Az életre gyakran jellemző az, hogy vissza sodor egy olyan helyszínre, ami fontos nekünk. Nemcsak nekünk, hanem hozzátartozik a szívünkhöz és a lelkünk egy olyan kapuja, ami egyszer már bezárult, de bármikor újra kinyitódhat. Tegnap este fáradtan dőltem be az ágyba, viszont ma reggelem a Manhattani lakáshoz vezetett. Mivel volt szabadidőm, ezért kényelmesen csuktam be a Taxi ajtaját és zsebbe helyezett kezekkel sétáltam át a zebrán a régi lakásom felé. A lábam remegett és kifejezetten feszült voltam, ezért a járásom lépésről lépésre lelassult. Nem tudtam, hogy miért jöttem ide. Reggel úgy éreztem, hogy anya hiányzik, ezért azonnal a régi lakás jutott az eszembe. Nem tagadom, hogy szomorú lettem, amikor belöktem a régi boltíves ajtót és az orrom elé helyezett kezekkel baktattam fel a lépcsőn. Rengeteg emlék és érzés a nyakamba zúdult. Láttam magam gyerekként, ahogy koszos labdával a kezemben futok le a lépcsőn. Hallom anyukám hangját, hogy kétségbeesetten utánam kiabál, hogy ebédre legyek otthon. Emlékszek, hogy azon a napon a barátaimmal fociztam, de minden játék közben kinevettek, mert szakadt ruhát hordtam, ezért mindig ebéd előtt értem haza. Szokatlan érzés kerített hatalmába, miközben a régi lépcsőházban egymás után szedtem a lépcsőfokokat. A lépcsőházra dohos régi szag telepedett, a barna korlátról már rég lepattogzott a festék, a fehér koszos fal vakolata omladozott csúnya firkák éktelenkedtek a falakon és pókhálók lógtak a régi villanykörtékről. Bizonytalanul álltam meg az ajtó előtt, amin egy vastag lakat állt. Ezek szerint, nem laktak a lakásban, viszont szomorú lettem, hogy nem mehetek be. Nem tudtam eldönteni, hogy örültem vagy inkább szomorú lettem attól, hogy nem tehetem be a lábam abba a lakásba, amiben a gyerekkoromat töltöttem. – Anya – helyeztem tenyerem a régi ajtó felületére. – Néha nagyon hiányzol – lassan leültem a zöld poros ajtó elé, a hátamat az ajtónak támasztottam, majd az egyik térdemet a mellkasomhoz húztam. Sok érzés és gondolat kavargott bennem. Egy egész vihar csapott össze a lelkemben és szétfeszítette a mellkasomat. Anya sokszor az eszembe szokott jutni, néha pedig egyenesen fojtogat a hiánya. – Túl hamar mentél el – suttogtam a régi üres lépcsőházban ücsörögve. A zsebemből kihúztam a telefonomat, felnyitottam és a kezemben forgatva felsóhajtottam. – Bizony. Túl hamar mentél el – megnyitottam a jegyzetet és a következő szöveget írtam a vékony fehér vonalak közé Túl hamar mentél el

Amint hazaértem felrohantam a lépcsőn, a telefonomat az ágyamra dobtam, majd a kezembe vettem egy papírt, a padlóra hasaltam és lehunyt szemmel felsóhajtottam. A könnyeimen keresztül homályosan láttam ezért hunyorogva kezdtem el írni a gondolatokat, amik anyukám hiányából születtek.

Túl hamar mentél el és váratlanul magamra hagytál

De ebben a hatalmas világban életet nekem adtál

Mikor keservesen sírtam ijedten hozzám szaladtál

Védelmező karjaid közé anyaszívvel ragadtál

..............................................

Gyerek voltam még, buta és tapasztalatlan

Kicsi kezeimmel sokszor játszottam a hajadban

Pici lábaimmal sokszor igyekeztem sarkadban

De te csak anyai ösztönnel vigyáztál rám fáradtan

..................................................

Mondd anya, miért mentél el azon a szomorú éjszakán?

Gyenge védelmező lelked miért pihent otthonunk talaján?

Mondd anya, miért mentél el azon a szomorú éjszakán?

Gyenge védelmező lelked miért pihent otthonunk talaján?

.............................................

Túl hamar mentél el és váratlanul magamra hagytál

De ebben a hatalmas világban életet nekem adtál

Mikor keservesen sírtam ijedten hozzám szaladtál

Védelmező karjaid közé anyaszívvel ragadtál

..............................................

Mindig hiányzol, nélküled az élet nehéz és gyötrelmes

Miután elmentél a szívem egyszerűen sebhelyes

De tudom már, a sors néha tényleg veszedelmes

És életeddel sajnos nem volt kegyelmes

..................................................

Kisfiú voltam még, de bármit megadtam volna egy dologért

Harcoltam volna, hogy újra lássalak, küzdöttem volna szebb álmokért

Bármit megadtam volna édesanyám mosolyáért és vigaszáért

Harcoltam volna, hogy újra velem legyen, imádkoztam életéért

........................................................

