Váratlanul kerültél az utamba, de nem vártalak

Váratlanul léptél a szívembe, de nem kerestelek

Váratlanul érintettél, pedig nem kértelek

Váratlanul maradtál, pedig nem ismertelek

Ceruzámat a padlóra csúsztattam. Úgy csúszott ki ujjaim közül, mintha feladtam volna. Az igazság az, hogy a gyűrött papírra írt pár sor nevetségesen szar lett. Jobban összegyűrtem, közben imádkoztam, hogy eltűnjön róla a képzeletem reménytelen gondolatai. - Hülye vagy, Aiden! - ágyamnak támasztottam a hátam, az egyik térdemet a mellkasomhoz húztam. Miért írnál te dalszöveget? Nem tudsz írni! Nem vagy tehetséges! Nem viszed ezzel semmire! Csak egy koszos aluljáróban alamizsna pénzért cserébe bohócot csinálsz magadból! Késő éjszaka volt. Minden ép elméjű ember alvással tölti az idejét. Talán csak én voltam ébren. Hallottam, hogy már a város is alszik. Pedig ritka, hogy New yorkban megáll az élet. Erre lehetőség hajnal kettő és négy között akad. Az óra fél hármat mutatott. Karikás szemekkel pillantottam az ágyra. Csábítania kéne, de inkább taszított. Nem tudom, hogy mi a jobb. Mikor álmomban visszaköszönt anyám vérbe fagyott teste, vagy a nyomorult életem, amiben vagyok? A szerencsétlenségem tényleg akkor kezdődött, amikor apám meghalt? Akkor, amikor anyámat adóságba kergette? Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a fejem. Bárcsak valami változna.

Változzon az életem.

Változzon a szerencsém.

Tűnjön el a bánat.

Tűnjön el a nyomor.

Másnap reggel a csuklómra kötöttem a piros kendőt, egy szakadt mellényt dobtam a fekete pólómra. Valami változott.

Életemben most először vártam, hogy elkezdődjön a napom. Vártam, hogy újra lássam őt. Azt, hogy lássam a mosolyát és halljam a hangját. Vajon van erre esélyem? Esély egy jobb napra? A megszokott időpontban sétáltam az aluljáróba. Az emberek munkába siettek, sokszor megbámultak. Nem gondolkoztam, hogy mi játszódott le a fejükben. Tudtam, mikor rám néztek. Mintha olvastam volna bennük. Mind ugyan azt gondolták:

„egy fiatal férfi mit keres itt?"

„miért nem megy dolgozni?"

„miért nem megy a hivatalba ott adnak neki munkát?!"

A fejemet rázva zavartan el a gondolatokat és intettem Parkernek, aki egy szemetesből szedte ki a csikkeket. Ő itt fog megöregedni. Nekem nem ez volt a célom. De egyenlőre nem is láttam reményt arra, hogy jobb legyen. Egyenlőre szeretném ezt csinálni. Ha lesz elég pénzem, talán elköltözhetek és kivehetek egy kisebb lakást. Ott majd új életet kezdek és munkába állok. De addig jó nekem a nyomorom. Mert nekem ez maradt. Anyám meghalt. Öngyilkos lett. Megölte magát, csak megszabaduljon a kínoktól. Szabaduljon meg a tehertől és tőlem. Vajon szeretett? Mindig olyan hűvösen bánt velem. Mintha csak akkor szólt volna hozzám, mikor muszáj volt. Talán el volt a gondolataival. Szerintem felépített egy saját kis világot. Egy olyan világot, amiben jobb életet élt. Talán ezért nem beszél velem. Mert elég volt a saját problémáival is foglalkoznia. Anya soha nem törődött azzal, hogy milyen volt a ruhám. Nem érdekelte, hogy koszos, azt sem figyelte meg, hogy három napon keresztül ugyan azt a póló hordtam. Egy dolgot tartott fontosnak. Azt, hogy mindig be legyen kötve a cipőfűzöm.

- Szép napunk van, igaz Aiden? - kiabálta felém Parker. Mosolyt erőltettem magamra és gitárral a kezemben vissza intettem.

- Lehetne szebb is - sziszegtem a fogaim közt. Parker betöltötte a hetvenedik életévét is. Az aluljáróban töltött évei alatt sokszor gondolt magára Istenként. Én nem ítélem el az embereket, viszont Parkernek már jobb lenne, ha a föld alatt nyugodna béke hamvaiban.

Igazából nem tudtam, hogy ma mit énekeljek. Általában a hangulatomhoz illő dalt kezdek el dúdolni, aztán majd lesz belőle valami. Most is így tettem. Az üres aluljáró kitűnő akusztikával rendelkezett, ezért a mély tiszta hangom hamar hallatszódott. Becsuktam az ajkamat és lehunyt szemmel dúdoltam, majd egy kis idő után megpróbáltam énekelni is:

I called you today just to hear you say
You were not around
When the message was through, though I wanted to
I couldn't make a sound

I wanna tell you the things I've seen
I wanna take you to where I've been
And I wish you were here with me
Don't you know?

I really miss you
Yes I do yeah
I really miss you
Oh yeah I do

I'm writing to say, had a wonderful day
Hangin' with my friends
But the memory dies as the sun leaves the skies
I'm alone again

I wanna tell you the weather is fine
When the night comes around you were on my mind
And I wish you were here with me
Don't you know?

I really miss you
Yes I do, yeah
I really miss you
Yes I do, I miss you
I really miss you
Oh, yeah I do

I wanna tell you the things I've seen
I wanna take you to where I've been
And I wish you were...

