- Csíz! Mosolyogj, Aiden! – a csípőjén ülve, vele szembe fordulva a fényképezőgépemmel az arcát fényképeztem. Aiden az utolsó pillanatban, az alkarjával mosolyogva eltakarta a homlokát, de én a mozdulat közben már megnyomtam a fényképező gombját. Boldogan nevetve néztem meg a képet, közben éreztem, hogy térdét a hátamhoz húzza. – Jaj! Nézd! – büszkén mutattam meg a képet, közben ujjaival a hajamat simogatta. Nem a fénykép, hanem a rajta szereplő férfi volt tökéletes. Aiden egy pokrócón feküdt, hófehér mosolyát kiemelte a nap szikrázó sugara. A képen látszódott az, hogy boldog volt. Tényleg boldog vagy velem? Tényleg a szívedbe zártál? Látod, hogy megmondtam? Tökéletes pár lettünk!!

- Rendben! Kérem! – miközben az ágyékán ültem, elvette tőlem a fényképezőgépet és az arca elé helyezte. – Mosolyogj, szépségem! – a kamera lencséjébe nézve közelebb hajoltam hozzá és puszit küldtem neki. Aiden nevetve díjazta a képet, közben megmutatta nekem. Az arcom kicsit sötét volt, mert a tiszta kék égbolton szikrázóan sütött a nap. Ettől függetlenül mindkét kép tökéletesen átadta azt, hogy boldogok voltunk. Mellé feküdtem, kezem a mellkasára helyeztem és mosolyogva néztem a szaladgáló gyerekeket a park közepén. A napsütés miatt rengetegen kimerészkedtek a parkba. Sokan sétáltak és labdával játszottak. A tó mellett kacsákat etettek száraz kenyerekkel és fényképezték a zöld övezetben található gyönyörű parkot. – El sem hiszem, hogy Manhattan szívében veled lehetek – napsütötte alkarjával megtámaszkodott mellettem, lassan hátra túrta a hajam és oldalra biccentette a fejét. Nem féltem attól, hogy meglátnak minket. Nem féltem attól, hogy elszakítanak a szerelmemtől. Egyszerűen minden pillanatot és minden szavát élvezni akarom.

Élvezni akarom az érintését.

Élvezni a zafír kék tekintetét.

Élvezni a mosolyát.

És élvezni a pillanatokat, amit vele tölthetek.

Az iránta érzett mély érzéseim szerelemmé változtak, mikor egy évvel ezelőtt megpillantottam őt a korházban. Sírt. Összetört. Egyedül volt. Senki nem volt mellette. Abban a pillanatban, amikor beléptem az ajtón, és sebes testtel fordult felém, minden fájdalmát éreztem. Elvettem volna, ha tehettem volna. Ha meglett volna hozzá a lehetőségem, akkor minden fájdalmát magamra öltöttem volna. Ott a korházban, amikor a szívére borultam, rájöttem arra, hogy többet akarok.

Akartam a szívét.

Akartam a jövőjét.

Akartam a lelkét.

És akartam, hogy a szívünk egy célt kövessen.

Azóta a nap óta, mindennap mellette voltam. Nehéz. Tudtam, hogy nehéz lesz. Egy éven keresztül küzdök azért, hogy Aiden a leggyönyörűbb titkom maradjon. Ő az egyetlen titkom. Anyukám nem fogadná el. Apa nem fogadná el. Ezért, amikor Aidennel találkozok, anyáék úgy tudják, hogy a barátnőmmel Beatrixel vagyok. Jobb hazudni, mint megmondani az igazat és halálra ítélni az egyetlen dolgot, ami miatt megéri felkelnem reggel. – Tudtad, hogy szeretlek? – suttogtam, miközben lehajolt hozzám. – Csókot kapok? Mondd, hogy csókot kapok! – néztem a puha ajkát.

- Megérdemli a kisasszony? – érintette az orrát az orromnak. – Mennyi csókot szeretne? – ujjaival lassan simította végig a karom és megállapodott a nyakamnál.

