New york, Manhattan

Négy évvel később a megszokott helyemen kezdtem a reggelt. Még pirkadt az égbolt, de én már az aluljáróban voltam. Az összegyűjtött pénzemből sikerült vennem egy használt gitárt. Már tizenkilenc éves voltam. Hivatalosan is férfinak mondhattam magam. Mind testileg, mind lelkileg és mind szellemileg is elértem a kort, hogy befogadjam a világot. Nem volt könnyű az ide vezető utam. Édesanyám tizenöt évesen itt hagyott, azóta a saját lábamra álltam. Mindennap pénzt kerestem. Az éneklés volt az egyetlen menedékem. Valamiért tetszett az embereknek. Valamiért élvezték. Valamiért mosolyogtak. Tapsoltak és fényképeztek. Talán videót is készítettek rólam. Nem érdekelt. Sokan nevettek és lenéztek. Sokan kérdezték, hogy „ez meg miért nem dolgozik?" „miért utcán él?" „gyere inkább menjünk" de nem panaszkodtam. Már nem gondolkoztam azon, hogy mit rontottam el. Nem gondolkoztam azon, hogy nincsen szakmunkás bizonyítványom. Mert ott volt a zene. A zene segített abban, hogy pénzt keressek. Mindennap aluljáró, mindennap éneklés és mosolygó emberek. Ezt tudtam adni. Ezt tudtam nyújtani. Aztán valami megváltozott. A szokásos helyemen bontottam ki a gitáromat, közben a kalapomat a koszos járdára helyeztem. Talán Isten akarta, hogy ő és én találkozzunk. Sötétbarna fürtjeit fújta a kereszthuzat, hófehér dzsekijét védelmezően szorította a testére, márkás táskáját szorosan fogta. Hosszú térdig érő tavaszi csizmát viselt és kockás szoknyát. Tehát ilyen, ha van pénz. Ilyen, ha van hatalom. Ha van mosolygás és luxus. De mi van, ha ő is ugyan olyan elveszett, mint én? Mi van, ha mi ketten okkal találkoztunk? De nem volt egyedül. A lány után futó férfi szikrázó szemekkel szorította meg a vállát. Nem volt közöm hozzá, de Istenre esküszöm, hogy jókor voltam jó helyen.

- Bébi! Állj meg! Ezt nem csinálhatod! Mégis mit képzelsz?! – a férfi erősen szorította a lány karját, észre sem vette, hogy ezzel fájdalmat okoz neki. A lány csak tűrte, de arcán fájdalom jele futott végig. Mert én jókor voltam jó helyen.

- Engedj el Pedro! És ez egyébként is fáj! És mit nem értesz azon, hogy vége? – épp, hogy kirántotta a kezét, de a férfi úgy magához szorította, hogy fájt néznem. Szenvedett a lány. Ezért sétáltam oda.

- Valami probléma van?

És ekkor a szemembe nézett. Jól megjegyeztem a pillanatot. Mintha megállt volna az idő. Dús szempillái közt csillogó mogyoróbarna szeme mintha a lelkembe látott volna. Vajon lehetsz te az egyetlen?

- Kopj le, haver! Inkább menj vissza oda! – a csávó lekezelően bökött a fal mellett található ragasztott gitárom felé. Észre sem vette, hogy a lány és köztem egy olyan kapocs alakult ki, amit nehéz nem észre venni. Ajkát résnyire kinyitotta, mintha hallottam szapora levegővételét. Egy hullámhosszon mozogtunk. Nem tudtam, hogy mi keltette fel érdeklődését, de fogadni mertem, hogy az rajtam van.

- Egy ilyen szép hölggyel nem illik így viselkedni – nem csináltam semmit, mégis egy mérhetetlenül nagy ütés után a földre borultam. Nem emlékszek, hogy tértem magamhoz, talán a pillanatok alatt az adrenalin tombolt bennem. A lény ijedten guggolt le mellém, kezét a mellkasomra tette. Kinyitottam a szemem, láttam a férget, aki vissza akarta húzni a lányt.

- Bántott téged? – suttogtam. – Mármint leüssem? – hunyorogtam. Ijedten fürkészte arcomat, tekintete néha az ajkamra vándorolt. Vajon lehetsz te az egyetlen? Mondd, hogy igen.

