsz, Aiden? - miután Raphael lezárta a fehér autót a táskáját a kezében tartva mellém lépett és a golfpálya felé pillantott. Még a szemüvegemet is levettem. A rövid, sűrű világoszöld fű mintha végtelenségig nyúlt volna. Zászlók és lyukak díszítették, az elkerített golfpálya mellett sűrű fenyőerdő cövekelt, ami gyönyörű volt és kiegészítette a központ hangulatát. Mélyen beszívtam a friss levegőt, miközben elismerően bólintottam. - Egész nap itt leszünk. Felkészültél? - lökte meg mosolyogva a vállam, de ekkor Ian apja úgy elsétált mellettem, hogy vállal meglökött. Mintha semmi nem történt volna, a kasszához sétált és elővette a tárcáját. Mivel Raphael látta, hogy nem találom őt szimpatikusnak, mellém állt és suttogott.

- Ian erős férfi - suttogta némán. - Sok dolgon keresztül ment! Ha érthetőbben kéne fogalmaznom akkor azt mondanám, hogy az évek megváltoztatták őt.

- Ettől függetlenül nem kéne másnak is elvennie a kedvét - tettem hozzá hallkan. Amint a pénztárhoz értem valami megváltozott. Az emberek suttogva és vigyorogva pillantottak felém, a kisgyerekek már kínosan mutogattak felém, és mivel láttam rajtuk, hogy örülnek nekem, ezért a sorban a fém korlát mellett leguggoltam hozzájuk és elmosolyodtam. - Hogy vagytok?

- Hű! Te Aiden Baker vagy! A híres énekes Brooklynból! - csak ámultak és bámultak. A tekintetük csillogott a boldogságtól és attól, hogy láthatnak engem. Mosolyogva bólogattam, közben fél szemmel láttam, hogy valaki megrögzötten figyel engem, ezért balra fordítottam a fejem és szembe találtam magam Ian tekintetével, aki köztem és a gyerekek közt kapkodta a tekintetét. Próbáltam kizárni, hogy engem néz, ezért a kisfiúk szemébe néztem.

- És meséljétek el, hogy mit fogtok csinálni ma!

- Amíg anyuék golfoznak, addig mi játszani fogunk a játszótéren! Meg lesz libikóka és hinta is!

- Mikor kisfiú voltam és is szerettem hintázni. Amikor megtehettem, akkor anyukámmal mindig elmentünk a lakáshoz közeli parkba - bólogattam boldogan. Sokan közös képet kértek tőlem. Én nem szeretek képeket készíteni, mert zavar, ha idegenekkel vagyok egy képen, de a kedvükben akartam járni, ezért mielőtt fizettem volna, lőttünk pár fotót. Fizetés után az öltözőbe mentünk.

- Látom, hogy szeretnek téged - a férfi öltözőben Ian pillantott felém, miközben lehajolva bekötötte a fehér cipője fűzőjét. Nem válaszoltam csak egyetértően bólintottam. Tudtam, hogy nem bír engem, azt is tudtam, hogy utál ezért feleslegesnek tartottam azt, hogy megjátsszam magam. Nekem elég volt az is, hogy ki kell bírnom vele egy egész napot. - Találkozunk kint a pályán.

- Nem tudom, hogy merre van a ... kijárat - böktem ki, miután becsapta maga után az ajtót. - Semmi baj Aiden! Csigavér - sóhajtottam, majd bezártam a szekrényem ajtaját és igyekeztem minél előbb kijutni a golfpályára.