- Hm! Tőled? Milliót! – két kézzel átkaroltam a tarkóját, nyelvünket lassan kicsúsztattuk, majd az ajkát az ajkamra tapasztotta és elkezdtük a szenvedélyes csókcsatát. Csókjai közben gondolkoztam. Járt az agyam. Elmondhatatlanul boldog voltam vele, viszont pár dolgot nem tudok róla.

Szívem, mi történt azon a napon veled?

Miért kerültél korházba?

Ki bántott és mit csináltál, ami miatt azt érdemelted?

Miért mondtad nekem, hogy „semmiség" akárhányszor megkérdeztem?

Nyelve hegye végig szántotta a nyelvem minden apró részét. Bizsergés futott végig a gerincemen, a testem reagált rá. Vágytam rá. Nemcsak lelkileg, hanem testileg is. A derekamtól lefele a porcikáim lüktettek és forró hullám dübörgött a lábam között. Ezt hozod ki belőlem. Ezt csinálod velem.

Mikor elhajoltam tőle, ujjammal végig simítottam a heget a homlokán. Szomorúan felsóhajtottam és minden emlék eszembe jutott.

Bármit elkövettem volna, hogy eltűntessem.

Bármit elkövettem volna, hogy meg nem történté tegyem.

Vajon mit éltél át? Milyen érzés volt? Köze van hozzám?

- Min gondolkozol? – suttogta, mikor észrevette, hogy a válla mellett elbambultam. Elmondjam neki? Talán jobb lesz? Ha elmondom, akkor minden emlék a nyakába zúdul. Akarom én ezt? Aiden próbál felejteni. De én túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki a múlttal. – Hm? – simította meg az ajkamat.

- Én csak azon gondolkozok, hogy mit csináljunk holnap!

- Tényleg! Nem is mondtad, hogy milyen volt tegnap a vacsora a szüleiddel! – váltott témát.

Ekkor oldalra pillantottam. Hogy milyen volt? Nem tudom, hogy milyen volt. Minden gyönyörű volt. Arany tányéron tálalták fel a legfinomabb ételeket. Édes és fehér bort szolgáltak fel nekünk, az étterem logójával ellátott hímzett kendővel. De ezen kívül minden más volt. Anyukám igazi pókerarcot viselt, mikor a gazdag barátnőjével és férjével beszélgetett. Feltűnően mutogatta gyémánt köves gyűrűjét és személyre gyártott lógós fülbevallóját. Apukám csak feszengett mellette. Pókerarc. Ilyen a gazdagok élete.

Mutasd, hogy mid van.

Mutasd, hogy van pénzed.

Mutasd, hogy mitől vagy értékes.

Mutasd a mosolyod, játszd meg, hogy minden tökéletes.

„Mikor voltál fodrásznál?" „Mikor vetted ezt a gyönyörű nyakláncot?" „Melyik üzletben csináltattad ezt a gyönyörű ruhát?" „Melyik országba mentek nyaralni?" „Mikor vásároljátok meg a golfpályát?" „A lányodnak még mindig szokott udvarolni az a jóképű gazdag fiú"?

Egész este hallgattam anyukám tökéletes, még is tökéletlen játékát. Miért kell a másik orra alá dörgölni azt, amid van? Miért szól minden beszélgetés a pénzről? Miért szól minden célzás arról, hogy mennyi kincs van a családi széfben? Egész este ehhez hasonló beszélgetéseket és témákat hallgattam. Ez mindig így szokott menni. Anyám mutogatja amilye van. Mutogatja apám pénzét. Villogtatja a táskáját, ékszereit és ruháit, amit apám pénzéből vásárolt. Cserébe ugyan ezt kapja vissza. A nő boldogan mesélt arról, hogy az évfordulójukra egy hajós utazásra vitte őt a férje. Az egész este arról szólt, hogy melyik tud ütőseb dolgot mondani. Ez nem a barátságról szólt. Ez arról szólt, hogy melyik családnak van több pénze. Természetesen haza érve apa veszekedett anyával, hogy miért kell egy kellemes vacsorán a politikáról, a pénzről, az ékszerekről és a gyémántokról beszélni. A veszekedésük közben aludtam el. Így telt a vacsora. Egy megjátszott, jól megrendezett párbeszédekből és legújabb gyűrű modellekről szólt a vacsora. És arról, hogy apa próbálta fulladás nélkül letuszkolni az ételt a torkán.