- Nem kéne mert... – de nem tudta befejezni, mert a srác karon ragadta. Ekkor pattantam fel a földről, és a fickó elé álltam. Szemben álltam az ördöggel. A sráccal, aki nekem adta a jövőmet. A jövőmre pillantottam. Ijedt és tanácstalan volt.

- Kurvára felkúrtad az agyam, pedig csak reggel kilenc óra van. És én nem szeretem, ha korán felbasznak. Mérges leszek és ritkán tudom kezelni az érzelmeimet... – be sem fejeztem, mert tiszta erőből lefejeltem a fickót. A srác vérző orrával tántorodott hátra, drága karórát viselő kezét az arca elé szorította. Közben a lány sikított és hírtelen fogta meg a kezem. – Mondtam, hogy nem szeretem, ha felidegesítenek. Egyébként Aiden vagyok! – mutatkoztam be, miközben a srác zsebkendőt húzott bőrkabátja mély zsebéből.

- Sarah vagyok. Nagyon örvendek – kezét felém nyújtotta. Farmerembe töröltem majd elfogadtam. A keze puha volt az enyémhez képest. Tiszta és meleg. Makulátlan és fényűző jövőt tartogatott a számára. Ez az első perctől kiéleződött a találkozásunkban. Mégsem zavart a különbség, amit ő is észrevett. Lassan nézett végig rajtam, tekintete megállapodott a szakadt farmeremnél. Mégsem láttam rajta, hogy zavarná. Inkább elvette a kezét és csendben megköszönte. Válaszul csak zsebre csúsztattam kezem és oldalra pillantottam. A gazdag ficsúr kereket oldott. Jellemző. Amikor úgy veszik észre, hogy a helyzet veszélyezteti az épségüket vagy a tökéletesen vasalt ruhájukat, akkor mentik a hírnevüket és lelépnek.

Hírnév... mégis mit ér emberség nélkül?

Mit ér alázat nélkül?

Mit ér kemény munka és hajtás nélkül?

- A pasid lelécelt – homlokom felé húztam szemöldököm, közben Sarah kipirult arccal fürkészte az arcomat, és kicsit dadogva mutatott maga mellé.

Mondd, miért vagy zavarban?

Miért látszódik arcodon az az árulkodó piros folt?

Miért ver ilyen gyorsan a szívem?

Mi történik, ami miatt nem megyek vissza a nyomoromba?

- Pedro nem a pasim! Vagyis már nem! Szakítottunk mert... - dadogása és zavartsága tette őt ellenállhatatlanná. Én csak mosolyogtam és néztem őt.

Mégis, hogy lehet valaki ennyire ártatlan?

- Mert Pedro egy... - néztem át a feje felett, ott az aluljáróban. – Egy f... féreg? – biccentettem oldalra a fejem. Kérdésemre széles mosoly látszódott rúzsos ajkán, kezével nevetés közben a barna hajába túrt.

Mi ez a tekintet?

Miért néz így a szemembe?

A nyomoromban találkoztunk. A helyen, ahol felnőttem. Tizenöt éves korom óta, mindennap kijártam ide, hogy alamizsna pénzért énekeljek. Élveztem? Nem. Tetszett, hogy fáztam télen? Nem. Jó érzés volt, hogy ujjaim lila majd fekete színűre fagytak a téli hónapok alatt? Nem. De még mindig itt vagyok. Ott álltam a nyomoromban azzal a gyönyörű lánnyal, akit a sors az utamba szánt.

Vajon te leszel az egyetlen?

Még mindig engem nézett. Mit gondol, mikor így néz? Van valami az arcomon? Van valami rajta, ami tetszik neki? Barna tekintete lassan és alaposan fürkészi az államat, arcomat, ajkamat, szememet és homlokomat. Én is ezt teszem. Mintha a szemeink már ismernék egymást. Mintha éheznének egymás közelségére. Közben rájöttem, hogy csak bámulom és semmit nem mondok, ezért ki kell találnom valami frappáns szöveget, mert félő, hogy elveszítem. Elveszítem, mielőtt tudnám, hogy okkal találkoztunk. – A lényeg, hogy biztonságban vagy.

Basszus! Egy hajléktalanokkal teli aluljáró közepén mondtam ezt!

A lány a száját elhúzva szétnézett. Láttam tekintetében azt, amire számítottam.