Most, hogy nem vagy velem, az életem nehéz és könyörtelen

De sokszor mellettem vagy és szorosan átölelsz képzeletben

Csak azt sajnálom, hogy feladatod hamar véget ért életemben

De hidd el anya, fen az égen a te csillagod ragyog a legfényesebben... a te csillagos ragyog a legfényesebben.

........................................................

Dalszöveget írta: Aiden Baker 2020

Könnyes szemmel csúszott ki kezemből a toll, majd a könnyeimtől átázott lapot az ágyra helyeztem, arcomat a tenyerembe temettem és azt hiszem, hogy az új dalszövegemmel megírása mellett a szívem apró darabokra tört. – Ó anya... ha látnád, hogy mi lett a fiadból – suttogtam magam elé bámulva, majd kezeim közé vettem a lapot és a sorokat nézve bólogattam. – Semmi baj anya... ez vagy te – suttogtam halkan. – Egy igazi csoda – fejeztem be fáradtan.

A hangulatingadozásomnak köszönhetően nem éreztem jól magam, ezért este befeküdtem a forró vízbe. Miközben a víz ellepte a testem másodszorra töltöttem újra alkohollal az üveg poharamat és könnyes szemmel emeltem az ajkamhoz. Bármit megadtam volna azért, hogy anyukám mellettem legyen. Mindennap eszembe jut a pillanat, a látvány, amikor a teste mozdulatlanul fekszik a padlón. Csak kisfiú voltam, de a látvány sokáig velem maradt. Könnyes szemmel piszkáltam az arany láncomat, miközben a telefonom csörgött a kád szélén. Nagyokat pislogva vettem magamhoz, de véletlen kicsúszott a kezeim közül és csörögve a habok közé süllyedt. – Francba – részegen csúsztattam félre az üveget és üveges tekintettel emeltem fülemhez a telefont. – Hm?

- Csá Aiden! Figyelj csak azt akartam mondani, hogy sikerült átutalni Anett számlájára az összeget, amit kértél! Pont ma este keresett meg. Először visszakarta utalni, de én nem engedtem neki, végül nagy nehezen elfogadta és nagyon hálás mert tényleg neked köszönheti, hogy megtarthatják a lakást... - és miközben Bob mesélt, addig én kiböktem a gondolataimat.

- Hiányzik anya – böktem ki könnyes szemmel. Bob a vonal túloldalán azonnal elhallgatott és sziszegve suttogott maga elé valamit.

- Aiden figyelj életem...

- Annyira hiányzik Bob! – kezemmel a pohár felé nyúltam, de váratlanul meglöktem. Az üveg a márvány padlóra esett és apró szilánkokra tört. Nagyokat pislogva hajoltam ki a kádból és intettem a szilánkok közt kifolyt vörös bor felé.

- Valami összetört? Te ittál?

- Csak a pohár – feküdtem be nyakig a meleg kádba. – Írtam egy dalt – kuncogtam. – De nem mutatom meg. Soha senkiiiiinek nem mutatom meg hm... - mosolyogtam előre pislogva. - Pedig szép lett! Tehetséges vagyok! Baszki! Kitöröl örököltem ezt?! Tudod... tuti, hogy az apámnak is jó hangja volt! Szerintem tőle örököltem a tehetségem!

- Aiden nem tetszel nekem! Nem tudom, hogy most... valamilyen fontos évforduló van? – célzott anyukám halálára.

- Semmilyen évforduló Bobó! Csak írtam egy dalt. Ennyi - fürkésztem az ajtót, mert hallottam, hogy Sarah megérkezett.

- És ezt a dalt... az anyukádnak írtad? Azért vagy most szomorú? – sóhajtottam.

- Igen – vettem az ujjaim közé a szivacsot. – De anya büszke lenne rám – motyogtam, miközben Sarah a nevemen szólított. – A fürdőszobában vagyok!

- Na jó! Az a dal legyen a tiéd! Legyen a te titkod! Nem kell megmutatnod! Ha szeretnéd akkor nem adjuk ki... én megértem, hogy most mit érzel Aiden... de fontos az, hogy pihenj le mert totálisan részegre ittad magad.

- Dehogy vagyok részeg – valamiért Bob már nem szólt vissza, ezért a telefon képernyőjén száguldó vízcseppeken át néztem, hogy bontotta a vonalat. – Kedves – böktem ki, miközben Sarah belépett az ajtón. A látványa azonnal levett a lábamról, ezért kezemmel közelebb intettem magamhoz. A rövid vörös mini szoknyájában, fekete tűsarkújában és hófehér trikójában bizonytalanul sétált közelebb hozzám, közben a fülében található nagy karika ide oda hajolt az arca mellett. Csodálatos volt.

- Aiden? – pillantott a padlón található üvegre. – Ez itt mi? – tárta szét a kezét.

- Ja igen! Széttört – mutattam a szilánkokra. – De majd begyógyul! Nem? Nincsen se anyám, se apám... de azért begyógyul? – igazából már nem tudtam, hogy mit beszélek. A fél üveg bor beszélt belőlem, majd késő este ki is jött belőlem, bár arra nem emlékszek, hogy Sarahnak, hogy sikerült kihúznia a kádból. A lényeg az, hogy a szomorú, bánatos és széttört szívem mai napig szilánkosra törik... akárhányszor anyára gondolok.