- Nem éreztem jól magam – vallottam be. – Kellemetlen volt. Nem is a vacsoráról szólt. Inkább a pénzről – suttogtam elszorult torokkal. Aiden együttérzően bólintott és halvány mosolyt húzott az ajkára.

- Sajnálom – suttogta és összekulcsolta az ujjainkat. – Feltételezem, hogy nem volt jó élmény – simogatta a hajam. – De! – fojtotta vissza a lélegzetét. – Most itt vagy velem és minden tökéletes! – húzott a mellkasához, én pedig beszívtam az illatát. Bárcsak ne kéne hazudnom róla. Bárcsak elmondhatnám apának, hogy szerelmes vagyok. Bárcsak dicsekedhetnék Aiden páratlan hangjával. Megismerhetné

Biztos vagyok abban, hogy apa szeretné

Apa elfogadná.

Apa tanítaná és jól kijönnének egymással.

De ott volt anyukám, aki felé se nézne.

Aki nem beszélne vele.

Aki megbántaná és csúnyán viselkedne vele.

Ezért inkább megvédem a csalódástól és a fájdalomtól. Szeretnék mindent elkövetni annak érdekében, hogy csak mosolyogni lássam.

- Nekem... - sóhajtottam az órára pillantva. – Nekem lassan mennem kell – suttogtam fátyolos tekintettel. – Nem tudom, hogy holnap tudunk -e találkozni. De holnap este biztos, hogy eljövök hozzád – karoltam át a tarkóját.

- Tehát ennyi volt, igaz? – simogatta a kezem. – Most elmész és itt hagysz engem.

Nekünk ez azért nehéz, mert nem tudjuk, hogy mikor találkozunk utoljára. Nem tudjuk, hogy a búcsú után lesz-e még alkalom a találkozásra. Hatalmas kérdőjel számunkra a jövő, ezért élvezünk ki minden percet, amit egymással tölthetünk.

- De hamarosan újra láthatlak – puszit nyomtam a szerelmem ajkára és a mellkasomhoz szorítottam a fényképezőgépet. – Haza felé menet kinyomtatom a képeinket!

- Én is kinyomtathatom! – kezével a gép felé nyúlt, de én gyorsabb voltam és oldalra helyeztem. A mozdulat közben. Aiden a hátamra fektetett és lassan fölém hajolt. Alkarján támaszkodva hajolt hozzám és puszit nyomott az orromra.

- Te vagy a szerencse hozóm,

Te vagy a szerelem és a hullócsillagom,

Te vagy a szívem és tőled függ minden hangulatom.

Ezt közben úgy suttogta, hogy a hajszálaimat simogatta, tekintetével mélyen a szemembe nézett. Elvarázsolt a gondolataival, elvarázsolt a hangjával és fogságba ejtett a mozdulatával.

- Ez egy dal pár sora? – suttogtam szerelmesen. – Mert már most belopta magát a szívembe. Miért mondtad, hogy nem értesz a dal íráshoz?

- Ez csak... - nevette el magát hangosan. – Ez csak úgy jött. Ebből nem lesz dal.

- Talán. Nem tudhatod! – suttogtam és kuncogva felpattantam. – Legyél jó kicsim! – integettem, mint egy óvodás.

- Szeretlek! – küldött nekem puszit, én pedig úgy csináltam, mintha elkaptam volna.

Elkaptam.

A szívembe zártam. Örökké. Örökké csak ő.