Gitárral igyekeztem kísérni a hangomat, de sokszor elrontottam. Az eredeti szöveg Chill Vibestől származik a really miss you című szám. Remélem nem sértettem meg, amiért ilyen körülmények közt énekeltem a dalát. A dal végére mosolyogva megtapsoltak és olyan dolog is történt, ami eddig nem. Egy kisfiú állt meg előttem. Kicsi kezében egy köteg papírpénzt tartott. A kisfiú beteg volt. Vékony végtagjai nem tökéletesen álltak, azt hiszem, hogy így született. Nem voltam elég művelt ahhoz, hogy megmondjam a betegségének a nevét. Ügyesen támaszkodott meg a járókeretén és nyújtotta felém a papírpénzt. A gitárt a hátam mögé csúsztatva leguggoltam hozzá. Kicsi kezét a kezembe zártam és könnyes szemmel puszit nyomtam rá. - Istenem - suttogtam könnyes szemmel. Az emberek fényképeztek és hangosan felsóhajtottak. Itt állt előttem ez a törékeny végtagú kisfiú és pénzt ajánlt nekem. Akkor sem fogadnám el, ha egyesével törnék össze a csontjaimat. Törjék össze! Döngöljék földbe a mellkasomat! Ez a pénz őt illeti. - Nagyon kedves vagy, életem - suttogtam a kicsi kezére. Ekkor az anyukája szoknyáját ráncolta.

- Anya, ennek a bácsinak ugyan olyan a hangja, mint az énekesnek, akitől a dalt énekelte! - az anyukája könnyes szemmel bólógatott, közben sokan egyetértettek vele. - Gyönyörű hangja van a bácsinak! Olyan... hm... jó hallani!

- Édes vagy kicsim - a csuklómról letekertem a vörös kendőt, majd a fájdalmasan vékony csuklójára tekertem. Mutatóujjammal a kendőre mutattam, közben alig láttam a könnyeimtől. Még mindig nem érdekelt, hogy az emberek videót készítenek és fényképeznek. Tegyék azt! Mit érnek el vele? Én mit érek el vele? A kisfiú vastag lencsés szemüvege mögött nagyokat pislogott rám. - Szerencsét hoz - bólogattam, még mindig guggolva. - Minden éneklés előtt magamhoz veszem. Úgy gondolom, hogy ez a piros kendő megvéd és szerencsét hoz - fürkésztem, a csontos eldeformálódott ujjait. Ha lenne pénzem, akkor segítenék neki. Utáltam magam, hogy nincsen pénzem. Ez a kisfiú megérdemli az életet! Megérdemli a kezelést! Nem mondtam ki, de ha lenne esélyem rá, akkor bármit megtennék azért, hogy teljes életet élhessen. - Ez a kendő legyen a tied! Mindig hord magadnál! Figyeld meg, hogy szerencsét fog hozni! - közben fél füllel hallottam az emberek véleményét.

„Ez a szegény fiú minden reggel itt énekel"

„Nem ezt érdemli"

„Valaki nem tud segíteni neki?"

„A hangja tényleg páratlan!"

- Köszönöm - mosolygott.

- Most pedig menj! - lassan felálltam, de váratlanul a kezem után nyúlt. Vékony csontos ujjai erősen szorították az ujjaimat. Itt szakadt meg a szívem. Megszakadt minden, amiben eddig hittem. Velem lehet igazságtalan az élet! De neki adjon meg mindent! Még csak egy gyerek volt!

- Itt a pénz! Fogadja el bácsi!

A fejemet ráztam, majd a könnyes szemű anyukára pillantottam. - Vigye el, kérem - az anyuka könnyes szemmel bólogatott, közben nagy nehezen, de elsétáltak a fiúval, aki azt mondta, hogy soha nem veszi le azt a kendőt. Ezután a hideg földre ültem, hátamat a koszos falnak támasztottam és az üres csuklómat dörzsöltem. Francba! A történtek után egy hang sem jött ki a torkomon. A délelőttömet bambulással és előre meredéssel töltöttem. Közben ment az élet, de én megálltam. Az embereket csak szellemként láttam, a hangokat csak tompán hallottam.

Az élet igazságtalan. Bántja az ártatlanokat, mindent oda ad azoknak, akik nem szorulnak segítségre. Néha még lélegezni is utálok. Utálok látni és érezni. Ha nem lennénk ennyire érzékenyek, akkor könnyebb lenne az élet.

A napomat csak Sarah látogatása tette szebbé. Nem számítottam rá, ezért a ruhámat leporolva nagyokat pislogva fürkésztem az arcát. Ma is gyönyörű volt. Örültem annak, hogy eljött.

Tényleg akarsz valami tőlem?

Kell a szívem?

Szeretnéd?

Neked adom, csak ne törd össze.

Túlságosan sokszor lett megsebezve. Többfájdalmat nem bírna el.

- Azon gondolkoztam, hogy elmegyek fagyizni...öhm...én...

- Az nagyon jó - válaszoltam tehetetlenül. - Jó idő van - pillantottam a másik lépcső felé. A nap rávetítette fényes sugarait. Mindennap azt a lépcsőt néztem. Fény. Remény. Hitt.

- Jössz velem? - kérdezte hírtelen. A szemöldökömet ráncolva néztem végig rajta, majd megrántottam a vállam. - Vagy... - és ekkor megint úgy nézett rám, mint egy éhes kisbaba. Azok a gyönyörű csillogó szemei az őrületbe kergetek.

- De csak akkor, ha én fizethetek! - tapogattam zsebeimet, közben összepakoltam a gitáromat.

- Nem kérném tőled! - tette maga elé a kezét. Ekkor megálltam előtte. Az orrunk óvatosan érintette a másikét. A tekintetünkkel a másik lelkébe láttunk. Ott álltunk mozdulatlanul, közben az élet ment tovább. És ekkor megszólaltam.

- Én ilyen vagyok.