Megvetést.

Undort.

Félelmet.

Mondd, nem szereted az ilyen helyeket? Nem tetszik a nyomorom? Ez vagyok én! Ha nem tetszik, hát állj tovább! Majd lesz más az egyetlenem! De ekkor...

- Az a te gitárod? – kuncogva lépett a gitárom felé. A kezébe vette. Biztos voltam abban, hogy eddig még nem fogott gitárt. Ujjai nem illetek a koszos felületre, csillogó arany karlánca néha a húrok közé akadt. Nem illet hozzá. Legalábbis nem ilyen. – Tudsz gitározni? – nézett rám.

- Igen. Azért van itt – a koszos falra pillantottam. Úgy nézett ki ez a kép, mintha pipacsmezőn egy hóvirág lenne. Sarah egyszerűen csak nem illet a koszhoz, az aluljáróhoz és ami még fontosabb... nem illet hozzám. – Biztos dolgod van – vettem ki a kezéből, közben megigazítottam a csuklómra kötött fekete madzagot. A stílusom egyszerű volt. Nem voltak drága ruháim. Abból a pénzből éltem, amit összegyűjtöttem. Anyám testvére néha küld nekem pénzt, de a gyerekek mellett örül, ha a rezsit időben betudja fizetni. Hírtelen jutott eszembe, hogy tizenöt évesen nem mentem középiskolába.

Talán most nem itt lennék?

Talán lenne egy jó állásom?

Lennének szebb ruháim?

De tizenöt évesen még az volt a jó döntés. Taknyos csitriként próbáltam segíteni anyámnak, akit végül öngyilkosságba kergetett a nincstelenség és a pénzhiány. Éjszakákat sírt át, mert nem keress eleget. Éjszaka, amikor pihennie kellett volna, az összetört lelkét ápolta, miközben én édes deden aludtam.

Mondd anya, büszke voltál rám?

Büszke voltál a fiadra, aki iskolázatlan volt?

Hányszor voltam az utadban?

Talán miattam lett öngyilkos. Talán megelégelte, hogy van egy haszontalan fia, aki még arra sem volt képes, hogy elvégezze a középiskolát.

„Haszontalan"

„Csavargó"

Miért van az, hogy ami akkor jó ötletnek tűnt, mára már keservesen megbánja az ember? Miért változnak az emberek? Miért változik a nézőpont?

Végülis, csak tizenöt éves voltam. Egy fiú, aki túl sokat álmodott, de semmit nem adott.

- Talán zavarlak? – angyali hang szakított ki a pokolból. Már nem láttam magam előtt anyám hangját, nem láttam vérbe fagyott testét, nem láttam a penge élére száradt vörös vért. Újra ott állt előttem az angyali szemű lány, akiről talán Isten sem tudja, hogy mit akar tőlem. A fejemet ráztam.

- Múlt – húztam fel a szemöldököm. Ismételtem az arcomat fürkészte. Talán a hangomra és az arcomra voltam büszke. – Azt hiszem, hogy én... - a torkomat köszörülve léptem a kalapom elé, és elfordultam. – De nem fog menni, ha így néz rám ... - suttogtam, hogy ő ne hallja. A farmerem zsebébe tuszkolt vörös kendőt kiemeltem és a gitáromra kötöttem.

- Látom, hogy nem érsz rá – biccentette oldalra a fejét.

Mit akarsz tőlem angyalom? Nem látod, hogy a nyomoromban állsz? Ez vagyok én! – Akkor leszen szép napod... - sétált a metró felé. Könnyes tekintettel néztem utána. A gitárt a hasamhoz szorítottam, közben ő távolodott.

Az előbb közel kerültél hozzám.

Közel a szívemhez és a lelkemhez.

Mit akartál tőlem, angyalom?

Ha akartál valamit, hát megkapod.

Te megkapsz engem, te pedig az enyém leszel.

Gitárral a kezemben futottam utána. Kezem a keze után nyúlt. Megfogtam. Elkerekedett szemekkel fordult felém. Arcába hulló barna tincsei miatt nem láttam őt rendesen. Ujjaimmal félre húztam a hajszálait. Ő erre csak az arcomat fürkészve mosolygott.

És minden megváltozott. Mert találkoztunk. Legyél te az egyetlen!