A nap jól telt. Sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam azzal, hogy kiderült rólam az, hogy nem konyítok a golfozáshoz. Minden pontnál megálltunk a fehér kicsi golfkocsival, de én egyik lyukba sem találtam bele... tudtam, hogy nem lesz lyukérzékem. Ian és Raphael egész nap nevettek és jól szórakoztak. Néha én is beleszóltam a témába, amiről beszéltek, mert érdekelt. Ilyen volt a foci és a baseball, ezért voltak pillanatok, amikor egyetértettem Iannel, aki egyébként egész nap ridegen viselkedett velem. Tudtam, hogy a hátam közepére sem kíván, de nem foglalkoztam vele, mert nyilvánvaló volt az, hogy én sem bírom őt. A lényeg, hogy délután a golfpálya mellett található kicsi étteremben pihentünk. Az étterem egy kicsi dombon volt, ezért beláttuk az egész golfpályát és a gyönyörű erdőt. A teraszon ültünk, a fa stég mellett halastó volt, kicsi szökőkútról belecsobogott a víz. A golf tudásom szörnyű volt, viszont megkönnyebbültem amikor leültünk pihenni. Ian mellém ült, ezért feltűnően oldalra húztam a székem. Akkor kaptam fel a fejem, amikor egy pincérlány mosolyogva sétált felénk. Azonnal felém pillantott. - Felírhatom a rendelését?

- Természetesen! Egy közepes mogyorós Latte Machiato lesz sok tejszínhabbal - Iannal tökéletesen egyszerre mondtuk a választ, ezért kérdőn és szikrázó tekintettel fordultunk egymás felé. - Azt hiszem, hogy tőlem kérdezte - folytattuk tökéletesen egyszerre. Miután észrevettem, hogy a pincér mosolyogva fürkészett minket, addig én udvariasan feltettem a kezem.

- Mivel engem nézett, tőlem várta a rendelést - helyeztem az asztalra a kezem.

- Lehet, de engem is nézett. Még is honnan tudjam, hogy kitől várta az első rendelést?! - vágott vissza, miközben a pincér lány kuncogva fordult Raphael felé.

- Apja és fia? Látszik rajtuk - amint kiejtette, nagyokat pislogva fordultam felé, de ami érdekesebb volt az az, hogy Ian a torkát köszörülve elnevette magát, Raphael pedig összehúzott szemekkel fordult felénk, de kicsit nevetett ő is. - Tehát nem! Akkor tévedtem - írta fel vörös arccal a kért kávét. - Akkor két mogyorós Latte lesz?

- Én inkább egy Espressot kérek - tette fel az ujját Ian, aki sóhajtva rázta a fejét. Miután a lány felírta Raphael rendelését is, elnézést kért és a kicsi jegyzetfüzetével a kezében vissza sétált a pulthoz. Mivel feszült csend telepedett a társaságunkra, ezért úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy kifejezzem hálámat a mai nap miatt.

- Nagyon jól éreztem magam - pillantottam Sarah apukájára, aki összeráncolt szemöldökkel kapkodta köztünk a fejét. Kicsit várnom kellett a válaszára, hiszen nem válaszolt azonnal. Mintha a gondolatai messze jártak volna, csak mosolyogva bólintott. Mivel éhesek voltunk, így úgy döntöttünk, hogy indulás előtt rendelünk még valamit. Én a hagyomás ételek híve vagyok, ezért rántottsajtot rendeltem steak krumplival. Raphael és Nathan édesapja is sültet rendeltek, bár ők különlegesebbet. Csendben ettem és fél szemmel néztem, hogy Raphael magához veszi a ketchupot, kiszolgálja magát majd felénk nyújtja.

- Ketchupot?

- Nem szeretem - válaszoltam Iannel tökéletesen egyszerre, ezért Nathan apja felé pillantottam, aki felvont szemöldökkel, amolyan "mit nézel már megint baszki?" pillantással ajándékozott meg.

- Tudod mit? Mégis csak kérek - mérgesen vette ki Raphael kezéből, aki összeráncolt szemöldökkel nézte, hogy Ian beleharap a ketchupos csirkébe, de ekkor... - Nagyon... khm... finom - helyezte szája elé a kezét, majd egy szalvétába Köpte. Na! Ilyen amikor az ember egy olyan dolgot akar bizonyítani, ami nem igaz.

- Aiden? - pillantott felém Raphael.

- Tényleg kihagyom, köszi! - borzongtam meg. - Nem szeretem a ketchupot - suttogtam, miközben Ian engem nézett. Ezek szerint nem vállt be neki a ketchup íze. Így járt.